A kolibri, aki kaviccsá változott
Kolibrikből sokan élnek sokfelé a világban, de itt, Kakukkhegyen csak egyetlen kolibri repdes, akit Jankának hívnak. Janka szárnyain az ég kékjét viseli, feje búbján a delelő Nap tollait hordja, nyakában pedig, mint egy gyöngynyaklánc, úgy lógnak a felhőfehér pöttyök. Nem hazudok (miért is hazudnék), ha azt mondom neked, Janka egy meseszép kolibri, sőt a legszebb kolibri szerte Kakukkhegyen.
Janka legjobban a virágok illatát szereti. Régebben akárhányszor meglátott egy új, nyiladozó virágot, ahogyan a szirmai nyújtózkodnak a napfényben, Janka fejében szikrák szaladtak szét. Kitárta szárnyait és amilyen gyorsan csak tudott, a virág körül termett, és repkedett és táncolt és táncolt és repkedett. Janka amennyire szerette a virágok illatát, olyan könnyen el is unta őket. Elég volt neki néhány percnyi repkedés és táncolás, táncolás és repkedés, és máris új illatra vágyott. Így történhetett hát az, hogy Janka egyfolytában az új virágok új illata után kutatott. Nem állt meg egyetlenegy percre sem.
A kék madár bátran repülte körbe az erdőt, újra és újra. Nem félt se a sötét barlangoktól, se az ölelő tövisbokroktól, sőt még az óriási Mindigfa árnyékába is berepült, ha úgy levághatta az útját. Janka rettenthetetlen volt, pár dologtól azonban ő is félt. Félt abbahagyni a repülést, rettegett az ágakon való pihenéstől és valósággal irtózott az alvástól. Úgy volt ezekkel, mint más kakukkhegyi madár a sötét barlangokkal vagy az ölelgető tövisbokrokkal vagy a Mindigfa árnyékával.
Hogy miért irtózott Janka az elalvástól? Mert nem akart lemaradni egyetlen új nyiladozó virág illatáról sem, így hát mindig mindenhol ott akart lenni. Aki alszik, az pedig nincs ott mindig mindenhol, hanem épp ellenkezőleg, sehol nincs és soha, gondolta magában a kék madár. Nehéz dolog ám mindig mindenhol ott lenni, de a kis kolibri nagyon próbálkozott.
Éppen csak átrepült Gyöngy úr bagolyháza fölött, máris azon idegeskedett, hogy biztosan Verébtelep alatt nyílnak épp a rejtélyes új virágok, Verébtelep fölé érve rögvest arra gondolt, talán az ölelő tövisbokrok alatt nyújtóznak éppen friss színes-szagos szirmok, és máris arra vette az irányt. Így esett, hogy Janka napról napra, évről évre egyik helyről a másikra repült. Mindenhol ott volt, de épp csak egy szárnycsapásra. Még meg sem érkezett, de már el is köszönt.
Ha hiszel nekem, ha nem, Janka 4 éven, 4 hónapon, 4 napon át minden nappal és minden éjszaka egyfolytában repült. Soha nem pihentette égkék szárnyait egy barátságos fa ágán és sosem szunyókált fészkében, sőt fészke se volt neki igazán. Hiszen minek is fészek egy olyan madárkának, aki nem hagyja abba a repülést?
4 év, 4 hónap, 4 nap temérdek idő egy kolibri életében. Janka úgy érezte, ez idő alatt minden megváltozott. Évről évre nehezebb volt neki új virágot találni, mert bár Kakukkhegy óriási, se vége, se eleje, Jankának egyre inkább úgy tűnt, az itt nyíló virágok sokszor nagyon hasonlítanak egymásra. Ráadásul, ha talált is új virágot, azt kopottabbnak látta és az illatát is egy-két szárnycsapásnyi idő alatt megszokta. Néha azt gondolta, amikor épp nem figyel, egy óriási holló száll Kakukkhegy fölött és elviszi csőrében a színek, az illatok és a fények egy részét, és egyre kevesebbet hagy neki és a többi kakukkhegyi madárnak.
De a többi kakukkhegyi madár mit sem érzett ebből. Hiába kérdezte Janka például a Verébtelep lakóit, mit szólnak ahhoz, hogy a juharfáik lombjai már nem olyan zöldek, mint tavaly voltak, és tavaly sem voltak már olyan zöldek, mint tavalyelőtt. A verebek csak értetlenül verdestek szárnyaikkal, és mire megszólalt volna egyikük, Janka már rég Gyöngy úr háza felé vette az irányt.
– Úgy látod, halványabb zöldek a levelek körülöttünk? – kérdezte komótosan a nagy fehér bagoly.
– Nemcsak a levelek, hanem a fák kérge, az ég kékje, a nap sárgája, minden. Mintha egyfolytában szürke port szórnának az erdőre – hadarta Janka, aki Gyöngy úr háza előtt körbe-körbe repdesett.
Gyöngy úr, aki már igencsak régóta Kakukkhegyen élt, tágra nyitotta óriási szemét, és csendben forgatta hófehér fejét, majd így szólt.
– Várj meg itt, Janka, hozok valamit, ami segíthet – és nehézkesen beröpült bagolyháza ajtaján, de még kiszólt a kolibrihez. – Szállj csak le a kertemben, a virágok megvárnak!
Janka jobban szerette Gyöngy urat annál, mint amennyire utált várakozni, de a szeme sarkából látta, hogy egy virág éppen most nyílik, nem messze tőle. Várni akart, de a teste szinte önmagától mozdult. Muszáj mennem, gondolta. Elindult, és érezte, ahogy izmos égkék szárnyai egyre súlyosabbá válnak, felhőnyaklánca pedig egyenesen a föld felé húzza, így hát lassan repült, de repült és repült, egészen addig, amíg a levegőben kaviccsá változott.
Hirtelen zuhanni kezdett, mint a kavicsok általában, ha levegőben találják magukat. Hatalmas erővel a földbe csapódott, éppen a nyiladozó virágtól egy-két (de maximum három) szárnycsapásnyi távolságra. Legnagyobb meglepetésére nem érzett fájdalmat, és csak ekkor vette észre, hogy nemcsak fájdalmat, mást sem érez.
Hiába akarja mozgatni a szárnyait, azok nem felelnek a hívására, sőt mintha nem is lennének szárnyai, sőt nem is csak a szárnyai, mintha a lábai, a csőre és a szeme fölött is elvesztette volna uralmát. Érezte maga körül a kavics langyos ölelését. Gyöngy úr nem sokkal később néhány veréb társaságában leszállt a földre. Szeretett volna szólni nekik, integetni, kiabálni, de a kavics mindennél erősebb volt körülötte.
– Drága Janka – csóválta a fejét Gyöngy úr, majd a verebekhez fordult, és így szólt: barátaim, nem tudom hová tűnt Janka, de abban biztos vagyok, hogy ezért a csodálatos, friss virágért indult.
A verebek látva a vidám, színes szirmokat, könnybe lábadt szemmel a földet figyelték.
– De barátaim – folytatta Gyöngy úr érdes, komoly hangján –, ha Janka ezért a virágért indult, előbb-utóbb ide is érkezik, vagy talán ide is érkezett. Ezért kérve kérlek titeket, gondozzátok ezt a virágot, éppen úgy, mintha egy kedves barátunk volna!
És így is történt. A verebek minden nap eljöttek a virághoz, gyakran Gyöngy úr is megjelent, sőt más szárnyasok is, akiknek hiányzott a kék madár jövés-menése. Megsimogatták a kis növényt, és beszéltek neki Kakukkhegy ügyes-bajos dolgairól. Janka pedig hallgatta a meséket. Nem volt más választása, hiszen a legtöbb látogató épp az ő kavicstestén üldögélt, miközben mondandóját hadarta.
Furcsa volt számára, hogy vannak történetek, amik tovább tartanak néhány mondatnál. Észrevette azt is, hogy a madarak szeretnek hosszan csivitelni, és sokszor ugyanazt ismételgetni, de mindig kicsit máshogyan. Ahogyan teltek a napok és lassan hónapokká nőttek, Janka egyre jobban élvezte ezeket a történeteket, amelyek úgy nyúltak egyre hosszabbra, mint a délutáni árnyékok.
Úgy érezte, hogy egy-egy hosszú történet hallatán majdnem annyira elfáradt, mintha keresztülrepülte volna az erdőt, éppen ezért a kőbe zárt kolibri egyre gyakrabban hajtotta álomra a fejét. Rájött, hogy álmában nem sehol nincs és soha, hanem épp ellenkezőleg, bárhol lehet bármikor. Így gyakran előfordult, hogy szunyókálása közben távoli tájakon repdesett.
Lassacskán barátságot kötött a földön közlekedő, csúszómászó lényekkel. Legkedvesebb barátai a csigák lettek, akik egyszerű, de nagyon mulatságos társaságot jelentettek számára, hiszen volt, hogy napokig keltek át az ő apró kavics testén, miközben a lakberendezésről társalogtak. Őket hallgatva észrevette, hogy bár a legtöbb csiga barna színű házat cipel a hátán, minden csigaház egy kicsit másmilyen barna, ha elég ideig figyeli. Például vannak csigák, akik olyan színű házikót hordanak, mint a dió, mások kuckója a hulló falevelek színéhez hasonlít, megint mások pedig homokszínű otthont cipelnek hátukon.
Janka, ahogyan a csigaházak színén elmélkedett, egyszer csak észrevette, hogy Kakukkhegy újra színekbe borult. Nem tudta, mikor kezdődhetett, de a színek frissnek, fényesnek, sőt napról napra frissebbnek és fényesebbnek látszottak. A kis madár szíve ekkor összeszorult. Arra gondolt, bárcsak láthatná az egész erdőt újra, ezekben a friss, fényes árnyalatokban. De nem búsult sokáig, mert amikor apró szíve fájni kezdett, mindig a mellette álló virágra tekintett, és rögvest jobb kedve támadt.
Mert Janka számára a legtöbb örömmel és meglepetéssel a mellette álldogáló virág szolgált. Először is, nem gondolta volna, hogy ilyen sokáig élnek a virágok. Megesküdött volna rá, hogy errefelé egy virág épp hogy egy, talán kettő, de annyi biztos, hogy három napnyugtánál nem ácsorog tovább, hanem gyorsan visszabújik a végtelen avarba. A kolibri most érezte csak, hogy a virág illata milyen sokáig friss marad, akár a fiatal források vizei.
Persze telt-múlt az idő, és a sok eső és szél addig gyötörte a pici növényt, amíg frissessége lassacskán elmúlt. De Janka csak ezután kezdte csodálni igazán, hiszen szirmai hatalmasra nyúltak és olyan büszkén csillogtak a napfényben, mintha csak a teliholdat próbálnák utánozni.
Aztán egy napon, pontosan 3 évvel azután, hogy Janka kaviccsá változott, a virág elhullajtotta első szirmát, és a száraz, törékeny levélke éppen a kavicsra esett. Janka súlyosabbnak találta ezt az egyetlen szirmot, mint Kakukkhegy legnagyobb szikláit. A szíve soha ilyen hangosan, soha ilyen hevesen nem dobogott még ezelőtt. Sírni kezdett. Amit érzett, azt nem lehetett se dalba, se táncba, se színekbe foglalni. Ez az érzés fájdalmas volt, akárcsak a repülés a téli éjszakában, és mégis gyönyörű, akárcsak a tavaszi hajnalok.
A kolibri már tanult annyit kavicsélete alatt, hogy megértse, a szirmok hullása sem megy majd olyan gyorsan, ahogy ő azt régen elképzelte. Beletelt 3 hónapba és 3 napba, mire a virág összes szirmától búcsút vett. Janka könnyei pedig egyre csak gyűltek és apró lyukakat vájtak a kő belsejébe. Amikor a virág utolsó szirmát is elvesztette, békésen és hangtalanul a kavicsra borult. Janka könnycseppjei ekkor már erősebbek voltak a sebes hegyi folyóknál, és úgy feszítették a kavics szigorú testét, hogy egyszer csak a kő meghasadt, és Janka úgy repült ki belőle, akárcsak a rügyekből kipattanó virágok.
Érezte, ahogy a szél belekap a szárnyaiba. Soha ilyen erősnek nem érezte még magát. Magasra repült, egészen a fák lombjáig, még annál is magasabbra, indulni akart, látni mindent, amit eddig még nem látott, táncolni, repdesni ezerfelé. Majd hirtelen megtorpant, és visszaszállt a kavicsra, mely olyan sokáig otthona volt, és amiben olyan sok mindent tanult Kakukkhegyről.
Elgondolkodott, aztán elröppent. Sarat hozott és gallyakat, és fészket épített a kavics fölött álló fa lombjában. Gyöngy úr és a verebek, amint látták, hogy a kék madár jön-megy az ágak közt, sokáig nem hittek a szemüknek, de utána napokig ujjongtak, és ujjongott az egész erdő, hogy Janka újból Kakukkhegyen cikázik. A kolibri mindegyiküket vendégül látta, és türelmesen hallgatta, mi minden történt Kakukkhegyen az elmúlt években.
Azóta Janka, bármerre is járjon Kakukkhegyen, ha úgy érzi, szárnyai nehezedni kezdenek, mindig visszaröppen fészkébe és nyugovóra hajtja a fejét.
Borítókép: Gyéresi Orsolya
