Klímaszorongás
gyorsan növekvő zuzmók a parkban
hogy kibontakoztathassuk egymás
által önmagunk az éjjel önző
módon áthágtunk azon a hálón
mit gondos szüleink keze annyi
de annyi éven át plántált belénk
szerető szorgalmas türelemmel
mégsem érzem elakadtunk volna
valahogy a napfény hiánya is
jólesett nem fotonokra vártunk
egymás szomjúságát hidratálva
inkább egész testfelületünkön
át próbáltuk felvenni a vizet
ilyen távolságokat legyőzni
nem tudom mégis hogyan lehetne
össze nem értünk volna enélkül
most mindent egybevetve itt vagyunk
egy korai terraformációs
szakasz úttörői egy planétán
csapadékhiányos állapotban
heverünk keresztben egy sebtiben
összetákolt ágyás generál hőt
átmeneti szimbiózisunkból
nem akaródzik kikecmeregni
viszont egyre szomjasabbak leszünk
csak egymástól ha tovább maradunk
pozitív tropizmusokra csábít
takarónkon is megannyi inger
ismeretlen erőforrásokból
kell élhetővé tenni magunkat
újra
Huzat
Talán inkább csak szálljon el a szó.
Ne is legyen lenyomata
annak, hogy itt vagyunk.
Ne emlékezzenek ránk.
Simuljanak csak ki utánunk azok
az ablakba tett kispárnák.
Szakadjon a cérna. Kétrét hajtva
kapjunk egy kis huzatot magunkra,
aztán fújja csak meg, vigye a szél
szálakra lebontott neveinket.
Mi se maradunk tovább.
Litánia
Párás körablak előtt álldogálok.
Feszült idegen. Metsző
a szél. Csontok, pálmalevelek.
Ha nekifeszülök se moccan,
áthatolhatatlan
az istenverte lengőajtó.
Mondhatom a magamét.
Térdízületeim alatt hitvány
papundekli: szőnyeg imámhoz.
Nem vesz rajtam erőt a szendergés.
Mellkasomra telepedik,
úgy szorul be az álom.
Ha hidegen hagysz is, azért én
itt vagyok. Libabőr az irhám
két irgalmatlan lapockámon.
Borítókép: IStock
