„Mire szöveg lesz belőle”

Vonnák Diána debütáló, Látlak című novelláskötete 2021-ben jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A szerzőt írásfolyamatról, kompozicionalitásról, olvasásmódokról, valamint a szereplők és a környezet összefüggéseiről kérdeztük.

KULTer.hu: Milyen behatások vezették a prózaírás felé? Mely szerzői életművek voltak a fő motiválói? Ki tudna emelni olyan műveket, köteteket, amelyek csiszolták a stílusát, látásmódját, írói attitűdjét? 

Ami a hatásokat illeti, lelkesen tudnám sorolni a kedvenc szerzőimet, de szerintem nem annyira egyszerű a képlet, hogy feltétlenül ők hagyták a legmarkánsabb nyomokat a hangomon. Kínosnak érezném, ha imitálni próbálnám Ursula Le Guin, Andrej Platonov, Christoph Ransmayr, V. S. Naipaul, Rebecca Solnit vagy mondjuk Nádas Péter és Bodor Ádám hangját. Minden igazán jó szerző úgy néz a világra, ahogy csak ő tud, ahogy nekem magamtól eszembe se jutna, így aztán szerintem tanulni sem a látásmódjukat érdemes, inkább azt, hogy a saját szememmel igyekezzek nézni.

Az íráshoz ezzel együtt is az olvasás vezetett. Gyerekkori élményem volt, hogy a sokszor nagyon behatárolt, felnőttek által berendezett világban, amely az iskolától az úszóedzésen át a vasárnapi ebédekig tartott, az olvasás kapaszkodót, szabadulást jelentett. Lenyűgözött az az intim, de személytelen kapocs, amely az olvasó és a szerző között létrejöhet.

Nem is emlékszem olyan időszakra, mikor ne akartam volna saját könyvet írni,

de nem szerettem volna rohanni: sok idő és külső-belső tapasztalat kellett, hogy bele merjek vágni, hogy egyáltalán legyen mit mondanom.

KULTer.hu: Huzamosabb időt töltött külföldön kulturális antropológusként, többek között Ukrajnában. A terepmunka során készültek olyan feljegyzések vagy novellakezdemények, amelyek használhatók voltak a későbbi, akár a kötetben megjelenő írásokhoz? 

Nem, nem dolgoztam feljegyzésekből, autonóm szereplőim vannak, nem lehet őket összeollózni csak úgy. A terepmunka anyagai inkább olyan módon voltak hasznosak, hogy például interjúkat hallgattam újra séták közben. Azt sem azért, mert közvetlenül merítettem volna belőlük, inkább az élő nyelv dallamát, rendetlenségeit, az ismételt nekirugaszkodásokat szerettem figyelni. Régi néprajzi gyűjtések felvételeit is szoktam hallgatni, nem csak a saját anyagaimat.

KULTer.hu: Középponti témaként figyelhető meg számos novellájában az utazás, ami viszont nem feltétlenül pozitív élmény, inkább egyfajta teher. Ön hogyan éli meg az utazásait? Mennyiben tudta személyes tapasztalatait beemelni a novelláiba? 

Én nem használnám az utazás szót, mert ezekben a történetekben elég ritkán utaznak a szó kirándulós vagy turistás értelmében. Tényleg sokan érkeznek idegen környezetbe a történeteimben, de ezek az emberek inkább dolgoznak, munkát keresnek valahol, ki- és bevándorlók. Rengetegen élünk így a kelet-európai idősgondozóktól az egyetemistákon át a nemzetközi szervezetek kihelyezett biztosaiig.

Engem inkább az lep meg, mennyire kevéssé szűrődik be ez a jelenség az irodalmunkba.

Az ilyen helyzetek mindig intenzív, ellentmondásos érzelmi csomagok, és engem nagyon foglalkoztat, mennyire nem csak teher vagy csak áldás egy-egy ilyen élethelyzet, és hogy milyen érzés megtanulni elfogadni, hogy egyszerre hullámzanak bennünk a szélsőségei: a honvágy, a szabadság, a keserédesség vagy a csodálkozás.

KULTer.hu: Amint írott szöveggé válik a tapasztalat, szükségszerűen elbizonytalanodik a fikció és a valóság viszonya. Keveredés jön létre a kettő között, vagy egy kontinuum mentén mozognak a novellák elemei? 

Erre talán egy filozófus tudna inkább válaszolni.

Szerintem nem jó, legfeljebb kényelmes fokmérője a valóságnak a megtörténtség.

Az irodalmi szöveg nem úgy születik, hogy keverek egy kis tapasztalatot egy csipet képzelettel, legalábbis én nem gondolkodom ilyen kategóriákban, mikor leülök a papír fölé. De egy olvasó számára sem attól lesz valami valós, hogy azt kapja, ami „tényleg történt”. Például Atwood zseniális regénye, A szolgálólány meséje is hirtelen robbant ekkorát, mert most többen érzik, ha nem is valóságnak, legalábbis valóságkommentárnak, mint harminc éve, mikor megszületett.

Mianmarban Orwell 1984-ét generációk óta realistább regényként olvassák, mint mondjuk mi most Magyarországon. És hogy hazai példát is hozzak, nekem sokkal kevésbé tűnt szürreálisnak Bodor Ádám életműve, miután elkezdtem sok időt tölteni a Kárpátokban, azóta hümmögve és bólogatva olvasom, tényleg nagyjából ilyen arrafelé. Szóval szerintem egyedül az olvasó, a világ és a szöveg viszonylatában lehet valóságról beszélni: itt és most, nekem valós valami vagy nem.

Ki tudja, min megy át a tapasztalat, mire szöveg lesz belőle.

KULTer.hu: Tompa Andrea a következőt írja a kötet fülszövegében: „Az emberek ezekben a novellákban inkább érzékelik, mint értik egymást.” Mennyiben érvényes ez a különbségtétel az írásfolyamatra? Elég, ha egy író csupán a körülötte lévő jelenségekről beszél az analizálás helyett? 

Írója és elbeszélője válogatja. Jó nagy az átfedés érzékelés és értés között, bár az utóbbi artikuláltabb, szavai vannak, előbbi közvetlenebb és talán befejezetlenebb dolog. Az analitikus, magyarázó irodalmat lehet csodálatosan csinálni, de én itt és most azt éreztem, sokkal érzékibb, szótlanabb dolgok foglalkoztatnak, hogy nem akarok feltétlenül kimondani mindent, és pláne nem hiányzik a kommentátor szerepe. Riaszt is, mikor értelmiségiek fegyvert csinálnak az okosságból, szerintem nem mindenhova való a magyarázás, az analízis.

KULTer.hu: A Nyugati tér blogon megjelent műhelyesszéjében azt állítja, hogy a kötet „kísérlet tizenhét hangra.” Milyen nehézségek merültek fel az egyes hangok érvényre juttatásakor? Hogyan talált rá ezekre a hangokra? 

Közhely, de beszélni kezdenek a fejemben. Sokszor elvesztem őket, olyankor leteszem a tollat, kivárom, hogy megint kitisztuljon az adott hang, hogy újra összeálljon. Az volt a nehéz, hogy merjek menni velük, kivárjam, míg széles fesztávot adnak, de az elbeszélők, élethelyzetek sokasága ne öncél legyen. Hanem eszköz arra, hogy elég szemszögből láthassak rá azokra a kérdésekre, amelyeket a kötettel körül szerettem volna járni.

KULTer.hu: A szereplők nem feltétlenül hoznak etikus, a helyzetnek megfelelő döntéseket, ennek következtében saját választásaik következményeinek passzív elszenvedőivé válnak. Mennyiben van a döntéseik felett hatalmuk? 

Szerintem a döntéshelyzetek éppen attól viccesek, hogy a sajátunknak érezzük őket, hogy olyan pillanatok, mikor összegzünk, reflektálunk, miközben igazából fogalmunk sincs, mi minden befolyásolja egy-egy választásunkat. Ez a lélektani oldal. Kicsit távolabb lépve innen, azért is van ennyi élethelyzet a kötetben, mert nagyon érdekel, milyen anyagi, társadalmi, nemi normák, viszonyok szorításában dönteni, mennyiben más, ha ezek kevésbé fojtogatóak. De hogy attól kevésbé szenvedné el valaki a következményeket, hogy helyesen cselekszik, azzal erősen vitatkoznék.

KULTer.hu: A mottóként szereplő Tandori-vers leginkább a kötet tér- és időszemlélete felől válik izgalmassá („Ott leszek, / hol nélkül. / Te is, / mikor nélkül. // Kettőnk közül / majdnem szemközt ülök le”). Több novellában is megjelennek referenciális földrajzi helyek, bár ezeket nem feltétlenül ismerheti az olvasó. Determinálnak a területek? Vagy ezek a történetek egy teljesen más közegbe is átültethetők? 

Minden történet ott és csak ott érvényes, ahol megtörténik, ez egy megbonthatatlan egység.

Egyes elemek biztosan megjelenhetnének máshol is, és van sok dolog, amely a világ millió pontján, életek millióiban hasonlóan jelenik meg, de ezeket nem lehet kiszakítani csak úgy. Felismerhetetlen lesz ugyanaz az esemény máshol, más lelki, társadalmi környezetben, egy másik élet kontextusában. Én mesterségesnek és értelmetlennek érzem a szereplő elválasztását a helyszíntől, ugyanúgy, ahogy például szerintem a nyelvet, a mondatot is marhaság a történettől elválasztani.

KULTer.hu: A központi motívumok érzékeny, gyakran tabunak számító témákhoz köthetők, mint az abortusz, a migráció, a homoszexualitás és az erőszak. Ezek a kortárs irodalom aktuális témái, a közéletben is kiemelt szerepet kapnak, így az olvasó tájékozott lehet a novellák által mozgósított kérdéskörökben. Mennyiben tudnak újat mondani a Látlak szövegei, miként járulnak hozzá a diskurzushoz? 

Ezt majd az olvasók eldöntik. De azért ez irodalom, ez nem maga a diskurzus, legfeljebb az ürügyén lehet diskurálni. Én nem gondolkodtam közben se a közbeszéden, se a diskurzusokon, nem hiszem, hogy a dolgom lenne.

KULTer.hu: Hogyan alakult ki a kötetkoncepció, a novellák kötetbeli elrendezése? 

Ahogy alakult az anyag a kezemben, világos volt, hogy egyrészt a gyerekkortól az időskorig minden életszakasz szerepel, másrészt pár szöveg hasonló kérdést jár körbe. A szerkesztőmmel, Nagy Boglárkával több sorrendet is kipróbáltunk, mire kialakult a mostani tagolás. Figyeltem, olvasóként számomra hogyan működnek a különböző kombinációk.

A ciklusok novelláiról azt érzem, feleselnek egymással, tükröt tartanak egymásnak, ezekre jó volt ráakadni.

KULTer.hu: A Vér és víz című ciklusban szó esik a családi viszonyokról, a megjelenítettek viszont nem konvencionális, idilli kapcsolatok: béranyaságról olvashatunk az Ugyanaz a vér keringben, rossz anya-lánya kötelékről a Tengeribetegségben. Ön mit tapasztal, a kapcsolatok devalválódása és annak irodalmi megragadása tendencia napjainkban? Vagy a novellák sarkított példákkal dolgoznak? 

Húha, nem biztos, hogy az én fejemben a konvencionális és az idilli között ilyen erős lenne a kapocs. Attól semmi nem szükségképp idilli, hogy népszerű, köztiszteletben álló forgatókönyv szerint halad, az idill talán inkább maga a forgatókönyv, de már a Mézga család főcímdalában is egy kis iróniával éneklik, hogy „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”, nem?

Ami a könyvet illeti, nem érzek sarkítást a történetekben, ezek mind létező dolgok,

arra voltam kíváncsi, mit tudok meg mondjuk az anyaságról akkor, ha egymás mellett látom a béranyát, az elidegenedett, feszülten bénázó viszonyt, egy másik anya elfogódottságát, mikor éppen kirepültek a gyerekei, vagy az egyedülálló anya megkönnyebbülését, mikor végre el tudja fogadni a saját helyzetét, és hirtelen hozzáfér a rengeteg szeretethez, amit a kislánya iránt érez. Együtt fontosak nekem ezek a fénytörések.

KULTer.hu: A borítón Kirják József Vízér című 2018-as díjnyertes fotója látható. E kép összefüggésbe állítható a novellák ér-vér-víz motivikájával, amely az előzőekben említett szövegekben is tetten érhető. Miért ez a kép került a borítóra? 

Én találtam rá a képre. Igyekszem követni a magyar természetfotós híreket, valahogy így jöhetett szembe, de pontosan nem is emlékszem. Lenyűgözött, hogy a Kiskunság van a képen, eszembe nem jutott volna. A színei, a kontrasztjai is nagyon megfogtak. Féder Márta kezei között lett aztán a fotóból borító,

én már nem is tudok a novellákra gondolni a kép nélkül.

KULTer.hu: Mik a tervei a Látlak megjelenése után? Min dolgozik jelenleg?

Jelenleg még nem tudok teljesen kilépni a Látlak világából, ki akarom várni, hogy igazán leülepedjen, mit sikerült megvalósítanom, mit nem. Ebben a köztes helyzetben sok ötlet kezd szárba szökni bennem, sok műfaj, forma foglalkoztat. De azért most leginkább azon dolgozom, hogy ne dolgozzak semmin, és ne is érezzem azt, hogy sürgetni kellene bármit.

A fotókat Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.