Klem Viktor színművész több előadás erejéig Debrecenbe látogat, ahol egykor az Ady Endre Gimnázium – saját bevallása szerint – csínytevő diákja volt. Az Oscar-díjra nevezett Post Mortem című magyar horrorfilm főszereplője mesélt a sikerhez fűződő viszonyáról, a zene szeretetéről, a szakmájához elengedhetetlen állhatatosságról és kitartásról.
KULTer.hu: Miért döntöttél úgy annak idején, hogy ezt a pályát választod, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakára felvételizel?
Nyolcéves koromtól része volt az életemnek a művészi önkifejezés. Akkor főként a cselló, a szavalóversenyek, a gyerekkórusban való részvétel adtak ennek platformot. Gimnázium alatt már érzékelhető volt az interpretációs affinitásom, így elkezdtem visszafordíthatatlanul beleszeretni a színházba. Sok zenés darabban is felléptem gyerekként, sokáig ott tartottam a hónom alatt a zenét, mint mankót. Úgy éreztem, hogy
a prózai színház megfoghatatlan energiáit a zene segít irányba terelni.
Az egyetemen kezdtem valójában megérteni a prózai színházi dinamika szabályait. Persze a színműn is állandóan zenélni és énekelni vágytam, az osztályunkban kimondatlanul „zenei vezető” szerepkörbe kerültem. Ha az osztály közös feladatot kapott zenés mesterség órán, a zenei próbák levezénylése mindig az én dolgom volt, amit élveztem is. Prózában mélyre ásni és zenében ünnepelni – a kettős vonzalmam a mai napig tart. A színház mint absztrakció tovább sűrűsödik, amikor a zene megszólal;
az élet kivonatából kapunk még koncentráltabb esszenciát.
KULTer.hu: Mik azok az impulzusok és meghatározó tapasztalatok, amelyeket magadba szívtál a diákéveid során?
A zene egy menthetetlenül lírai és szentimentális fickót faragott belőlem. Színészi érzékenység ez, ami nyilván fegyverként is használható munka közben és komoly sérülési lehetőségeket rejt magában. Valójában a gimnázium alatt is jellemző volt rám, és azóta sem változott sokat az sem, hogy makacs vagyok. Illetve mindig volt bennem egyfajta pimaszság. „Nyakas kálvinista” – szokott eszembe jutni Ady Endre versének egyik sora. Azt hiszem, a személyiségünk javarészt kialakul tizennyolc éves korunkig, és bizonyos tulajdonságok soha nem tűnnek el, még akkor sem, ha azt akarjuk.
Diákként is gyakran belém bújt a kisördög, ami olykor haszontalan diákcsínyek irányába terelt,
de volt olyan, amikor színházi kísérletező kedv ébredt belőle. Ezek olyan attitűdök, amelyek egyre árnyaltabbak lettek az évek során. Szóval a zene mint mankó, a nyakasság és a kisördög. Így vagyunk mi egy csapat, már legalább húsz éve.
KULTer.hu: Bergendy Péter Post Mortem című alkotását nevezzük majd a 2022-es Oscar-versenyben. A filmben te alakítod Tomást, a vándorfotóst. Gondoltad volna, hogy a karriered ilyen fontos filmtörténeti mérföldkőhöz ér majd?
Nagyon élvezem, amikor tehetséges, kísérletező közegbe csöppenhetek. Bergendy csapata ilyen, a munka is ehhez mérten alakult. Azt, hogy milyen díjak, jelölések vagy épp kritikák járnak egy filmmel, előre soha nem lehet tudni. Ha beletetted a munkát, és távolabbról visszapillantasz majd rá, akkor pontosan látható lesz, hogy számodra mennyit is ér. Én magamnak igyekszem megfelelni, magammal vetek számot a nap végén. Ha ez megvolt, jöhet minden külső észrevétel, kritika vagy elismerés.
KULTer.hu: Fontos számodra, hogy mit gondol rólad a közönség?
Persze. Mégiscsak illik kimondani az igazságot: egy színésznek a nézők szeretete az üzemanyag. Ha évtizedekig nem sikerül megszerettetni a nézőkkel azt, amit csinálok, előbb-utóbb tét nélkülivé válik, hogy magamnak megfeleltem-e. Lassulni fog a gép idebent, és szép lassan megáll.
Ha szeretetfürdőben lubickol egy színész, akkor újabb és újabb löketet kap, és ez váratlan, különleges teljesítményre késztetheti őt.
Fontos, hogy kialakuljon egy kulturált és közvetlen viszony színész és közönség között. Ezért vagyok boldog, hogy most rendszeresen játszhatok Debrecenben is.
KULTer.hu: Külső szemmel nézve az Oscar-nevezés a siker ékes példája lehet egy színész számára. Te mitől és mikor érzed magad sikeresnek? Hogyan viszonyulsz a kudarchoz?
Invenciózus alkat vagyok, könnyen készítek ezáltal terveket, ezért általában jó magasra teszem magamnak a lécet. Ha sikerül átugranom, akkor boldog vagyok, ha nem sikerül, akkor felkaparom magam a földről és újra nekifutok.
A színészi szakma alapvetően kitartó és állhatatos embereket kíván, az más kérdés, hogy tehetség nélkül a szorgalom is alternatív módon üzemel.
Mindenki szorong a kudarctól. Én is szorongok, de megtanultam falhoz kenődni, mert tudom, hogy hasznos. A nagy bukás sok felismeréssel is jár, amelyeket beépítve később különlegesebb lesz a páncélod.
KULTer.hu: Szabadúszó színészként, menedzser nélkül dolgozol. Én ezt úgy képzelem el, mint egy folyamatos egyensúlyozást a magasban kifeszített kötélen.
Pedig menedzserrel dolgozom, ajánlom is mindenkinek, az egyik legügyesebb: Klem Viktor. Jó srác, bármikor hívom, elérem telefonon. Tréfát félretéve, voltak ügynökeim, de végül úgy alakult, hogy leginkább akkor érzem magam biztonságban, ha magam intézem az ügyeimet. Nagyon sok ember segíti a dolgaimat nap mint nap, nekik nagyon hálás vagyok. Szervezők, produkciós menedzsmentek, gazdasági szakemberek. A színész hálával tartozik nekik, mert leveszik a válláról a köveket.
Szeretek társulathoz tartozni, de már nem ugranék hirtelen fejest egy kőszínházi konstrukcióba úgy, mint a pályám elején.
Alkalomszerűen jó dolog egy csapathoz tartozni, aztán premier vagy stábbuli és puszi, találkozunk next time. Ha valakivel újra egy színpadra, egy kamera elé kell állni, azt majd az élet intézi.
KULTer.hu: Egy korábbi interjúdban beszéltél a személyiségedben rejlő kettősségről. Van lehetőséged arra, hogy ezt megmutasd a szerepeiden keresztül? Hogyan látod most azt a karakterpalettát, amin színészként mozogsz?
Igyekszem frissen tartani a nézők felém irányuló elvárásait. Ehhez szükséges, hogy sokféleképpen, sok különböző formájú interpretációban vegyek részt. Ezt szépen lefedi, hogy szinte minden műfajban játszottam már tíz év alatt, filmen és színházban egyaránt. Gondolsz magadról valamit, gondolj egy picit többet! Így alakulhat és változhat a színész saját elváráshorizontja.
Szerintem egy színésznek felelőssége van a saját repertoárjának diverzitásáért.
KULTer.hu: Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámáját játszod Debrecenben. Hogyan mutatkozik meg a személyiséged ebben a darabban?
Nekem színészként muszáj személyesen felmutatnom azt a figurát, akit épp eljátszom. Ezzel együtt a nagybőgős tőlem nagyon távoli karakter. Nagy utat kell bejárnom színészként, mire érvényesen mutatom fel az ő történetét, ehhez pszichológiai kapcsolódási pontokat keresek. A nagybőgős élményei adottak a textúrában, ebbe turmixolom a saját érzelmeimet. Jó látni, amikor ez sikerül, olyankor a nézők gyanakodva figyelnek a tapsnál: „Ez tényleg a Klem Viktor?”
A borítóképet Galán Géza készítette.
