Csókolás, vietnamiul
A nagyanyám úgy csókol,
mintha bombák robbannának a kiskertben,
ahol menta és jázmin illata fonódik egybe
a konyhaablakon át,
mintha valahol darabokra hullana egy test,
és lángok támadnának fel
egy zsenge fiúcomb tekervényei alatt,
mintha az ajtón akarna kilépni, torzód
kimeneti sebektől táncol.
Mikor a nagyanyám csókol, ott
nincs feltűnő smárolás, se csücsörítő ajkak
cowboyzenéje, úgy csókol, mintha be akarna lélegezni
magába, orrát úgy az arcodnak nyomja,
hogy újra megtanulsz szagolni,
és a tüdejébe aranycseppekként gyöngyöz
izzadságod, és mintha halálra is
szorítana, közben a csuklódat markolja.
Nagyanyám úgy csókol, mintha a történelem
sosem érne véget, mintha valahol
még mindig darabokra
hullana egy test.
A fénykép
A hírhedt 1968-as fénykép nyomán, amelyen vietkong gerillát végez ki a dél-vietnami rendőrfőnök.
Ami a leginkább fáj,
nem az, hogy hogyan
vált végérvényessé a halál
a kameravillanás vagy
a napfény iróniája által
a rézötvözeten,
hanem az, hogy a pisztolyt markoló kéz
egy sárga kéz,
és a fegyver csöve
mögött hunyorító arc
egy sárga arc.
Mint bármelyik fotónak,
ennek sem sikerül
feltárnia a képet.
Például azt, hogy ahol a golyó
a koponyába hatolt,
egy rózsa kísértete
szökkent a fénybe, vagy azt, hogy
miután eloszlott a füst,
a véres arcú
féleszű és a lábánál heverő
döglött kutya mögött hogyan
gyújtott cigarettára
egy fehér ember.
Ars poetica
Mikor a ködfalból
felbukkan két hajó,
tüzes lepedőkként égnek a vitorlák,
mindkét fedélzeten ugyanazzal az arccal
figyeli majd egy utazó
a másik szemében
tükröződő lángokat.
Fordító: Góz Adrienn
Borítókép: PxHere