A Hill-ház szelleme és A Bly-udvarház szelleme után Mike Flanagan újabb, minden korábbinál személyesebb horror-minisorozattal állt elő Mise éjfélkor címmel, amely bár nehezen indul be, de érdemes türelmesen kivárni a végét.
A horror kétségtelenül új aranykorát éli, csak ezen a nyáron számos izgalmas filmet mutattak be a műfajban, és október 31-e, vagyis halloween környékén érkezett még pár figyelemre méltó alkotás. A Hang nélkül 2., a netflixes A félelem utcája-trilógia, az Eleven kór, az Éjszaka a házban, de a Kampókéz és az Utolsó éjszaka a Sohóban egyaránt a zsáner drámai vonulatát erősítik, még ha a zsigeri élményt nem is vonják meg a nézőktől.
A mai horrorok a Rosemary gyermeke, Az ördögűző vagy a Stanley Kubrick-féle Ragyogás párdarabjai,
amelyek nem érik be olcsó ijesztgetéssel vagy szimpla vérengzéssel, még ha a felsoroltak között vannak is keményebb slasherek. A horror nem pusztán arról szól, hogy egy rém embereket mészárol, akik megpróbálnak rájönni, hogyan lehet elpusztítani a gonoszt. A műfaj legjobbjai a határsértésekről és tabukról tudnak hatékonyan mesélni, mivel az ember testiségével, sebezhetőségével, az élet mulandóságával kapcsolatban tesznek fel kérdéseket, valamint a lélek sötét bugyrait, az én és az ösztön-én feszültségét térképezik fel.
A jó horror nem kizárólag undort vagy félelmet kelt, hanem abban az értelemben is felzaklat, hogy felkavarja a gondolatainkat, reflektálni késztet esetlegesen eltemetett traumáinkra, egzisztenciális szorongásunkra, azaz olyan dolgokra, amelyeket még magányunkban, legbelső énünk előtt is riasztónak érzünk előhozni.
A zsánerre specializálódott Mike Flanagan ezekre a területekre koncentrál filmjeiben
(Stephen King-adaptációi: Gerald’s Game, Álom doktor) és sorozataiban (A Hill-ház szelleme, A Bly-udvarház szelleme) egyaránt, legújabb miniszériája, a Mise éjfélkor pedig folytatja a sort.
A boszorkánypereiről és kísértettörténeteiről híres Salemben született író-rendező bevallottan eddigi legszemélyesebb sorozatát készítette el, amelyben gyerekkori élményeiről, vallásos neveltetésének ellentmondásosságáról, ezzel összefüggésben ateizmusáról vall, ezért is igen erős benne a karakterdráma, valamint lassú a tempója is,
az első három rész gyakorlatilag hosszú felvezetés.
A 2010-es évektől dédelgetett projekt első körben regénynek készült, majd forgatókönyv-formát öltött, aztán jött a sorozatötlet, amelyet a Netflix 2014-ben még elutasított. A streamingszolgáltató számára készített horrorsorozatainak sikere adta meg a lehetőséget arra, hogy Flanagan mégis megvalósíthassa álomprojektjét. A Mise éjfélkor amellett, hogy igen személyes alkotás, mélyen megérintheti vagy felzaklathatja nézőjét.
AMise éjfélkor egy halálos kimenetelű autóbalesettel kezdődik, amelyet a részeg Riley okozott, aki az elszeparált szigetről, Crockett Islandről, egy kis halászfaluból származik.
Bűnéért négy évet töltött börtönben, áldozata „szelleme” álmaiban üldözi,
de mégsem ez okozza számára a legnagyobb horrort, hanem maga a visszatérés az otthonába, a családjához. Ugyanis a közösség, édesapját és édesanyját is beleértve, mélyen vallásos, meggyőződésük szerint hatalmas bűn embert ölni, főleg gondatlanságból, ezért pedig egész életen át vezekelni kell. Apja nagy megbotránkozására Riley vonakodik templomba járni, rég elveszítette a hitét, egyedül régi szerelmében, a tanítónőként dolgozó Erin Greene-ben talál vigaszra, aki gyermeket hord a szíve alatt. Mindent megváltoztat azonban a közösség és az ő életében is az új, fiatal pap, Paul Hill atya, aki hamar kvázi Jézus-figurává válik az emberek szemében. Ebben nem kis szerepe van a vallási fanatikus Bev Keane-nek, a felekezet világi vezetőjének.
Miért válik Paul krisztusi karakterré? Azért, mert csodák történnek Crockett Islanden:
az atya „parancsára” a tolószékbe kényszerült tinilány, Leeza Scarborough újra járni kezd, a helyi doktornő, Sarah Gunning demens, idős édesanyjának pedig kitisztul az elméje miután a pap megáldoztatja őt.
A földi Paradicsom kezd kialakulni a halászfaluban? Nem igazán, ugyanis a csodákkal párhuzamosan borzalmas dolgok is történnek, emberek halnak meg, és egy fura lény lép színre, aki – a kultikus horror, a Hellraiser emblematikus mondatával élve – egyesek számára angyal, másoknak inkább démon.
Már említettem, hogy a Mise éjfélkor viszonylag nehezen indul be.
Nem arról van szó persze, hogy ne lenne kellőképp feszült, jól felépített az első három rész, de ezekben még csak a szárnyait bontogatja a cselekmény. Mike Flanagan felvezeti a főbb szereplőket, bemutatja karakterüket. Ám ennek ellenére nem nehéz elveszni a sok hős és cselekményszál között, így fennáll a veszélye annak, hogy egyes nézők nem tartanak ki a sorozat mellett. Azonban érdemes megvárni a harmadik epizód megrázó végkifejletét, mert onnantól felpörögnek az események, a negyedik részben talán túlságosan is hirtelen derülnek ki dolgok, amelyeket viszont Flanagan húzhatott volna még. De
az utolsó, hetedik epizód felől megérthető, miért kellett ez a lassúság, majd a gyorsítás,
az apokaliptikus finálét kellőképp elő kellett készíteni mind a karakterépítéssel, mind a sokkhatásokkal, amelyeket az alkotó ízlésesen szórt szét az egyes epizódokban. Arra viszont nincs mentség, hogy a minisorozat speciális effektusai bár összességében rendben vannak (dicséretes, hogy az „angyalt” maszkmesterek, nem pedig animátorok alkották meg), a CGI-tűzön és a fantasztikus elemek megvalósításán nagyon érződik a költségvetés szűkössége.
A (látszólagos) ritmusproblémák ellenére a Mise éjfélkor nagyon tudatosan felépített minisorozat, amely pontosan hét részből áll, ezek pedig nagyjából hét nap történéseit ölelik fel. Az epizódok címei bibliaiak, a keresztény szentírás hét jellegzetes könyvére utalnak a Teremtés könyvétől a zsoltárokon és az evangéliumokon át a Jelenések könyvéig, amelyben a végítélet bontakozik ki.
A Teremtés könyve szerint Isten hat nap alatt alkotta meg a semmiből a mindenséget,
illetve a földi életet a fénytől a növényeken és az állatokon át az emberig, majd a hetedik napon megpihent. Ám ugyanígy uralja az apokaliptikus utolsó bibliai könyvet is a hetes szám, hiszen hét pecsétet törnek fel, hét végső csapás éri az emberiséget, hét angyal hét trombitát fúj a végítéletkor. Ilyen módon a heteshez egyaránt kötődik a teremtés és a pusztulás, a kezdet és a vég. Ezeket egyesíti a Mise éjfélkor hét epizódja, amelyek Tarr Béla A torinói lójához hasonlóan fordított teremtéstörténetként is értelmezhetők.
Mike Flanagan érezhetően nem egy vallást igenlő sorozatot szándékozott elkészíteni, ezért is keveredik nála a teremtés a pusztulással, a csoda a borzalommal, az (örök) élet a halállal, a kárhozattal.
Mindig izgalmas, amikor egy ateista természetfeletti horrort készít,
hiszen felmerülhet a kérdés a vallásos emberek részéről, hogy ha Flanagan nem hisz Istenben, akkor miért hisz a monstrumokban, amelyek a tudomány jelen állása szerint legfeljebb csak a mítoszokban, mondákban léteznek? Szerencsére az alkotó, ha részrehajló is, nem egyoldalúan közelíti meg a témát, erre már utaltam is azzal, hogy a hetes számhoz kötődő motívumok szintézise jelenik meg a minisorozatban.
Ha nem is hívő, Mike Flanagant legalább annyira foglalkoztatja a természetfeletti létezésének gondolata, mint paphősét. Pault és Riley-t, a két tulajdonképpeni főszereplőt egyaránt ez az ellentmondásosság határozza meg, csak ők ketten ugyanannak az érmének a két oldalát képviselik.
A papot és a halálos balesetet okozó férfit egyaránt a hinni akarás vezeti.
Ám míg előbbi számára ez az imákat, a harcos keresztény ideológia terjesztését és egy angyalnak tekintett lényt jelent, addig utóbbi inkább szkeptikus, bizonytalan, tapogatózik és a (vélt) csodák hatására egyre közelebb kerül az egyházközösséghez. Az viszonylag hamar kiderül, hogy Istennel egyikőjük sem tud kapcsolatba lépni, egyáltalán az is kérdésessé válik, hogy kit vagy mit tekintsünk isteni lénynek. Sőt, Flanagan a cselekmény során elmossa a határt isteni és ördögi között, leszámol azzal a morális polarizációval, amely a keresztény vallásban is jelen van, minthogy a horror ereje éppen abban rejlik, hogy rámutat:
a bukott angyalnál akár sokkal komplikáltabb, ismeretlenebb lények is létezhetnének,
ezeket pedig nem lehet egyértelműen imádni vagy félni. Ráadásul, ami egy ember számára csoda, az a másik szemszögéből szörnyűség is lehet, így például a halhatatlanságért súlyos árat kell(ene) fizetni a Mise éjfélkor szerint, amelyre nem minden hívő hajlandó annak ellenére sem, hogy a bibliai üdvtörténet is öröklétet ígér.
Felmerül az a kérdés is a cselekmény során, hogy mi vagy ki az igazi gonosz. A keresztény kultúrkörben a gonosszal azonosítják a Sátánt, akinek feltett szándéka, hogy az embert bűnbe vigye, amelyet látva az Isten nem tehet mást, mint örök kárhozatba taszítja teremtményeit, ha égbekiáltó, halálos bűnük van. Mike Flanagan viszont újfent arra világít rá, hogy a gonosz nem feltétlenül abban a formában támad, amelyben azt a keresztények elképzelik, habár éppen a Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy az apokalipszis egyik első mozzanata a hamis próféta, az Antikrisztus színre lépése, aki új vallást teremt, és aki báránybőrbe bújt farkasként rengeteg hívet toboroz magának. Ám az Antikrisztus egy Jézushoz hasonló istenember formáját ölti fel,
Flanagannél viszont a természetfeletti lény, az „angyal” nem az igazi gonosz.
Lehet, hogy ő mozgatja a szálakat, lehet, hogy közvetetten ő okoz haláleseteket, de bizonyos szemszögből valóban angyal, hiszen a maga módján megajándékozza az embereket: visszaadja a fiatalságukat, neki köszönhetően újra tudnak járni és így tovább. Ráadásul ez a lény, miközben olyat tesz, amivel nemcsak a vallásos embereket borzasztja el, passzív marad. Tevékenysége közben akár meg is lehetne ölni, és ő maga egyáltalán nem toboroz híveket, nem viselkedik Antikrisztusként.
Nem, az Antikrisztus(ok) ebben a történetben az ember(ek), kiváltképp Bev, a fanatikus gyülekezetvezető. Mike Flanagan bizonyára saját gyerekkori traumái alapján alkotta meg a sorozat tézisét, hogy a gonosz maga az ideológia, pontosabban a vallási fanatizmus, az mérgezi meg az emberek elméjét, élősködik a jóhiszeműségükön és a kiszolgáltatottságukon.
Az egyik első, igazán megrázó haláleset is erős öleléssel kezdődik,
amely az egyik bizonytalan, a vallásban megnyugvást és addikciójától való szabadulást kereső karakter számára menedéket is nyújthatna. Flanagan ebben a tekintetben Tamás apostol történetét is megidézi, kiforgatja: míg a Bibliában Jézus feltámadását vonja kétségbe a tanítvány, addig a Mise éjfélkorban sokan csak a „végítélet” kezdetekor hajlandók tudomásul venni, hogy a borzalmas jelek, amelyek a vallás pervertálódására utaltak, hitelesek voltak. A Mise éjfélkor egyik legfőbb kérdése tehát a horrorzsáner túlzásain keresztül az, hogy felismerjük-e, meddig nyújt megnyugvást a vallás, illetve mikortól káros az emberi életre.
Mike Flangannél még az egyházközösség ideológiája által megmagyarázott, (direkt) félreértelmezett természetfeletti borzalom sem szükséges ahhoz, hogy inkább károsnak tűnjön a vallás, mivel már a történet elején hangsúlyos, hogy éppen azért megy nehezen a megbocsátás az embereknek, mert például
a Riley által okozott baleset a dogmák szerint halálos bűn.
Riley azonban bánja bűnét, élete legnagyobb traumáját, víziók formájában gyötri a halálra gázolt lány szétroncsolódott testének emléke. Ezzel összefüggésben izgalmas és szomorú Riley fejtegetése az Erinnel folytatott beszélgetése során arról, hogyan képzeli el a saját halálát. A férfi ezt tisztán biológiai folyamatként írja le, az orvostudomány fogalmaival, szavai mégis megnyugvást keltenek benne és láthatóan a nőben is. Eszerint a szervek leállását követően az elmúlás mint folyamat az agy által keltett utolsó, gyönyörű vízióval ér véget, és benne van az új élet kezdete, illetve az anyag és az energia állandósága is, hiszen az ember testéből táplálkozó mikroorganizmusok és végső soron a férgek is bizonyos értelemben biztosítják, hogy az ember mint testi lény más formában éljen tovább.
Riley monológján keresztül Flanagan a testi halál szépségét hangsúlyozza,
amelytől – mint arra több karakter is reflektál a cselekmény során – a vallásos ember valami miatt egész életén át retteg. Holott a Mise éjfélkor szerint sokkal megnyugtatóbb ez a fajta halál, mint a keresztény mitológia örökélet-koncepciója, amely kiváltság, tehát csak bizonyos embereknek adatik meg. Paul atyának is arra kell ráébrednie a cselekmény során, hogy
a vallás, illetve annak fanatikus változata a gyakorlatban inkább kirekeszt, semmint tárt karokkal vár embereket,
mint ahogy azt az ideológia hirdeti. A kiváltságosok a testi halál után örök életet nyernek, a többiek örök kárhozatot – vajon nem vonzóbb-e ennél az a békés, már-már művészien szép halálforma, amelyet Riley leírt? Ez a Mise éjfélkor másik nagy kérdése.
Mike Flanagan sorozata persze nagyon erős alkotói vízió megvalósulása, így könnyen lehet, hogy sok néző vallási meggyőződését sérteni fogja. Bár állításait a Mise éjfélkorban megjelenő közösségre korlátozza, a bibliai idézetek és a keresztény szertartások reprezentációja mégis az általánosítás felé mutatnak, azaz
nem kizárólag a fanatizmus, hanem általában a kereszténység felett tör pálcát Flanagan.
Így semmiképp sem egyszerű drámai horrorról van szó, az író-rendező azzal is orientál, hogy az ateista vagy szkeptikus hősök mellett az ambivalensen ábrázolt Paul atyát is alapvetően szimpatikus karakterként mutatja be. Mindenesetre lehetséges, hogy sok nézőt nem a sorozatbeli borzalmak, hanem a vallásról folytatott verbális eszmefuttatások és a közvetített jelentés zaklatnak majd fel.
A Mise éjfélkor amellett, hogy sokrétű, gondolatébresztő és felkavaró alkotás, összességében jól eljátszott sorozat is. Paul atya a legizgalmasabb karakter, sőt Riley-val és Erinnel szemben inkább őt illene főhősnek nevezni, az őt megformáló Hamish Linklater színészi teljesítménye a legkiemelkedőbb. Sőt,
Linklater egyenesen zseniális Paulként, tökéletesen jeleníti meg a karakter ellentmondásosságát:
a magabiztos és az emberekkel kedves papot frusztrációk gyötrik. Ezek nem is az „angyallal” kapcsolatos szkepsziséből, hanem múltja traumájából, illetve a papi hivatásból, a cölibátusból fakadnak. Mike Flanagan jó érzékkel választotta ki a színészt erre a kemény feladatra, mert nem könnyű megteremteni az egyszerre kedves, de minden ízében neurotikus ember figuráját, Hamish Linklaternek mégis sikerült.
Hozzá mérhetően remek a Pault támogató fanatikus Bevet alakító Samantha Sloyan,
akinek karaktere ugyan az abszolút gonosz felé tendál, hiszen alapvetően vallási tébolyult, mégis vannak rétegei. Bev nem az a fanatikus, aki az elméletet mindenáron rá akarja erőszakolni a gyakorlati életre, épp ellenkezőleg: azért veszélyes, mert egyik pillanatról a másikra képes váltani két álláspontja, az elmélet és a gyakorlat között annak megfelelően, hogy éppen mi szolgálja jobban ideológiai rendszerének, így hatalmának a fenntartását. Azaz a nő tudja, hogy vannak problémák Paul „angyalával” és a „csodákkal”, amelyek Crockett Islanden történnek, de úgy helyezkedik, úgy magyarázza a történéseket, hogy ő meg tudja őrizni pozícióját.
A Mise éjfélkor az év egyik legjobb horrorsorozata, sőt hét és fél órás horrorfilmje, amely úgy igazi horror, hogy közben megkapó, elgondolkodtató, fájdalmas dráma is a vallásról, a hitről, a halál, az elmúlás, az öregedés vagy csak a testiség elfogadásának és megélésének örök, kikerülhetetlen emberi problémájáról.
Az utolsó, egyszerre gyönyörű és szomorú jelenet azt a végső kérdést szegezi a nézőnek, hogy miért várunk az életünkben a csodára,
netán egy emberfeletti lény beavatkozására. Miért nem fogadjuk el úgy magunkat, az életet, a mulandóságot, ahogy vagyunk, és miért nem próbáljuk meg ennek fényében, a lehetőségekhez képest saját magunk formálni rövid életünket. Ugyan Mike Flanagan műve az utolsó képkockájáig részrehajló, orientálja a véleményünket, mégis nehéz – még napokkal a hetedik, befejező rész után is – nem gondolkodni rajta.
Mise éjfélkor (Midnight Mass), 2021. Írta és rendezte: Mike Flanagan. Szereplők: Kate Siegel, Zach Gilford, Hamish Linklater, Samantha Sloyan, Annabeth Gish, Henry Thomas, Kristin Lehman. Forgalmazza: Netflix.
A Mise éjfélkor a Magyar Filmadatbázison.
