A pszichedelikus rockhoz sokan és sokféleképpen nyúltak hozzá az utóbbi években, de vajon hogyan áll ma a műfaj szénája? Mit tartogathat számára az új évtized? És egyáltalán: létezik még pszichedelikus rock? Ezekre a kérdésekre igyekszünk választ találni a 2016-os Sziget Fesztiválon is fellépett, nemrég új lemezzel jelentkező izraeli zenekar példáján keresztül.
Noha még két év sem telt el azóta, hogy a 2010-es évekről múlt időben beszélhetünk, mégis, elmúlásának első pillanatától fogva nehéz leválasztani a nosztalgiát erről az időszakról. Ez a jelenség bizonyára nem függetleníthető a ténytől, hogy
az évtized rengeteg gyökeres változást hozott,
a fordulópontok tömkelegében pedig csak kapkodhattuk a fejünket – már ha egyáltalán láttunk még reményt arra, hogy tartani tudjuk az iramot. Azt, hogy a könnyűzene a hétköznapi életünkbe talán leginkább beágyazott kulturális tartalomként hatványozottan ki volt téve ennek a túlpörgő változásnak, jól mutatja, hogy közel lehetetlen felgöngyölíteni, hogyan követte egymást sokszor egyik pillanatról a másikra bizonyos műfajok fénykora, reneszánsza és bukása.
Ha valaki öt évvel ezelőtt megkérdezte volna, hogy melyik zenei vonulat fut a legnagyobbat, valószínűleg sokan tippeltek volna a pszichedelikus rockra. Az optimizmusra leginkább az adhatott okot, hogy a pszichedelikus stílusjegyek újrafelfedezése következtében 2016-ra nemcsak gombamód nőttek ki a földből a műfajt újragondoló, vagy épp az új generáció The Black Angels-MGMT-Tame Impala hármasát lemásoló zenekarok, de a rokon közegeken túl a szélesebb körű popzenében is kimutathatók voltak pszichedelikus hatások.
Azonban utólag visszanézve, ha rengeteg dolog nem is, az biztosan kiderül: ez a csoda sem tarthatott örökké.
Miután 2021-re ismét eljutottunk odáig, hogy a gitárzene, vele együtt pedig a pszichedelikus rock újfent halott – emlékeztetőül, a King Gizzard & the Lizard Wizard esetében vetettük fel ennek lehetőségét –, itt az ideje kicsit közelebbről megvizsgálni, mi fán termett a műfaj múlt évtizedi aranykora. Ezúttal egy, a nyugati vonulatok kölcsönhatását jól mutató, de helyi jellegzetességeket is magán viselő izraeli zenekar életművét hívjuk segítségül ehhez.
Az Ouzo Bazooka zenekar 2013-ban alakult meg Tel-Avivban, Uri Brauner Kinrot vezetésével, és hamar a város klubkultúrájának meghatározó szereplőjévé vált. Ebben az évben már bőven a pszichedelikus rock és a testvérműfajok forradalmát éltük. Egy évre voltunk a Tame Impala Lonerism című anyagától, amely kulcsfontosságúnak bizonyult ahhoz, hogy a későbbiekben a szomszédos közegek számára is kelendő portékává váljanak a pszichedelikus elemek, valamint ebben az évben érkezett egy The Black Angels LP is Indigo Meadow címmel.
Továbbá a stoner és desert rock felpezsdítését megcélozva
a Queens of the Stone Age erre az évre időzítette …Like Clockwork című anyagát, valamint az alternatív-garázsrock színtéren a Cage the Elephant ugrott hatalmasat méltatlanul alábecsült Melophobia lemezével – már ebből a minimális ízelítőből is látható, hogy a 2012–2013-as időszakban valami megmozdult a könnyűzenében.
Izraeli bandánk végül 2014-ben csatlakozott ehhez a megmozduláshoz cím nélküli debütlemezével. A 13 dalból álló nagylemez egyvelege a mediterrán dallamvilágnak és a nyugati behatásoknak. A garázsrock és blues-rock jegyei a hangzáson túlmenően a gitárriffek vezetésében szintúgy tetten érhetők, Lady Alien című daluk például nehezen függetleníthető a Black Keystől. Ezzel egyetemben a közel-keleti skálákkal való kísérletezések néhol a desert és stoner rock mezsgyéi felé terelik az anyagot, lásd-halld a Desert Love és a Ride With Me számokat. Összességében
egy viszonylag jól sikerült bemutatkozó album kerekedett ki a dalsorból,
amely instant gyorstalpalót kínált a zenekar alapkoncepciójából, a mostanra már rongyosra használt, fuzz-zal ropogósra sütött, blues alapokon nyugvó riffeket pedig sok helyen a lokális ízek mentik meg az önismétlés unalmától, így téve a mai fülek számára is izgalmassá az anyagot.
Az első lemez fényében az önmagát garázsrockként pozicionáló Ouzo Bazooka két évet várt a sorban következő Simoom albumával. Az önálló megszólalás kialakításának jegyében egy lépést tettek a modernebb hangzások és az egyértelműbb pszichedelikus vonások felé. Az albumkezdő Look Around már közelebb állt a King Gizzard & the Lizard Wizard mindenkori kompozícióihoz,
a trendekhez szerencsére csak lazán kapcsolódva előkerültek a szintisávok is, de a fő fejlődés az énekben mutatkozott meg.
A Mermaid Man jól húzó ütemei mellett is remek a vokális megszólalás, de az It’s Real lezsersége és a Clouds of Sorrow vészjósló dallamaira ülő, tremolo-effekttel megspékelt énekhangja is kiemelkedik az addig hallottak közül.
A Simoom biztató fejleményei után végül 2019-re érlelte össze igazán a zenekar a hozzávalókat, a Transporter című lemez dalaiban. A zenekar a dalszövegek tekintetében a szürreális képek mellett kötelezte el magát, a zene pedig levedlette az előképek manírjait. A gitárhangzás néhol szörfösen puritánná vált, ami jó iránynak mutatkozik az előző anyagokon kikísérletezett mediterrán dallamvezetéssel párosítva. A vokális összetevőt továbbfejlesztve pedig kifejezetten változatos, mégis egyedi megkülönböztető jegyekkel bíró dalokat sikerült hoznia a zenekarnak,
a pszichedélia pedig a direkt mozzanatok helyett inkább az alkotói attitűdben nyilvánul meg.
A Space Camel elborult eklektikája tökéletes példája annak, hogy a besorolhatatlanság eszményének, az out of the box-gondolkodásnak végső soron mi lenne a lényege: az őrült stílusfúziók annak eszközei és bizonyítékai, hogy a zenei kreativitás végleg maga alá gyűrte az évekig csűrt-csavart műfaji határokat.
És itt érkezünk meg 2021-be, amikor az Ouzo Bazooka kihozta negyedik nagylemezét, fejlődéstörténetének aktuális nyugvópontját, a Dalya című anyagot. A hatszámos dalsor darabjai egyenként durván 5-6 percesek, ami már önmagában értelmezhető kinyilatkoztatásként: a zenekar nem vesz tudomást a konvenciókról. Az utánérzésekkel terhelt indulástól
ezzel az albummal a súlytalan lebegésig jutott a kollektíva,
egy újraértelmezett nullpontig, amellyel felülemelkednek az egész életművön, és madártávlatból szemlélik a megalakulásuk óta eltelt nyolc évet. Gond nélkül folynak egybe a kusza húros hangszeres sávok a szintetizátor még kuszább dallamaival, a dobok nem diktálnak tarthatatlan iramot, épp csak mederben tartják a sodrást. A zenekar saját stílusát az It’s a Menace-ben teljesíti ki, majd a záró Nine-ban forgatja ki a végletekig. Mindez ízig-vérig pszichedelikus rock, már ha jelent ez valamit még napjainkban.
Talán nem fair ilyen jellegű összehasonlítást tenni, de mégiscsak kikívánkozik: az Ouzo Bazooka ugyanazzal kísérletezett idén, akár a King Gizzard & the Lizard Wizard, csak épp nagyobb sikerrel. És nem attól jobb az új lemeze, mert a gitár-szinti egyensúlyt a negyedik albumon is egészen jól tartják a tagok – bár tény, hogy
becsülendő zeneszerzői teljesítmény ellenállni a szintiforradalom csábításának.
Sokkal inkább a hozzáállás az, amelyet az Ouzo Bazooka jobban és hitelesebben képvisel 2021-ben: nem közel érthetetlenségig csavarható poénként kezeli a pszichedelikus rock gyökereit, hanem olyan alapként, amelyre építkezni lehet a megújulás szándékával is. És hogy a gitárzenének ad-e ez bármilyen reményt, ellensúlyozva a King Gizzard ámokfutását? Aligha. Azonban rávilágít arra, hogy érdemes a nyugat mellett keleten is nyitva tartanunk a szemünket és a fülünket – és napjainkban talán ez az igazán fontos tényező.
Ouzo Bazooka: Dalya, 2021, Stolen Body Records.
A borítófotó forrása a Fujirock Express.
