Kétes ajánlat
– A pokolba, Rodó! – kiabálta mérgesen. – Tűnjetek el innen! – majdnem derékig kihajolt a nyitott ablakon és a kezét ökölbe szorítva rázta. A gang túloldalán két gyerek gyorsan kereket oldott, eltűntek a kapualjban. A régi körfolyosó a közepénél ketté volt vágva. Ezen a felén mint romos kolosszeum állt az avítt épület, a másik oldalon – a gondozott gyep mögött – egy újépítésű lakóház tornyosult. A kettő között épült hatalmas téglafal gondoskodott arról, hogy a múlt ne keveredjen a jelennel, az új tulajdonosoknak még nosztalgiából se kelljen szembesülnie az ócska bérlakásokkal és lakóival. A kerítéstől indulva a kockaköves tér ürességét csak pár dolog törte meg: egy szőnyegporoló állvány, gondosan lebetonozva, illetve egy ágyás, amelyet az egyik földszinti bérlő egy zsebkendőnyi helyre telepített. A rekkenő hőségben csak a méhek döngését lehetett hallani a nagyra nőtt tearózsákon. Ahogy a helyszínt fürkészte, észre sem vette a felé repülő kavicsot, pedig szinte az orra elől, a hátsó lépcsőföljáró homályából hajították. A fejét épp el tudta kapni, így a kő a nyílászáró felső keretén pattant. A hangra összerezzent, de nem tartott sokáig az ijedtsége, ismét újult erővel kiabált az épp elfutó harmadik kamasz után.
– Takarodj innen! – zihálva nézte az utolsó kis merénylőt, aki hamar felszívódott az udvar bejáratánál. Utálta, ha munka közben zavarják. Becsukta az ablakot, és dühében visszaigazgatta a széket, amely a helyiség egyetlen bútorához, egy régi tömörfa asztalhoz tartozott. A garzon nem lehetett több húsz négyzetméternél. Az előtérből jobbra nyílt egy alkóv, illetve ezzel szemben – alig észrevehetően – egy lepellel lezárt mosdószerűség bújt meg. A leválasztás után a falai vakolatlanul álltak, a habarcs a téglák között sokszor kifolyva kötött meg. Egy lépéssel bent termett a penészes zugban. A tér egy részét elfoglalta egy szebb napokat látott vaskád, külsejét rozsda lepte, csoda, hogy egyáltalán nem lyukadt még ki. Kezébe fogott egy hatalmas fakanalat és vágyakozva tekintett az alkalmi üst tartalmára. A könnyű anyag szinte kibuggyant, óvatosan belemártotta a kanalat és kevert rajta egyet. A színes massza felhabosodott tőle, szintetikusan világított a mennyezeti lámpa fényétől. Régebben kísérletezett pálinkával is, próbálta a cefrét lefőzni, de mivel nem értett hozzá, félt, felrobbantja az egész házat. Különben is, a piac diktált, a közeli tér melletti éjjel-nappalit elárasztotta az olcsó szesz, amivel lehetetlen felvenni a versenyt. Kizárólag a minőség kárára tudott árat csökkenteni. Így született meg a jelenlegi recept: a színezéket egyszerűen felöntötte etil-alkohollal, utána felhígította némi vízzel. Ebben a nyári melegben a hidratálásra is figyelni kell, ha kiszáradnak a kuncsaftok, az árt az üzletnek. Hirtelen megmerevedett, a kanalat maga mellé támasztotta és fülelt. Valaki matatott a bejárat előtt. Halkan az ajtó mögé állt, a zárat elfordította, de az ajtónyitás után alábbhagyott a lendülete: egy hat év körüli, göndör hajú kislány állt előtte meggyszínű egyberuhában. Vállánál vöröses csíkok húzódtak a szövetszatyortól, amelyet cipelt. A benne levő üvegek ritmikusan összeütődtek minden egyes mozdulatra, az utolsó koccanásra a lány még ráfűzött egy halk, vékony hangot, de a találkozással véget ért a dúdolása.
– Csókolom, Hercsút bácsi – mondta félszegen. Tangapapucsa elején a lábujjait zavarában folyton megfeszítette, majd elernyesztette.
– Szia, Eszti – nyelt egyet – nos, nem rád számítottam. – Végignézett a batyuján és felindultságát a kellemetlenség érzése váltotta fel. – Gyere beljebb – törte meg a csendet, a lány vállára tette a kezét és betessékelte. – Lássuk csak – az asztalt lesöpörte és a széket közelebb rakta, leemelte válláról a terhét. Úgy nyúlt bele a zsákba, mintha a lottószámokat húzná. Egy sötétzöld borosüveg, majd egy matt konyakos következett. – Hú, micsoda fogás! – csodálkozott.
A kölyök kijjebb húzta a széket és felkapaszkodott rá, ügyetlenül próbálta visszalökni magát. A sokadik kísérlet után letett róla. Az asztal síkjától éppen kilátszott a feje, de a sorba rakott palackokat így is jól szemmel tudta tartani.
– Uh, ez vodkás, meg ez is – csavargatta a következőket szomorúan. – Ezekkel nem tudok mit kezdeni – folytatta az öreg panaszkodva – tudod, ha átlátszó, akkor kilátszik a pancs színe. Ami, hát valljuk be, nem túl bizalomgerjesztő. A sötétek kellenek, látod, mint ez a kettő – végigmutatott a kirakott portékán és elgondolkodott. – Fogalmad sincs, mi az a vodka, ugye? Mindegy, a lényeg, hogy színes legyen!
– Azokat otthonról hoztam – felelte Eszter. – Állandóan tele van ilyenekkel a szekrény, színtelenekkel, kék címkésekkel – összeráncolta a szemöldökét. – A többire viszont sokáig vártam a parknál, mire a kukáknál összejöttek.
– Jól van! Jól van! – békítgette. – Így is ki tudunk hozni belőle valamit. Mit szólnál húsz forinthoz darabjáért? – elővette ósdi bőr pénztárcáját és elkezdett kotorászni a kisgombos erszény részében. Az ujjai megálltak keresgélés közben, felpillantott. – Esetleg megoldhatnánk ezt másképpen is? – a tárcából felnézett, mohó szemeit hirtelen a lányra villantotta.
– Lehet… – válaszolta a lány félszegen és a szoknyája széleit az ölébe gyűrte.
Hercsút bácsi elindult a bejárathoz, nem szólt semmit, csak a fejével intett a lánynak, hogy kövesse. Örökre lent ragadt rolók, a függőfolyosó másik végén egy teljesen kiégett lakás. A lángok nyomai messzire túlnyúltak a nyílászárók megmaradt keretein, a krátereken át pedig beláttál az űrbe, a régi otthonok után maradt hideg, fekete semmibe. A lépcsőn tizenkét fok a fordulóig és még egyszer ugyanennyi az aljáig. A pince furcsa hatást keltett, a múlt század eleji bérház lejártát – talán a világháború alatt – kicserélték egy légó vasajtóra. Hercsút bácsi teljes súlyával ránehezedett egy függőleges karra, addig nyomta, amíg csikorogva engedett. Pont akkora rést hagyott, hogy mind a ketten beférjenek.
– Menj előre – mondta aggodalmaskodva – tudod, hol van a kapcsoló.
A kicsi csoszogva eltűnt a lépcső aljánál. Ő ugyanakkor a félig nyitott ajtó fedéséből végigpásztázta a teret, a lebukástól való félelem felerősödött benne. Az udvaron senki sem volt, kicsit feljebb az ablakokat vette sorra. Ismerte már, hol laknak és hol nem, persze, körmönfont történetekkel is fel volt készülve, ha a gyanú árnyéka rávetülne. Sehol senki. Lentről motoszkálást halott, mintha egy műanyag ládát húztak volna a padlón és pár másodperc múlva felvillantak a fények. Leérve már várta a kislány, aki elég bizonytalannak tűnt. Az alagsor utca felőli oldalán sorakozó vékony, téglalap alakú nyílásokból úgy ömlött alá a bedobált szemét, mint valami megfagyott vízesés. A barátságtalan környezetet ellensúlyozva magabiztosan megragadta a gyermek kezét és elindította a szuterén legeldugottabb sarka felé.
– Mondanom se kell, erről továbbra sem beszélhetsz senkinek – hangjának tónusa megváltozott. – A házban nem értenék meg. Maradjon ez még a kettőnk titka… – nem tudta befejezni, mert amikor a lányra nézett, az a hüvelyk és mutatóujját lassan elhúzta az összeszorított ajkai előtt, mint a cipzárt. – Rémisztő, Eszti, kész felnőtt vagy már – nyugtázta.
A pince hátsó szögletéből nyílt az utolsó folyosó, amelyen végighaladtak. A neoncsöves világítás távolról furcsa, pattogó hangot adott. A közelébe érve pedig rögtön hallani lehetett a folytonos elektromos zúgást, amely a lámpatestből áradt. Két hangosabb kattanás között élesebben felvillant, majd egy másodperc erejéig elsötétült. A villogásban megcsillant a döngölt földpadló gödreiben a víz, amely a nyirkos, kicsapódott párától felgyűlt benne. Óvatosan kellett kerülgetniük ezeket, ha nem akartak sárosak lenni. A folyosó végén az utolsó roskatag faajtó előtt megálltak, az öreg egyre szorosabban kezdte fogni a lány tenyerét, ezalatt a másik kezével belenyúlt ódivatú, halszálkás szövetnadrágja zsebébe.
– Mindjárt. Mindjárt meglesz – motyogta, és elővette a kulcscsomóját. A karikán lehetett vagy tíz, tizenkettő kulcs is, mégis pontosan tudta, melyik illik a zárba. Az ajtó nyikorogva kinyílt, aztán felkapcsolta a villanyt. Abban a pillanatban kaparászás, forgás, verekedés duruzsoló hangja töltötte meg a helyiséget. Eszter szemei tágra nyíltak, mikor meglátta átellenben a falat, amelyet a plafonig beterítettek a ketrecek. A bokszok némelyikében több piros szempár villant egyszerre, a nyulak örömükben az orrukat dugdosták ki az apróbb lyukakon.
– Na, mit szólsz? – Kérdezte az öreg megelégedve. A takarmányos zsákhoz lépett, egy edényt telemerített állateledellel és átnyújtotta a kis segítőjének. – Mindegyiket megetetheted, azután, ha tiszta a levegő, Arisztotelészt kivihetjük Éva néni kertjébe – kezével egy csokibarna bakra mutatott, amely kivételesen összegömbölyödve, türelmesen várta a vacsorát.
Borítókép: PxHere
