Bekötött szemmel ülök a Trafó nagytermének színpadán. Kabátok, nadrágok suhognak, táskák zörögnek. Időnként elmotyognak egy-egy köszönömöt, ahogyan én is tettem, amikor bevezettek. A jegyem és védettségem ellenőrzése után ugyanis szemmaszkot kaptam, majd, már letakart szemmel kedvesen megkért egy női hang, hogy tegyem a kezem a vállára, és akkor elvezetett az ülőhelyemhez.
Rendszeresen koppan valami, majd felgyorsul és elhalkul, mint amikor lépcsőn gurul le egy nehéz tárgy. Ez nem lehet itt, ennek gépi hangnak kell lennie. Nem jelent számomra semmit azon kívül, hogy próbálom számolni, hány perc telhetett el nyolc óta, vajon már elkezdtük, vagy ez még mindig az érkeztetés? Elsötétülő szín, fölemelkedő függöny nélkül az elcsöndesülő nézőtér maradna jelzés gyanánt, de épp az nem lesz itt, hiszen máris a színpadon ülünk, egy hangelőadáson. A lakótársamnak azt mondtam, színházba megyek, a „hang”-ot elhagytam az elejéről.
De a jelentéshez nem társított hangokkal induló felvétel inkább a mozival rokon, akkor hangmozi? Ha ez mozi, akkor full 4D-s, mert az alkotók biztosra mentek, hogy folyamatosan teljes térhatást teremtsen az Áthallás, kunyhó ez, aminek végig a közepén ülök. Eszembe jut a dj-szett párhuzama is, az keverné a fülünkbe a hatásokat, hiszen sorra kerül a jumpscare és a szédítés, azaz a közvetlen fizikai ráhatás is. Ahogy a zajokból összeadódik valami egész,
valami nem kakofón, hanem határozottan harmonikus,
az áthallás játékosan két jelentést kap. Olyan, mintha a szomszédból kúszna be beszélgetés, pont annak a küszöbe alatt, hogy ki lehessen venni, mit mondanak. Másrészt ezek az elkapott hangok egyértelműen a szabad interpretációra hívják fel a közönséget.
Somló Dávid hangja húz be az előadásba, vezetni kezd. Kiragadott háztartási zörejekre számítottam, amik játszanak velünk, amiket fel kell ismernünk. Erre valamiért nem, ez egy hangesszé, döntöm el. A Hang olyanokat mond, hogy „Néha, amikor hangokat veszek fel, rögzítem a lépteimet, hogy halld, van ott valaki. De hallod, hogy nem mindig van ott valaki?”, „Hol vagyok?”, „Észrevetted, hogy bizonyos hangok mennyire hasonlítanak másokra? Néha azt hiszem, hogy a macskám nyávog, aztán odanézek az utcán…” Ezekkel a cseten
vagy Agent Cooper-módra kazettán hagyott eligazításokkal
aztán újra a soundscape-ekre bíz minket. Lehet, hogy ez éppen hétköznapi helyszínen felvett atmó, de valamilyen nyikorgástól nyomasztónak hat. Aztán átfordul ismerősebbe. Nem tudom, amiatt képzelem-e vízpartnak, ami a színpadon szól, vagy azért, mert hallom, ahogyan a velem szemben ülő iszik, de kifejezetten úgy érzem, hogy ha felhúznám a szemmaszkot, egy világos téglalap fogadna, amin keresztül egyenesen a Balatonra látnék. Persze az is lehet, hogy az Áthallás poszterét projektálom.
Magam is hangokat keltek, mert megmozdítom a ruhámat vagy vakarózom. Vakarózni pedig muszáj: a sötétben teljes tudatában vagyok a testemnek, és hol itt viszket, hol ott, egyre erősebb az inger. Melegem van, megváltozik a tér- és testérzékelésem: a fejem egyszerre ül a valódinál sokkal hosszabb törzsön, és onnan nézek le a sötétbe és az ölembe. Bizsereg a bőröm, egyre nehezebben tartom egyenesen a nyakam, de ez olyasmi, amit tudok magamról, ehhez nem kellett jegyet vennem. Nehezen viselem, ha megfosztanak a látásomtól. Így az előadás egyszerre befelé forduló, meditációs élmény is.
Ami viszont eszembe sem jutott addig, amíg be nem ültem, hogy jobb fülemre siket vagyok.
A vízpartról kiszakítanak a kozmoszba a tudományos-fantasztikum hangfolyamán, nem hiszem el, hogy ez is felvétel lenne, nem pedig komponált zene. Azért Somló végig kever emberi hangokat az előadásba, hogy biztosan tudjuk, ez nem egyéni, személyre szóló élmény. Jackie Cook a hang szemiotikájáról írt, arról, ahogyan elég néhány másodpercet meghallanunk valamilyen műsorból, és a gyártást, a hangzást, vágást, keverést dekódolva máris irányítjuk a figyelmünk, míg más aspektusokat kiszűrünk abból, amit hallunk. Maga a befogadási mód van kódolva a műfajba és formába, hangtechnikába, anélkül, hogy szavaink lennének erre.
Együtt ülünk ott a színpadon,
ebben azért is biztos lehetek, mert a mellettem ülő jó humorú nő folyamatosan nevet.
Ő nem hallja, ahogyan én mosolygok. A vezető Hang nem mindentudó, bejelenti, hogy „This is the End”, és mégsincs vége. Ez azért esik rosszul, mert a szemmaszkban újfajta szorongás vesz rajtam erőt: hogy csak rajtam van maszk, miközben mindenki más leveszi és hazamegy. Hogy csak én ülök ott, és hiszem, hogy még tart az előadás. Vass Imre és Somló Dávid IITTHHOONN lakásszínháza óta nevük is elegendő felébreszteni a gyanakvásom, ami a kezdés és a zárás alkotói elmosását illeti.
Leginkább ahhoz a félelemhez tudom hasonlítani, hogy rossz időpontban tapsolsz.
A kiindulópontjából, vagyis egy színpadra állított, csakis hangokból álló előadásból eredő lehetőségeket tisztességesen körüljárja Somló. Rákérdez a hallás kulturális fogyasztásban elfoglalt szerepére már az eleve bevett formától való elhatárolódással, a folyamatos hangszemiotikai elbizonytalanítással. Amennyiben a koncepciót nem egy fejhallgatón juttatja át egyszerre féltucat látogatónak egy fehér falú kiállítási teremben, mondjuk pont a Trafó alagsorában.
A hallgatás hierarchiában elfoglalt pozíciójára kérdez rá a nézéssel szemben, amikor a hangversenyekkel ellentétben a színpadra, az előadás közepébe, 360°-os hallótérrel ülteti le közönségét. A kozmikus kompozíciókkal, az előadást záró énekbetéttel megpiszkálja a határt, hogy meddig találjuk elégségesnek csak hallással befogadnunk az alkotást, mitől tekintünk valamit (zaj)zenének. A való életből vett sample-ök is beleférnek még ebbe a kategóriába? Hol végződik a hallgatás mint művi befogadás, és hol kezdődik a hallgatás mint megélés?
Hol végződik a hallgatás, és hol kezdődik a látás uralma?
Felvetődik, milyen fontosságot tulajdonítunk az információszerzésben a látásnak és a hallásnak a „felismerésre hivatott” részletekkel. Valaki kopog, kulcszörgés hallatszik, aztán a lakásba lépve online tornaóra zajlik éppen, ezeket rögtön látom is magam előtt. Ugyanakkor a szemünkkel ellentétben a fülünket nem csukhatjuk be, erre a típusú szennyezésre vagy akár auditív agresszióra kényelmetlenül emlékeztetnek a hirtelen feltorlódó, egyre inkább kivehető, magyarosan cifrázott káromkodások, a bácsik akár a mi érzéseinket is közvetíthetik, hiszen ki kérte ezt.
Ennek másik variációja, amikor egy hivatalos tájékoztatásokat invokáló női hang elnézést kér, amiért nem szóltak előre, hogy az előadás zavaró, hangos részeket is tartalmazhat, megértésüket köszönjük. Majd az előzetes bejelentés után sunyi módon még vissza is számol tíztől, hogy jumpscare-rel véletlen se legyen vádolható ez az elem. Ez a szegmens a hallgatás szellemi-testi dimenzióit is játékba hozza, akárcsak azok a hosszan gerjedő, mély hangok, amik egyenesen az idegpályáimnak mennek.
Forog velem a szék, tíz percnek érzem a tartamát, úgy élem túl, hogy a meditációból elsajátított légzéstechnikára koncentrálok.
A felvételek közé élő elemek is kerülnek, hogy a hang és elhangzás, a feladó és a címzett közötti távolságok minőségén túl az egyéni és a társas hallgatást is vizsgálat tárgyává tegyék ebben a hangesszében. A Driftből ismerős, ahogyan a viszonyítási pontoktól körülrajzolva sűrűsödik a tér, amikor székeket húzkodnak körülöttem, egyre gyorsabban, erősebben, nem merem megmozdítani a lábam, és ezen a ponton már biztos a sztereó. Fémtárgyakkal csörögnek, most két székkel arrébb, igen, most a mellettem ülőnek, na most az én fülembe.
Aztán a közönség különböző pontjain köhögni kezdenek, egyre többen csatlakoznak hozzá – ennyi beépített ember nem lehet – míg mások egyre inkább nevetnek, és a szép közösségi élményt, köhögéskoncertünket a bejátszott bégetések zárják le. COVID idején külön fricska a szemünkre vetetett maszk és a szabadon hagyott szájakat elhagyó köhögés. Ez az a fajta esszé, ami ha hosszabb lenne, akkor elveszítenéd a türelmed; ami nem akar hipotéziseket eladni; amibe sok mindent pakolt a készítője, mert többet ér ez a körkép-jelleg, mintha egyik felvetésére erősen ráfixált volna. Az az esszé, ami
nem arra bujtogat, hogy ezentúl hallgasd ki a szomszédod, csak a belsőfüled mossa ki.
Ja, vége az úgy lett, hogy újra bevágták a „This is the End” felvételt, csak ezúttal loopon, kánonban szólt. És persze, hogy a taps után, a kiszállingózó nézők között ültek még néhányan makacsul szemmaszkban a székeken.
Somló Dávid: Áthallás, English version, Trafó, 2021. október 14.
Borítókép: Somló Dávid
