„Privát purgatórium”

Az idei könyvhétre jelent meg Bartók Imre Lovak a folyóban című regénye. Ennek apropóján beszélgetettünk a szerzővel önéletrajzi olvasatról, írói becsvágyról, a kritikai élet és az irodalmi intézményrendszer buktatóiról, valamint a metafizikai krimi műfajáról.

KULTer.hu: Nemrég fedeztem fel magamnak a lengyel festőt, Zdzisław Beksińskit, akinek egy képe új könyved címlapján szerepel. A művész talán Dalínál is közelebb merészkedik a giccshez, sőt zavarba ejtően megelőlegezi a horrorfilmes közegből ismert díszletek kliséit. Az ember mégsem tudja levenni a szemét festményeiről. Téged mi vonzott benne?

Jó néhány problémát felvet a kérdésed, amelyekről külön is izgalmas volna beszélgetni. Először is, hogy a szürrealizmus valamiképpen a giccs felé hajlik (ezzel – mondjuk Dalí esetében – amúgy egyetértek), illetve hogy ez a vizuális ábrázolásmód a (horror)filmes motívumkészlet kontextusában értelmezhető – ezt viszont vitatnám. Csontvázak, holttestek, világvégi tájak? Ezek természetesen nem a hollywoodi ZS-kategória leleményei, utalnék a csontvázak kultúr- és művészettörténetére, de a reneszánsz derekától meredeken fejlődésnek induló tájképábrázolások is egyre inkább felfedezik azokat az „üres helyeket”, amelyek egy Beksiński-típusú szürrealizmusban (bár szükségképpen elég pontatlan a megjelölés, ő maga például a jóval kifejezőbb „disztópikus realizmussal” élt) a kísérteties tereként lepleződnek le.

Engem legalábbis sokszor megszédít az a perspektivikusság, ami az enyészpont semmijébe csábítja a tekintetet,

ahogyan szorongással töltenek el a palazzók halovány homlokzatai és a levegőtlen árkádsorok. Számtalan alakja van (vagy képzelhető el) ennek a térbeli-egzisztenciális szorongásnak, és Beksiński érzésem szerint legalább annyira művészettörténeti toposzokra utal vissza, mint amennyire az általad azonosított „pop” elemeket termeli és/vagy hasznosítja újra. A borítóra mindenesetre két okból kívánkozott, egyrészt általában a „kozmikus horror”, amelynek a festészet médiumában ő az általam ismert legprominensebb képviselője (nem mintha ne lennének még jó néhányan, ott van mondjuk Max Ernst, és máris közelebb kerülünk a kánon fősodrához), másrészt a képen látható kreatúra miatt, amelynek kilétére egyébként a szerző életművének szentelt közösségi oldalakon is leleményes megfejtések születtek.

KULTer.hu: Előző regényed, a Jerikó épül önéletrajzként olvastatja magát. Nyilván önmagában is problematikus a műfaj, de mégis valahol a feltárulkozás és az elrejtőzés játéka teszi az ilyen szövegeket izgalmassá. Új könyved főhőse szintén író, sok közös vonása van veled, mégis több olyan gesztust teszel a könyvben, amelyek aláássák az önéletrajzi olvasás lehetőségét. Tudatos döntés volt ez a részedről?

Többé-kevésbé igen, ugyanakkor ezeknek a gesztusoknak (a születési hely pontatlan megadása stb.) az értelme nyilván nem, vagy nem elsősorban az, hogy eleve lenullázza a referencialitást firtató kérdéseket – ezek inkább egyfajta „derűs szélhámosságok”, amelyek az igazmondás/hazugság apóriát igyekeznek játékba hozni a krétai embertől („Minden krétai hazudik”, mondja egy krétai) a Rodolfo-féle „Vigyázat, csalok!” karneváli paradoxonáig. Ez a problematika persze – reményeim szerint – végig ott lebeg a regényben, és nem csupán néhány ilyen gesztus képes felmutatni (ezek egyébként nemcsak az elbeszélő személyét, de pl. a város topográfiáját is érintik). Talán nem érdemes túlerőltetni a Rodolfo-párhuzamot, de ha már szóba került:

többek közt az volt a célom, hogy minél látványosabb „terelések” legyenek a könyvben,

amelyek egyszerre fedik el a „valóságot” (az elbeszélő valóságát, amire csak következtethetünk), ugyanakkor folyamatosan fel is hívják a figyelmet magára az elfedésre (Vö. Poe/Lacan: Az ellopott levél). Maga az írás is ilyen terelés, de a könyv szövege, illetve az elbeszélő írogatása is értelmezhető innen nézve.

KULTer.hu: A Lovak a folyóban ha nem is önéletrajz, de értelmezhető egyfajta szarkasztikus önkommentárként. Egy helyen a Jerikó épült parodizálod, illetve a Fém című első regényedből is újraírsz részleteket. Az az érzésem, mintha elébe akarnál menni a negatív kritikáknak és az értetlenkedő olvasatoknak. Az eddigi recepciód a valóságban kedvezőbben alakult, mint író-hősöd esetében, de adódik a kérdés: elégedetlen vagy vele?

Soha nem lehetsz elégedett, ráadásul minél inkább annak kéne lenned, annál irritáltabbá válsz. Ez nem panasz, hanem biofiziológiai tény. Flaubert azt mondta, ha felfogták volna az olvasói az Érzelmek iskoláját, másképpen alakul Franciaország történelme. Ehhez képest mi itt miről beszélünk? Ha nem tetszik a kritika, nem tetszik, ezzel együtt lehet élni, de a kekeckedés, a modoroskodás, a sejtetések és a személyeskedések zavarnak. Egyelőre valóban nem ez a jellemző, aminek persze örülök, ugyanakkor annál világosabbá teszi, hogy még így is milyen védtelen vagy, ami ugyanakkor a de facto írói állapot. Erről valamiért kínos beszélni, pedig az írói lét meghatározó tapasztalata (magán az íráson túl): persze, hogy szorongsz, hogy reménykedsz, hogy akarsz valamit, és persze, hogy csalódsz, vagy ha netán mégsem, akkor kezdődnek csak az igazi bajok.

Egy évtizede követem és próbálom megérteni, mit tesz ez velem és a kortársaimmal – az biztos, hogy senki nem ússza meg.

Elvben persze lehetséges, hogy valakit tényleg, őszintén és abszolút nem érdekel, hogy ki mit gondol róla. Weöres Sándor állítólag ilyen volt, de ez az írás esetében, amit azért mégiscsak óhatatlanul valamiféle nárcizmus/becsvágy/exhibicionizmus (is) táplál, elég ritka. Úgyhogy most inkább nem a múló pillanatra igyekszem figyelni, hanem folyamatában látni mindezt, mi történik, ha történik egyáltalán valami, mi változott, mi nem változott, számít-e ez egyáltalán a jövőre nézve.

KULTer.hu: A regényben elképzelt írói kudarc kibontásában van valami mazochisztikus. Akad a könyvedben az olvasó elé koncként odavetett csámcsogni való is. Mit gondolsz arról az írói pózról, amelyet az olvasókkal vagy a kritikusokkal szembeni neheztelés hat át?

Neheztelni nem jó, a fájdalom érthető. Az nem póz, ha valaki szenved attól, hogy nem érzi otthon magát valahol, főként úgy nem, hogy ez az első számú társadalmi patológia, az irracionális szorongás, hogy „kívül kerülsz” (micsodán?).

Alkotóként aztán mindez hatványozottan érvényesül, az íróknál mindenképpen,

itt szembeszökő kivétel, ha valaki nincs agyonfrusztrálva és megsújtva attól, hogy hol van, hol szeretne lenni, hol kéne lennie, ki mit mond stb. Ahogy Ármin mondja a könyvben: létezik egy irodalmi közeg, amelyről senki nem tudja, hogy pontosan micsoda, ahonnan mindenki kirekesztve érzi magát, és amiben mind ott vagyunk. Ez volna Empedoklész (a gőg) és Gollam (az irigység) együtt, egy helyen, a Kampf um Anerkennung („chicken game”) nevezetű vulkán tetején. Mindeközben evidens, hogy pusmogás helyett empátiára volna szükség, gyöngéd sajnálattal kéne viszonyulni azokhoz, akiket sérelem ért, ha egyszer mindannyiunkat ért sérelem, mindenkinek fáj valami, jogosan, kevésbé jogosan. Az más kérdés, de a „fájdalomnak” amúgy nincs sok köze ahhoz, hogy jogos-e vagy sem, hogy ezek „valódi” vagy fantomfájások, mindez mellékes. Gyűlölködni nem jó, de az talán még rosszabb, amikor valaki privát purgatóriumából kiemelkedve, megtisztulva tér vissza az akol melegébe. Ahogy az sem jó, ha valaki nyilvánosság előtt a szeretetről prédikál, miközben azért sejthető (akár: tudható) ez-az. Inkább alaposabban fel kéne tárni, és meg kéne érteni, hogy miben vagyunk mindannyian.

KULTer.hu: Kritikákat is írsz, és nem mindig bánsz kesztyűs kézzel a pályatársakkal. Emlékezetes például az Akik már nem leszünk sosemről, Krusovszky Dénes regényéről írott bírálatod. Milyen visszhangokat kapsz ezekre? Ezek a tapasztalatok beépültek-e a regényedbe?

Az általam amúgy feltétel nélkül becsült Krusovszky Dénesről már korábban is írtam, éppen egy többek által bírált kötetéről (A felesleges part), igen pozitívan. A regényről írt kritikát elsősorban az motiválta, hogy kialakulni látszott egy olyan diskurzus a könyv körül, ami probléma nélkül és – érzésem szerint – normatív szándékkal helyezett előtérbe számomra sok esetben fájdalmasan csengő, lényegében irodalmon kívüli (irodalomellenes?) szempontokat: ilyenek mindenekelőtt a vélelmezett olvasók vélelmezett igényei, az átélhetőség, a történetszerűség stb. Én akkor úgy detektáltam, hogy

a (kortárs) irodalomról szóló közbeszédet egyre jobban leuralják ezek a mindenhonnan sulykolt elváráscsomagok,

amiben hallgatólagosan vagy kimondva egyébként az is ott van, hogy az írónak, mint egy rendes házaló ügynöknek, vasalt ingben oda kell állnia a műve mellé, meggyőző mosollyal jó előre legitimációt szolgáltatva neki, elfeledtetve az írást/irodalmat (szerintem/számomra) alapvetően és mélyen átjáró feloldhatatlan kétségeket, aggályokat, röviden azt a tényt, hogy írni: lehetetlen. Mindez feszült indulatomban egy efféle kritika formájában öltött alakot, ami talán hiba volt, és jobb lett volna valamiféle pamfletet írni, amit viszont konkrétumok híján még annyira sem vesznek komolyan. Természetesen tévedhetek, de ahol az olvasói elváráshorizontokat és vágyakat az instant jelentéstulajdonítás sürgetése, a netflixesztétika és az érzelmi coitus kényszere mozgatja, ott kétséges, hogy szerzőként ennek mennyire üdvös alárendelned magad. Ezt nem elitista sznobériából mondom, a saját kultúrafogyasztásom egy része is az itt hevenyészve vázoltak mentén zajlik, ellenben még halványan képes vagyok értékelni, ha valami akár saját bénult akaratom ellenére kimozdít ezekből az agyhalálig ismerős keretekből. Annyiszor elhangzott, hogy már kínosnak hat, de hát nem az volna az irodalom (egyik) feladata, hogy „újat mutasson”, „termelje a Másikat”, hogy gyarapítsa-szélesítse a világképünket és -tapasztalatunkat? Nem nagyon látom, hogy ez lehetséges volna a meglévő világképpel való, mégoly gyöngéd konfrontáció nélkül.

„Visszhangról” egyébként nem tudom, hogy érdemes-e beszélni akár a tárgyalt esetben, akár bármilyen irodalmi történés kapcsán. 2005-ben a Párhuzamos történeteknek gigantikus és önmagában is eleven, lüktető recepciója bontakozott ki. Hasonlítsd össze ezzel, ami a Világló részleteket kísérte, és elég pontosan le lehet követni, mi változott alig egy évtized alatt.

Nincsenek irodalmi vitáink,

ami egyébként leginkább a ténylegesen vitának titulált esetek gyors kifulladásában és elhangulatosodásában érhető tetten. Az a hetvenhárom ember, akit érdekel az ilyesmi az országban, nyilván elhümmög rajta, de aztán borongunk tovább együtt a molyrágta semmibe.

KULTer.hu: Amikor a könyvedet olvastam, nem tudtam nem a Káli holtakra gondolni. A magyar kulturális élet és a kritikai nyilvánosság konformizmusa, polarizáltsága, a kultúrharcnak csúfolt valami ugyanakkor nagyon áttételesen jelenik csak meg Téreynél. Nálad sehogyan sem, pedig nagyon is exponáltad magad a kérdésben: az elsők között utasítottad vissza a Térey-ösztöndíjat. Miért nem tartottad fontosnak, hogy erre az aspektusra is reflektálj a könyvedben?

A Térey-ösztöndíj irodalmon kívüli kérdés (ennek csupán közvetett bizonyítéka, hogy olyanok is megkapták, akiknek semmiféle értékelhető irodalmi teljesítményük sincs, és/vagy még formailag sem feleltek meg a kiírásnak).

A regényben az irodalom egzisztenciális problémaként jelenik meg,

amelynek természetesen vannak közösségi aspektusai, mint hogy szeretve, megértve, elfogadva és elismerve lenni: ezek értelemszerűen egzisztenciális kérdések. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ezt leterheljem egy ilyen direkt közéleti problémával, és talán ennek veszi elejét az elbeszélő azzal, hogy a könyvben a tér és az idő is kizökken: ez nem egészen az a Budapest, nem egészen a mi jelenünk. Bár vannak az egyidejűséget jelölő elemek is, nem hiszem, hogy létezne ebben a világban a Térey-ösztöndíj, vagy ha igen, az elbeszélőnek nincs köze hozzá. Ezzel együtt bizonyára nagyszerű és nemes feladat volna irodalmi formában is feldolgozni ezt a kedélyes kis történetet, ami a végletekig torzít egy sok szempontból már eleve diszfunkcionális intézményrendszert, feltárni a félrebeszélések dialektikáját, az alakoskodásokat, az egész, felettébb derűs karnevált, ahol hazugok hazugoznak hazugokat, a mélyben rejlő generációs szakadéko(ka)t, az értelmiségi cinizmust, az állampolgári fogalmatlanságot, az írószerepet övező bornírt mítoszokat, a nyilvánosság szerkezetváltozását.

Mindez komplex szociográfiáért és pszichohistorikus elemzésért kiált,

el is kezdtem írni erről valamit, de aztán száz oldal után elegem lett belőle.

KULTer.hu: A Káli holtak nemcsak a kulturális és kritikai élet problematizálása miatt hasonlít a regényedre, hanem a narratív szintek egymásra játszása miatt is: ott a tőled sem idegen zombitematikába tartozó, képzeletbeli sorozat forgatókönyve szüremlik be a színész-főszereplő narrátori tudatfolyamába, nálad egy horrortörténetet feldolgozó társasjáték szerepeivel azonosulnak a szereplők. Mi a játék helye a te életedben?

Homo ludensként definiálom magam, ennek teljesebb kiélésében ugyanakkor megakadályoz a napi robot és a halogatást kísérő csillapíthatatlan szorongás. Az Agricola volt a kapudrog, szeretek pici játékbáránykákat tenyészteni a farmon, építkezni, elmerengeni a döntéshelyzetekben, stresszelni, hogy mit fognak enni a parasztjaim. Jó lenne többet társasozni, csak nincs kivel, ez ugyanakkor nem jelent akkora problémát, a narratív (szerep)játékok ugyanis – a videojátékokhoz hasonlóan – egyedül is űzhetőek, ugyanez igaz a könyvben megjelenő Zothique-ra is. Egyébként Zothique kontinensét Clark Ashton Smith fedezte fel, akit tudtommal még nem talált meg magának a társasjátékipar, a nála ismertebb és csúcskulttárggyá nemesülő Lovecraftot azonban nagyon is, tucatjával elérhetőek az ő világára épülő játékok – ez persze nem teljesen független attól, hogy Lovecraft művei a public domainben vannak.

KULTer.hu: Könyvedben nem azt adod az olvasóidnak, amit a szöveg ígérni látszik. A rejtély, a nyomozás mozgatja a cselekményt, akár egy bűnügyi thrillerben, de megoldás helyett újabb kérdések merülnek fel. A zsánerirodalommal ellentétben nyilván nem is feladata a szépirodalomnak megnyugtató válaszokkal elandalítani az olvasót, de akkor miért éppen ezekhez a zsánerekhez nyúlsz?

Nem gondolkozom műfaji kérdésekben,

avagy, ahogy egy kritikusom dorgálóan megjegyezte, „semmibe veszem a műfajkezelés etikáját”; figyelemreméltó gondolat, hogy a műfajiságnak etikai vonzata van, amit még az imént feltett kérdésed retorikája is visszhangoz, hiszen itt állítólag a szöveg „ígér” valamit, az ígéret pedig morális, vagy legalábbis illemtani fogalom, amit be kell tartani, ennek elmulasztása vétekként dekódolandó. Ki ölte meg Laura Palmert? Úgy tűnhet, van válasz, Leland. De mindenki tudja, hogy a tettes valójában nem ő, hanem BOB. De kicsoda BOB? Miért van inkább valami, és nem sokkal inkább a semmi? Főként úgy, ha semmiből is temérdek van? A detektívregény születésének eléggé világos és jól dokumentálható kontextusa és metafizikai előzményei vannak (ld. a már említett Az ellopott levelet), szerintem, ha lehet itt beszélni zsánerről, akkor ebben az értelemben. (Ebből a szempontból hasonlókat gondolok a Láttam a ködnek országát című könyvről is.)

KULTer.hu: Ha már Twin Peaks: kriminek indul, és persze nem az lesz, de közben felépül egy mítosz. Adódik a kérdés: te mennyire dolgozol tervszerűen? A regényírás kirakósdi számodra?

Hol így, hol úgy. A Lovak a folyóban címet pl. egy véletlengenerátor dobta ki, de lehet, hogy erre rosszul emlékszem. Jerikó – Géricault: véletlen? A regénybeli találkozások véletlenek vagy sorsszerűek? Rushdie-nak van egy kellemes esszéje arról, hogy a hérakleitoszi „kinek-kinek jelleme sorsa” (illetve „éthosza daimónja”) lényegében az európai irodalom sarokköve. A világirodalom legnagyobb figuráival azért az történik, ami, mert olyanok, amilyenek. Ebben a rendszerben a véletlennek nincs helye. De ha az irodalom mégiscsak „ábrázolni” igyekszik a valóságot, amely kiszámíthatatlan és entrópikus, akkor valahogy bele kell csempészni a véletlent is. (Kell?)

Talán most kísérleteztem ezzel a legtudatosabban,

elvégre itt a cselekményt hangsúlyosan véletlen események (is) vezetik, ezzel együtt a történet végén, azt hiszem, itt is a hérakleitoszi maxima érvényesül.

KULTer.hu: A klasszikus krimi írója gondosan elhelyezi a bizonyítékokat, amelyeket az olvasó magától nem vesz észre, nem is vehet észre, hiszen az elrontaná az élményt. De a végén jön a detektív, aki mindent elmagyaráz. Ezt példázza Az ellopott levél is. Viszont ha nincs ilyen szereplő, miért higgyük el, hogy ezek a jelek ott vannak a regényben?

A klasszikus krimi metafizikája szerint a világ racionálisan értelmezhető, rend uralkodik benne, amely ideiglenesen kizökkenhet ugyan, ám a megfelelő intellektuális lépésekkel, a kauzalitás elvére támaszkodva vissza lehet állítani. Ehhez hozzátartozik, hogy a jelentés hálózatos, az értelem pedig nem elszigetelt, hanem mindig értelemösszefüggés. Ez teszi lehetővé a mintafelismerést is. Ehhez képest a – nevezzük most így – posztmodern krimiben ez a hálózat nem, vagy nem a megszokott módon létezik. Minden értelmes és jelentést hordoz, de a különböző jelentéseket nem tudjuk összekapcsolni egymással. Pynchon Beépített hiba című regényében pl. a ház „fordított alaprajzú”, vagyis a lakóhelyiségek a földszinten, a konyha és a szabadidős szobák pedig az emeleten kaptak helyet. Valamit jelent mindez, de mit? A fordulat ott jön el, amikor nem te vagy paranoid, amiért gyanakvóan méregeted az egyébként ismerős világot, hanem maga a világ is leveti ismerősségét.

Ezzel együtt a Lovakban, azt hiszem, a jelek nagyon is transzparensek, az olvasó barátai.

Ami kérdés, hogy te magadban hogyan fűzöd össze az itt kirajzolódó különböző tematikus rétegeket: az analitikus szatírát, az alkotáslélektani szenvelgést, a mitológiai allegóriát, Speer háború utáni tevékenységét, az urbanisztikai korcsosulást, a transzgenerációs traumát, a sötétben rejtőző szörnyek rettenetét és a kilátástalan szerelem példázatát.

KULTer.hu: Már írtál karcsú prózaverskötetet is (Majmom, Vergilius), de regényeidet olvasva is bárkinek nyilvánvaló lehet az általad írt nyelv költői töménysége. Miért éri meg mégis a nagyformánál maradni? Mit ad neked a regény tágassága?

Önmagában a lépték nem áll ellentétben a nyelvi töménységgel. Bolano 2666 vagy Nádas Emlékiratok könyve című regényében akadnak olyan mondatok, amelyek önmagukban értékesebbek egész versesköteteknél.

Kétségkívül szabadságnak élem meg a prózát, de az okok egyszerűek,

valójában csak azt írom, amit meg tudok írni (vagy valamiért elhitetem magammal, hogy meg tudom írni), verset pedig nem tudok, négy-öt verset írtam talán tíz év alatt, a véletlen és a szerencse műve, hogy az egyik hatvanoldalas lett. Drámát sem tudok, azt is írtam talán hármat, de mindegyik megmaradt az „érdekes, de játszhatatlan” színházi limbusában, ami persze annak fényében nem teljesen meglepő, hogy többnyire a regényeimet is hasonló reakciók kísérik. Talán most észlelhető ebben némi fordulat, persze ki tudja, de

talán ez az első könyvem, ami „tetszik” embereknek, mármint létező személyeknek, ami egyszerre borzongató és egy kicsit kínos érzés.

Regényt lehet dühből, sőt talán depressziósan is írni, verset, azt hiszem, kevésbé, az mégiscsak művészet, munka van vele. A prózát csak kitermeled, mint azok a majmok – ez a regényben is visszaköszön –, akiket abban a bájos gondolatkísérletben egy végtelen tengerparton sorakoztattak föl írógépeik elé, hátha újraírják a Hamletet. Írsz, aztán lesz, ami lesz, nem lesz semmi, de az is jó.

A borítófotót Kiss Tibor Noé készítette.