A preraffaelita művészet eredményeit bemutató nagyszabású anyagtól a Picasso egykori múzsájának autonóm kifejezésmódjára koncentráló összeállításon át a fiatal magyar vizuális művészeti trendeket összegző válogatásig terjed az előző év hazai kiállításait szemléző írásom képzeletbeli skálája. De ezeken túl még például az evangéliumok üzenetét aktualizáló gyűjtemény bemutatkozása, továbbá egy klímakrízisre reagáló tárlat is helyet kapott a listán.
10. Matzon Ákos: Térkereső, Műcsarnok, Budapest, 2021. október 22. – november 28. Kurátor: Rockenbauer Zoltán.
A Műcsarnok párhuzamosan futó kiállításai rendszerint egymásba nyílnak, tehát térszervezés tekintetében nem különülnek el élesen, így az ember bolyongani kényszerül, egy-egy anyagot eltévedések és kibillenések közepette kell rekonstruálnia. Nem volt ez másképp a Matzon Ákos-kiállítás esetén sem, amelyet Baranyay András, Pet’R (Kovács Péter), valamint Ujházi Péter tárlatai fogtak közre. Ami viszont a másik három összeállítástól – és általában az intézmény uralkodó installálási gyakorlatától – megkülönböztette ezt az anyagot, az a zsúfoltságot felváltó minimalizmus, a térszervezés eleganciája, amely a képzőművészeti pályát relatíve későn kezdő, de műszaki-építészeti képzettségére a formanyelv kialakításában is építő Matzon munkáinak befogadása esetén különösen indokolt volt.
Az elsődlegesen a geometrikus absztrakció, illetve a konstruktivizmus belátásaira építő, de sokszor a monokróm festészettel is rokonítható, illetve némelykor az újrealizmus asszamblázsaival is dialogizáló művek központi problémáját a síkfelület térbeli ábrázolhatóságának kérdése, illetve a térbeli és síkbeli kifejezésmódok közti viszonyok analízise adja. A transzcendens összefüggések kutatását – az alkotói kommentárokon túl – a munkák rétegzettsége, az eltérő minőségek kombinálása, illetve a sík- és térbeli formák közti finom átmenetek érzékeltetik. A John Cage és Edward Grieg találkozása (velem) (2000) esetén a síkkompozíció zártságát a képfelület perforált részein átszüremlő fény törte meg, a 2010-es évektől készülő könyvképek esetén pedig az alapot adó monokróm, kombinált vásznak, valamint a keresztbe vágott telefonkönyvek, áruházi katalógusok részleteiből álló sávok közti ellenpontozások, dinamikák váltak hangsúlyossá.
A sorozatok darabjai gyakran szorosan egymás mellé rendezve jelentek meg a falon, egy nagyobb kompozíció részeként, ahogy az a Könyvképek (2021) vagy a nyolc darabot egységbe rendező Gondolatok a könyvtárban (2011) esetén is történt, utóbbi annak a Vörösmarty Mihály-versnek a címét hasznosította újra, amelyben a „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” kérdés is megfogalmazódik.
A Matzon-munkákon a felhasznált kiadványok tartalma rekonstruálhatatlanná válik,
a takarásból elő-elősejlő szövegtörmelékek csak közelről, oldalnézetből kibetűzhetők, így – habár tartalmuk nem tesz szert jelentésszervező erőre – az összeillesztett könyvrészletekből megszerveződő ritmusok az egynézetű értelmezésén túli figyelmet követeltek e reliefszerű munkáknak. A szövés és az írás rokonságára hívta fel a figyelmet a könyvművek közt megjelent Penelope százszor (2016) című installáció, amelynek fa vetélői a fény-árnyék játékkal és a tükröződésekkel relativizálták a határokat. Az életművet átszövő kompozíciós technikák, ábrázolásmódok, formanyelvi változások igényes elrendezésben, hol szimmetrikus, hol pedig aszimmetrikus térbeli helyzetek által váltak szemlélhetővé ezen a finomra hangolt kiállításon.
9. Rabóczky Judit Rita: Vasének, GODOT Kortárs Művészeti Intézet, Budapest, 2021. május 7. – szeptember 5. Kurátor: Cserhalmi Luca.
A GODOT Kortárs Művészeti Intézet tekintélyes földszinti kiállítóterében bemutatott Vasének Rabóczky Judit Rita érett pályaszakaszára koncentrált, aki mintegy másfél évtizede irányítja a befogadói figyelmet az emberi testtel kapcsolatos előfeltevésekre, illetve az annak használatát meghatározó testtechnikákra és tárgyi kultúrára. A Tükrök című egységben az apró tükörszilánkokból kirakott testfelületű, a rá irányuló megvilágítás hatására fényeket szóró Tükörkirálynő (2017) alakja uralta a fekete, elsötétített teret, amelyben agyagszobrok övezték a központi figurát.
A stabilitást biztosító terpesz, a keresztbe font karok aztán a következő nagyobb térbe átvezető folyosó alakján, az Én (2021) című fémszobron is visszaköszöntek, ráadásul egy, a művésszel készült portrévideó mellett, ezzel is hangsúlyozva az alkotói vállalkozás személyes karakterét. A kapucnis pulóverbe bújtatott figura így tehát a feminin jegyek elbizonytalanításával a dominánsan feminista problémafelvetéseket is megelőlegezte. A következő teremben a színes szálakból szőtt – és természetesen ismét életnagyságú – drótfigurák kaptak helyt, mégpedig elszórtan, kihasználva a tagolt térszerkezetet. A Támaszkodó (2015) például oszlopnak dőlve, a lábai között átnéző Önszülő (2012) pedig egy emelvényen jelent meg.
A zártabb terek rendszeréből kiérve egy összefüggő, iparibb hatású csarnokba érkeztünk, ahol a Gustave Courbet saját korában igen botrányos, a női nemi szervet a maga közvetlenségével ábrázoló festményének (1866) címét viselő sorozat dominált. A világ eredete (2017) akrobatikus pózba merevedett nőalakokat idézett elénk: az egyik a falra rögzített tükrön kapaszkodott felfelé, egy másik a mennyezetről aláereszkedve spárgázott, egy harmadik pedig a székbe dőlve tárta szét az ég felé lábait.
A vágy titokzatos tárgya (2019 k.) Luis Buñuel – Pierre Louÿs A nő és a báb (1898) című regénye alapján készült – filmjének (1977) címét kapta, és annak tematikájához kapcsolódva a női test kizsákmányolásának problémáját vizsgálta a fémből megformált női fehérneműkkel. A Vasmenyasszonyok (2018–19) sorozat régi, csipkés, buggyos női ruhákat idézett elénk, ám színektől megfosztva, rozsdás-sáros felülettel, a teljes merevségbe dermedve, mintegy a női test szexualizálását szolgáló öltözékek elleni tüntetésként. Végül pedig a Mitológiai kombájn (2020-21) széria darabjai idézték meg az erőszak, az agresszió eszközeként is használható tárgyak formarendjét, de már elvontabb módon, többnyire nonfiguratív fémkonstrukciókkal mélyítve el a társadalmi nemeket érintő konvenciók vizsgálatát.
8. Gilot100, Várfok Galéria, Budapest, 2021. november 27. – 2022. január 29.
A Várfok Galéria az ezredforduló óta dolgozik Françoise Gilot-val, azóta több önálló kiállítást rendeztek neki, és mind a mai napig a művész egyedüli európai kereskedői. A különféle korszakokból válogató tárlat apropójául a francia művész századik születésnapja szolgált. Gilot festői pályája a ’40-es években kezdett kibontakozni, útját többek közt az a Rozsda Endre is egyengette, akinek a Várfok Galériával való kapcsolata köszönhető – innen nyer magyarázatot a Várfok Project Roomban látható kísérő kamarakiállítás, a Françoise-ról álmodom – Françoise Gilot és Rozsda Endre barátsága, amely fotók, grafikák, festmények segítségével emlékezik meg kettőjük közös útjáról. Mint az Gilot visszaemlékezéséből kiderül,
volt idő, amikor délelőttönként Rozsda műtermében dolgozott, délutánonként pedig barátja festett portrékat róla,
és közös kiállításaik is voltak. Az 1940-es évek közepétől Picasso árnyékában munkálkodó, sokáig csak a korszakos jelentőségű művész múzsájaként számontartott Gilot, aki a 20. századi képzőművészet legmeghatározóbb alakjaival ápolt barátságot, és az avantgárd irányzatok felismeréseitől megérintve kezdett dolgozni, mára élő klasszikussá vált. A Gilot100 kiállítás bejáratánál rögtön Robert Capa emblematikus tengerparti fotója (Picasso az élettársával, Françoise Gilot-val…, 1948) fogadja a látogatót, amelyen Picasso követi a mosolygó művésznőt, feje fölé napernyőt tartva. Bár a Gilot-ra a ’40-es években hatott Picasso kísérletezése, a tárlat anyaga megerősíti, hogy sikerült szuverén vizuális világot teremtenie. A Várfok Galéria installációja nem kronologikus rendben idézi meg ennek a nyolcvan évet lefedő életműnek a különféle korszakait, sokkal inkább az installáció harmonikus voltára, a képi ritmusok előidézésére törekszik, a figyelmet a technikai eszköztár finomodásra és a formanyelvi sajátságok alakulására irányítja.
A legkorábbi rajz, a Geneviève, két profil (1938), egyszerű ujjgyakorlat, az arc pontos arányait keresgélő, s csak részben megtaláló kroki, a néhány évvel később készült Geneviève egy könyvvel, elgondolkodva (1942) című rajz éles körvonalai, lényegre szorítkozó redukcionizmusa azonban már egy magabiztosabb technikai tudást és formanyelvi oldódást is jelez. Bár némely évtizedből csak egy-két képet mutat be a kiállítás, azt mindenképp demonstrálni tudja, hogyan válik uralkodóvá a félfigurális és nonfiguratív kifejezésmód Gilot pályáján.
A tárlat tematikai szempontból domináns részét a tájképek adják,
a Tájkép oszloppal és lehullott fejjel (1966) című akvarell, ha technikailag nem is, kompozíciójában és témaválasztásában egyértelmű Chirico-hatásról árulkodik. A későbbi, élénk színekben tobzódó olajképek gyakran az utazásokhoz kapcsolódó tapasztalatok által inspirált képarchitektúrák, ahogy a Keleti város I-II. (1977) esetében a cím is utal erre, mégsem konkrét helyszínek leképezései ezek. A térviszonyok, amint azt az Ablak a Nílusra (1998) vagy a Napsütötte csokor (2004) esetén is megfigyelhetjük, idővel még redukáltabbá, sajátszerűbbé válnak.
Más olajképek a térbeliség kérdéseit elemelik a hétköznapok gyakorlataitól, és címben jelölt módon is az elvont viszonyok esszenciájának megragadására törekszenek, ahogy a Búcsú (1998), a Hasonlóságok és kontrasztok (2007) vagy épp A gordiuszi csomó V. (2008) teszi. Az igényesen installált, a képeket sokszor idézetekkel, életrajzi adalékokkal is kommentáló kiállítás azt a benyomást kelti, hogy az elmúlt ötven évben egészen egyenletesen, radikális formanyelvi váltások nélkül bontakozott ki ez a tekintélyes, egyre inkább megbecsült életmű.
7. Variációk a Színes városhoz – Zománcművészeti kísérletek Bonyhádon (1967–1972), Modern Magyar Képtár, Pécs, 2020. november 04. – 2021. szeptember 30.
A pécsi képzőművészeti élet sokat köszönhet a város nemzetközi hírű szülöttének, Victor Vasarely-nek, amelyre az 1970-es évektől látható önálló kiállítás is ráerősít a Vasarely Múzeumban. Az optikai művészet atyjaként számontartott alkotó Színes város – A művészet hétköznapi életünkben (1983) című könyve a kurrens vizuális kifejezésmódok minél szélesebb réteghez történő eljuttatása, köztereken való alkalmazása, a művészet város szövetébe történő integrációja mellett foglalt állást az ’50-es évektől bontakozó belátásaira építve. A Pécsi Műhely és a hozzájuk kapcsolódó művészek 1967 és 1972 között ennek a felvetésnek a foganatosításán dolgoztak egy alkotótábor keretében, a bonyhádi zománcgyárban. Ugyanakkor a közösség számára alapvető vonatkozási ponttá vált a Bauhaus vizuális formanyelve és szellemisége is, mégpedig az 1920-as években ott alkotó pécsiek miatt, mint amilyen Breuer Marcell, Forbát Alfréd vagy épp Weininger Andor.
Mint arról a Modern Magyar Képtár nagyszabású kiállítása tanúskodik, a köztereken, épületek díszítményeként megjelenő, időtálló zománcalkotások formarendjét a letisztult egyszerűség, a geometrikus absztrakció vizuális világa, a Vasarely által is célként meghatározott, egyszerű alapformákból, rendszerint kontrasztosan elkülönülő, geometrikus színmezőkből építkező vizuális nyelv uralta. Az ornamentikák, ismétlődő formák az iparművészeti hagyományokhoz és a neoavantgárd képzőművészethez egyaránt kapcsolódnak, ám esetükben az egyedi technikai megoldás sajátos fényes felületeket eredményezett, a köztéren való elhelyezés lehetősége pedig az új kontextusba illeszkedésre is alkalmat teremtett. Tény ugyanakkor, hogy a kiállítótérben is érvényesnek és elevennek hatottak ezek az igényesen kontextualizált, harmonikusan elrendezett művek. A formafegyelem és a színtani átgondoltság, illetve a technika biztosította sima felületek állandósága
már-már az egyedi kézjegyek felismerhetősége ellen hatott itt.
Talán ezért is értékelődtek fel az ötletesebb, a konvencióvá merevedéssel fenyegető elvektől eltérő, a térbeli összefüggéseket is mozgósító kísérleti kompozíciók, mint amilyet Major Kamilltól (Cím nélkül, 1968) vagy épp Pauer Gyulától (Murális kompozíció, 1968) láthattunk. A tárlatról méretei miatt kiszoruló monumentális munkák a Modern Magyar Képtár állandó kiállításán kaptak helyt. Azzal, hogy Ficzek Ferenc, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szijártó Kálmán – Baranya Megyei Fiúnevelő Otthonból kölcsönzött – zománcmunkái az üveghomlokzat mögé kerültek, így éjszakai megvilágításban is szemlélhetővé váltak az utcafrontról, a kiállítás rendezői hatásosan idézték fel e kompozíciók egykori épületdíszítő funkcióját.
6. A növények ereje, MANK Galéria, Szentendre, 2021. november 5. – december 4. Kurátor: Sipos Tünde.
A Reader’s Digestnél épp egy évtizede (2011) jelent meg a MANK Galéria tárlatával azonos című könyv, amely azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy közvetlenül csak a növények képesek energiát nyerni a napfényből, és különféle stratégiákkal szinte mindenféle környezethez alkalmazkodni tudnak, nélkülük viszont a földi élet az ember és az állatok számára is lehetetlenné válna. A klímakrízis problémájának tudatosulásával az utóbbi években még sürgetőbbé vált ennek a létformának a megértése és megbecsülése, ám a fakitermelés és az erdőtüzek miatt a bolygót borító erdőségek száma egyre csökken. A szentendrei galéria lengyel és magyar művészek munkáit bemutató, organikus és interaktív tárlata a klímakrízis és a fenntarthatóság kérdéseire koncentrált. Az alkalmazott anyagoknak, technikáknak és a kommentároknak köszönhetően
edukációs szempontból is értékes vállalkozásnak bizonyult.
A falra került printek és a kísérőkatalógus újrahasznosított papírra kerültek, a látogatók egy-egy csíráztatható magpapírból készült névjegykártyát is hazavihettek. A galéria két pontjáról lelógó, összetett növénykompozíció betöltötte a nagy belmagasságú, térszervezési szempontból általában kevésbé kihasznált központi teret, amely az üvegfelületeknek köszönhetően alkalmasnak bizonyult a lebegésben tartott növények életben tartására. Nem egyszerűen természetművészeti kísérletek dokumentációival találkoztunk tehát itt, amelyek rendszerint az urbánus környezettől távoli tájakon készült, illetve környezeti adottságokhoz alkalmazkodó installációk formájában nyilvánulnak meg. Sokkal inkább a természeti környezet domesztikációjának tényéből kiindulva vizsgálódott a kiállítás.
Némely művész az együttélés lehetőségeit vizsgálta, a kialakított térszervezési igényeket szem előtt tartva
(Furó Bernadett Rét a térben [2019] című dizájnműve a kerámiából készült, összeszerelhető téglaelemek növényekkel történő befuttatására törekedett), figyelmet fordítva az érzéki örömökre, tekintettel a fogyasztói gyakorlatunk megőrzésére is (például Jakub Pietrynka független parfümőr Endless Forest nevű parfümjével). Mások az emberi faj eltűnésében, a kultúra maradványainak felszámolásában, növények általi visszafoglalásában mutatták fel a lehetséges megoldást (ahogy azt Békési Ervin All we need is patience című, makettszerű munkája tette, amely azt szemléltette, a feldolgozott faanyagból készült hirdetőplakátok helyét az ember eltűnése után miképp foglalja vissza a burjánzó erdő).
5. Gerhard Richter: Valós látszat, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2021. augusztus 27. – november 14. Kurátor: Bódi Kinga.
Gerhard Richter az egyik legelismertebb kortárs képzőművész, a magyarországi életműkiállítás valódi ünnepi esemény, ráadásul mintegy 200 műtárgy várta a tárlat látogatóit, amely ennek a szerteágazó életműnek a legkülönbözőbb vállalkozásaiba engedett betekintést, a kronológiaelv érvényesítése helyett a dinamikus együtthatásokra és ellenpontozásokra, tehát elsősorban a vizuális összhatásra építve. A tárlat legkorábbra visszamutató darabjai az 1957-es Elba című monotípiasorozat alapján készült digitális nyomatok (2012) voltak, amelyek eredetijei a drezdai évekből származnak, tehát azelőttről, hogy Richter a ’60-as évek elején Kelet-Berlinből az NSZK-ba szökött volna menedékkérőként. A nonfiguratív sorozat közvetlen szomszédságában pedig azok a cikázó vonalakat és satírozott felületeket kombináló, játékos ceruzarajzok voltak láthatók, amelyek kifejezetten erre a kiállításra készültek (2021), és megvilágították, hogy a festészeti életművét lezártnak tekintő művész
a piacon jóval alacsonyabban jegyzett technikában rejlő lehetőségeket kezdte kutatni az elmúlt években, ráadásul kisméretű képeken.
A tárlaton mégiscsak a festmények és az azok alapján készült nyomatok domináltak, amelyek eltérő művészettörténeti korszakokkal léptek dialógusba. A Tiziano Angyali üdvözletét (1535) adaptáló nagyméretű olajképek (1973, 1975) és egy print (2015) a realista megjelenítéstől való eltávolodással a kompozíció szerkezeti és színviszonyaira, az anyagszerűségre terelték a befogadói figyelmet, a szemben lévő falon bemutatott 180 szín (1971) című széria darabjai pedig az ablakszerű, szabályos négyzetekre tagolt képmező színkombinációiban rejlő kifejezőerővel, a variált ismétlődés keltette ritmusokkal vezették tovább a tekintetet. Külön térrészben jelentek meg a többnyire újságcikkeket illusztráló felvételeken alapuló ’60-as évekbeli fotórealisztikus festmények, melyek a nagy vásznakon az elhomályosítás hatását keltő megjelenítéssel nyertek sajátos aurát, miközben meghatározó társadalmi jelenségek, történelmi események lenyomataiként is szemlélhetők.
Richter a megfestett portrékat sokszor más médiumok segítségével is adaptálta. A vászonprintekként realizált 48 portré című (1998/2017) sorozat darabjain kiemelkedő művészek, tudósok enciklopédiák szócikkei mellől származó másai köszöntek vissza, egy egész termet megtöltő arcképcsarnok részeként. De nagy teret kaptak a kiállításon az absztrakt vonulathoz tartozó festmények is, amelyeket a ’70-es évektől festett, és amelyeken a ’80-as évek közepétől simítókéssel, raklival is dolgozott, a morózus felületek és élénk színkontrasztok kettősével idézve elő vibráló hatást.
Monumentális és megrázó a Sonderkommando egy ismeretlen tagjának fotói kíséretében megjelenő Birkenau-sorozat (2014/2021),
amelynek a printelt darabjai az MNG-s kiállításon hatalmas szürke tükrökkel kerültek szembe, amelyek a holokauszt árnyékában tengődő befogadó testét az absztrakt, sötét felületek részévé avatták. A Richterről szóló dokumentumfilmen túl a tárlat levezető szakaszában Benjamin Katz fotói is a művész karakterére terelték a figyelmet a festő kölni műteremben készült fényképekkel. Letaglózó, nemzetközi rangú összeállítást láthattunk tehát az MNG-ben, amelynek a megítélését esetemben talán egyetlen dolog vetette vissza némileg. Mégpedig az, hogy épp az évösszegző listám élére került kiállítás után, még annak eleven hatása alatt kezdtem el körbejárni azt.
4. Esterházy Art Award Short List, Ludwig Múzeum, Budapest, 2021. december 1. – 2022. február 13.
Az Esterházy Art Award pályázat a fiatal magyar képzőművészet támogatását és az újabb tendenciákkal dialógusba lépő alkotók szélesebb körű megismertetését szolgálja. Az Esterházy Privatstiftung az Esterházy hercegi család mecénási tevékenységéről is megemlékezve 2009 óta kétévente adja át – rendre 2 vagy 3 főnek – a fejenként 5.000 euróval járó elismerést. Idén 282 pályázat érkezett, ebből 26 anyagot válogatott be a zsűri shortlistre, lehetőséget adva a kiállításon való részvételre,
a díjat pedig ezúttal Rózsa Luca Sára, Tranker Kata és Ulbert Ádám kapta.
A döntés egyfajta iránykijelölésnek is hat, hiszen a győztes munkák közt valamiféle rokonságot is felfedezhetünk, amely a régmúlttal, az idegenszerűvel történő számvetésben, illetve a mitologikus távlatokban rejlő kifejezőerő újrafelfedezésének igényében határozható meg. Míg Rózsa most bemutatott festményein a mitikus karaktereket a reneszánsz témakezeléssel és a naiv festészet ábrázolásmódjával ütköztetve idézi meg, addig Ulbert Ádám a távol-keleti és az archaikus ábrázolásokhoz kapcsolódik, a rurális környezetre koncentrál. Az elismerésre harmadszor jelölt Tranker Kata pedig az anyasághoz, illetve a teremtéshez kapcsolódó ősi mítoszokat mozgósítja az efemer anyagokból készült, ám most a szokottnál nagyobb méretben megformált hibrid lényeivel.
Feminista problémafelvetésre ismerhetünk
Szabó Eszter komputeranimációjában és Trapp Dominika szövegekkel is gazdagon átszőtt installációjában is, ahol a hajcsat szimbolikus jelentéshordozóként ismétlődik, tér vissza különféle alakváltozatokban, mintegy az értelmezésnek irányt szabó tárgyként. Kádár Emese kézi szőtteseit pedig épp az teszi különlegessé, hogy a történetiségét tekintve szinte kizárólag női alkotók által meghatározott, sajátos motívumkinccsel és eljárásokkal dolgozó technikát képes maivá tenni, megújítani azzal, ahogy a videojátékok képi világát változó formájú felületeken idézi fel, festői hatású fragmentumokból álló térinstallációt hozva létre. Azért is tűnhet határozott állásfoglalásnak a zsűri döntése, mert
a kiállításon szép számmal szerepelnek látványosabb, hangsúlyosabb, trendérzékenyebb művek.
Van olyan, aki a klímaszorongás problémájával vet számot (Süveges Rita), mások a technológiai fejlődésben rejlő lehetőségekre építenek (Ejtech Lab – Kárpáti Judit Eszter és Esteban de la Torre), a valóság fragmentáltságát és a tényekhez való hozzáférés töredékességét (Czene Márta, Kútvölgyi-Szabó Áron, Neogrády-Kiss Barnabás), illetve a testiség problémáit (Dallos Ádám, Szabó Eszter) vizsgálják. Figyelemreméltók azok a művek, amelyek a technika és a méret közti feszültségre (itt említhetők Koós Gábor vagy épp Horesnyi Bálint monumentális grafikái), vagy épp a formavilágtól szokatlan arányokra építve (ahogy az Balázs Nikolett ékszereket idéző anyagkísérletei esetén történik) tesznek szert sajátos kifejezőerőre. De a shortlistes alkotók közül sokan (például Fridvalszki Márk, Kiss Adrienn Mária és Rudas Klára) változatosan kísérleteznek az absztrakcióban rejlő kifejezőerővel is. A három díjazott 2022 tavaszán a kismartoni Esterházy-kastély Fehér termében mutatkozik be, így hamarosan az is látható lesz, hogy rokon problémafelvetéseik hogyan bontakoznak tovább.
3. Evangélium 21, MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, 2021. július 31. – december 31. Kurátor: Petrányi Zsolt.
A MODEM Evangélium 21 című kiállítása a Krisztus csodákkal övezett útjára, megváltó áldozatára, illetve halál feletti diadalára vonatkozó tanúságtételekként megnyilvánuló örömhírre, vagyis az evangéliumok történeteire koncentrált meghatározó kortárs képzőművészek munkáin keresztül, igényes elrendezésben, mégis elkerülve a didaktikus felhangokat. A gyűjtemény tulajdonosai, Kovács-Szabó Tímea és Kovács Levente, multidiszciplináris műveltségű tudósok segítségével állították össze azt a Krisztus történetével kapcsolatos, 12+1 témából álló listát, amely a felkért képzőművészeket új munkák létrehozására inspirálta. Az igehelyek nemcsak a bibliai alakok, a keresztény szimbólumok és a felidézett szituációk által reaktiválódnak a földszinti tárlaton, hanem gyakran a képtérbe applikált betűk vagy épp kísérőszövegek formájában is.
A kiállítótérbe lépve a látogató rögtön a négy evangélista alakjával találta szembe magát,
akik az életük szempontjából jelentéses technika, illetve jellegzetes attribútumok által váltak felismerhetővé Mátrai Erik képein. Csontó Lajos az elhívatás, tehát a tanítás általi személyes megszólíttatás eseményét reaktiválta Tanítványok (2020) című munkájával. Asztalos Zsolt Tanítások (2020) című, tizenkét hajlított lécből álló szériájának darabjai pedig a folytonos alakulásban létet hangsúlyozták. A számozott lécek által felvett egyedi formák, amelyek az emberi személyiség hitelvek általi formálhatóságát szimbolizálják, a Máté evangéliumából idézett tizenkét szöveghellyel – Krisztusnak a tízparancsolattal összefüggő tanításaival – kerültek párbeszédbe.
Richter Sára Gyógyítások (2020) című nagyszabású munkájának öt méter hosszú, két oldalról más-más tartalmat hordozó – festett, nyomtatott, varrt, applikált – vásznai esetén a megjelenített képi tartalom és az evangéliumi szöveghelyek kölcsönviszonya szervezte a befogadói figyelmet. A térbe lógatott, körbejárható, rusztikus felületek folyosórendszert hoztak létre, amely a közellépésre, a finom részletekben való elmerülésre késztetett.
Krisztus csodás gyógyításai a kegyelemgyakorlás sajátos példái,
de a mű értelmezésekor a felépülési folyamatot kísérő önismereti munka, a gyógyulásba vetett hit kérdései is aktualizálódtak. Gerber Pál A szenvedés eszközei – Arma Christi (2020) című asszamblázzsal a Passió szempontjából meghatározó tárgyak fából formált darabjait vonultatta fel fekete alapon, meglehetősen statikusan, ridegen, a szenvedéstörténet lényegi mozzanataira utalva, üdvtörténeti távlatot biztosítva a „Iesus Hominum Salvator” (Jézus, az emberek megváltója) rövidítését idéző I.H.S.-nek (2020) és a Pilátus által a Krisztus feje fölé íratott „Iesus Nazarenus Rex Iudeorum” (Názáreti Jézus a zsidók királya) mondat rövidítését hordozó I.N.R.I.-nek (2020).
2. Asztalos Zsolt: Emlékmodellek, Kiscelli Múzeum, Budapest, 2020. november 25. – 2021. augusztus 1. Kurátor: Boros Lili.
Az emlékezetkutatás fontos kérdése, hogy a képeket hogyan lehet befolyásolni a nyelv által, s fordítva, a nyelvet hogyan határozzák meg a képek. Asztalos Zsolt kognitív pszichológiai kutatások eredményeivel dialógusba lépő kiállítása az információtípusok közötti válogatásra, a felejtés szükségszerűségére, emlékezést megalapozó voltára koncentrált. Az előtérben bemutatott Emlékezés (2016–20) sorozat öt darabjának szótlanul elrévedő alakjai fix kameraállásból jelentek meg a nagy felületeken. A tízperces videók látszólagos eseménytelensége ellenére a szobabelsők tárgyi kultúrája és a testeken megmutatkozó jelek alapján levonhattunk ugyan életükre vonatkozó következtetéseket, szavak híján viszont nem derült ki semmi konkrét a kérésre felidézett élményeikről, múltjukról.
A templomok vertikális elrendezése szimbolikus szinten a transzcendens közelhozását szolgálja, a Kiscelli Múzeum romos kiállítóterében viszont homályba veszett a szakrális épület eredeti funkciója, s a templomtér túlnyomó része sötétségbe borult. A nagyobb térrészt egyetlen visszafogott, a ráközelítéssel érdekessé váló installáció töltötte meg, az Emlékmodellek (2019–20), amely a figyelmet a falak helyett a padlózat irányába terelte, mintha csak sajátos gondolatmakettek kerültek volna elénk, sokszor egymást érő, körüljárható asztalokon, kisebb emelvényeken.
Hasonlóan kellett tehát szelektálnunk itt az információk között, mint ahogy agyunknak kell a bennünket érő, nyelvbe foghatatlanul sokféle impulzus közül, annak érdekében, hogy fenntartsa a privát emlékezet célravezető működését. A felhasznált anyagok és alakzatok sokfélesége ellenére egy letisztult eszköztárral és formanyelvvel szembesülhettünk itt, amely a konstruktivizmus vizuális nyelvét a konceptualizmus belátásaival ötvözte. A választott téma minél szakszerűbb bemutatását a Ragó Anett pszichológussal készített érdekfeszítő interjú éppúgy segítette, mint a tudományos felismeréseket sorjázó, jelöletlen forrású citátumok, amelyek a képzőművészeti kompozíciókat kísérték.
A negyvenöt egységre bontott installáció számozott feliratai nehezen detektálható kapcsolati mintát alkottak,
egy olyan sorrendet kínálva fel, amely nem esett egybe a térbeli viszonyok által diktált bejárási útvonalak egyikével sem. Ezzel a felcserélhetőség, a variálhatóság, a folyamatos változás, az asszociációs kapcsolatok uralhatatlansága nyert érvényt, amely az emlékezet működésére is jellemző. A belső képek és a történetek a visszaidézéskor rugalmasan alakulnak, ennek köszönhetően tudunk alkalmazkodni, kapcsolódni egy közösséghez és a nagyobb történetekhez. Asztalos Zsolt kiállításán a személyes emlékek tematizálása helyett az emlékek „történetének” kérdéseivel, az emlékezésről kialakult kurrens tudományos belátásokkal és az ezen eredményekkel dialógust folytató asszociatív, puritán vizuális világgal ismerkedhettünk meg.
1. Vágyott szépség – Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2021. május 13. – szeptember 26. Kurátor: Carol Jacobi, társkurátor: Plesznivy Edit.
A Preraffaelita Testvériséget a londoni Királyi Művészeti Akadémia elavult, konzervatív elvei elleni lázadás jegyében, 1848-ban alapította meg Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt, akik a Raffaello előtti – középkori és kora reneszánsz – művészet örökségéből kiindulva alakították ki tematikai és stiláris szempontból is megújulást eredményező művészi világukat, mégpedig John Ruskin esztéta felvetéseihez kapcsolódva. A csoport 1853-as feloszlása után a preraffaelita művészet második hullámának vezéralakjaként Rossetti Edward Burne-Jonesszal és William Morrisszal együtt kísérletezett tovább a képzőművészet, a költészet és a zene kapcsolatának kutatásával. Ennek a természetben való festést már két évtizeddel az impresszionisták előtt is gyakorló, az ősi tudás és a csodák mellett a modern tudományos belátások iránt is fogékony, az elevenség iránt érzékeny, a művészetköziség és a nők emancipációja mellett elkötelezett irányzatnak a képviselőit, követőit és holdudvarát ismerhettük meg az MNG nagyszabású kiállításán.
Millais Opheliája (1851–52) ezúttal ugyan a londoni Tate Britainban maradt, viszont számos hasonlóan jelentős alkotás vált megtekinthetővé Budapesten. A több mint félszáz grafika közt nemcsak az alkotási folyamatot előkészítő munkáról tanúskodó vázlatokat, kísérőtanulmányokat, de illusztrációkat is bőségesen találtunk, hiszen az irányzat képviselői sokat tettek ennek a hagyománynak a megújításáért. Az MNG-ben bemutatott közel negyven festmény alapján nyilvánvalóvá vált, hogy
a bibliai és irodalmi történetek, illetve a történelmi, mitikus események a preraffaelita festészet alapvető forrásvidékéül szolgáltak.
A főművek közül ezt példázza Dante Gabriel Rossettitől a Beata Beatrix (1864–70 k.), amelyet Dante Alighieri La Vita Nuova (1294) című műve inspirált, vagy épp a kiállítás utolsó termében John William Waterhouse Szent Eulália (1885) és Shalott kisasszonya (1888) című képe, utóbbi a Lord Alfred Tennyson-vers kinagyított részletével együtt került a falra.
A preraffaelita mestereknél a versek olykor a képkereten vagy épp a kompozíció részeként is megidéződnek,
ahogy az Arthur Hughes Szent Ágnes-este (1856) című munkája esetén történik, amely az azonos című John Keats-vers (1820) három mozzanatához kapcsolódik, a triptichont összefogó aranymezőben pedig egy versidézet köszön vissza gyöngybetűkkel szedve. Mindemellett képmezőbe rejtett szöveges jelzések, utalások is segítik a figyelmes befogadót, mint ahogy az – a William Holman Hunt-tanítvány – Robert Braithwaite Martineau Utolsó nap az ősi otthonban (1862) című festményére is jellemző.
Az irányzattal szemben – már csak a művészetközi kérdések kutatása miatt is kialakult – tagadhatatlan elfogultságom és a lenyűgöző képválogatás mellett azért is lett a Vágyott szépség a 2021-es év legemlékezetesebb kiállítása számomra, mert a kilenc szekcióra tagolt anyag itt nem részletezhető alapossággal vezetett végig a preraffaelita festészet történetén, bemutatva annak meghatározó felvetéseit, illetve eredményeit, a jelentősebb művészek munkásságára és a társadalmi kontextusokra is kitérve.
A fotókat a szerző készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.