Ó, az előszó: senki kedvenc műfaja. Egy magára kicsit is adó olvasó legjobb esetben éppen átfutja, hogy lássa, valamelyik favoritja – vagy éppen ő maga – említésre kerül-e. Én viszont sosem hagynék ki egy ilyen kiváló lehetőséget a panaszkodásra: hogy micsoda nagy ötlet megpróbálni két hét alatt végigolvasni 2021 teljes magyar líratermését.
Amikor december elején megbíztak a feladattal, a bennem lévő hiú állat dorombolva mondott rögtön igent. Tényleg meg voltam győződve arról, hogy képes leszek végigolvasni mindent, aztán majd kiviláglik ügyesen a legjobb tíz vers, slussz-passz, megy ez. Hogy objektív leszek és kíméletlen. Szófa-előfizetésem, kalandra fel!
Lapátoltam én magamba a lírát a rendelkezésemre álló idő alatt, így viszont hamar túltelítődtem. Napi 3-4 óra olvasás után már a lábujjaimból is szivárgott a vers, több nem fért belém. Így a folyóirattermésnek sajnos csak kétharmadán sikerült átrágnom magam. Volt szöveg, amelyből mohón repetáztam, volt, amelytől kijött a szájherpeszem, but it’s showbiz baby! Senki nem ígérte, hogy a kompulzív mindenevés csupa móka és kacagás.
Először, sőt a mindenekelőtt fatalizmusával szeretnék hálát mondani minden szerkesztőnek, aki töredelmesen végzi a piszkos munkát. Kéziratokat hajt be, koncepciókat, tematikát talál ki, végigfutja az összes feedback kört, minden eszközével próbálja óvni a szerzőt egy-egy publikálástól, amit az később gondosan igyekszik kifelejteni a CV-jéből.
Úgy látom, a folyóiratok fontossága jelenleg nem abban áll, hogy lehetőséget biztosítsanak a szerzőnek eljutni az olvasóihoz:
a Zuckerberg-galaxis gondoskodik erről két kattintással. Épp ezért inkább szellemiműhely-jellegük miatt lehetnek számottevők. A közlésnek – a szerkesztővel való aktív munkán túl – abban van tétje, hogy ezáltal az adott írás olyan szövegkörnyezetbe kerül, amelyben kiteljesedhet. Nem két kiváló mosómedvés mém között kell kalimpáljon a figyelemért, hiszen szépen megágyaznak neki. Egy kicsit kényeztetve van, így az olvasó jó passzban találhat rá.
Mint egy jó Spotify-playlist: az ismerős daloktól elindulhatok új előadókat felfedezni. Persze, fontos a szerkesztői ízlés és szelekció. Három püfölős orosz hardbass sláger után a legselymesebb smooth jazz mellé is Red Bullt innék. Hasonlóképp egy folyóiratban megjelent Dosztojevszkij-esszét követően bűntudattól bűzlenek a gyerekversek is.
Ám ha jól vannak egymás mellé illesztve a szövegek, akkor gyönyörűen kiegészítik egymást.
És ahogy maradéktalanul bízom a Radio KEXP zenei szerkesztőjében, úgy vannak olyan fórumok, illetve szerkesztők (mint például Lapis József, Péczely Dóra vagy Mohácsi Balázs), akik ha valamire azt mondják, hogy jó, arra kíváncsi leszek. Lehet, nem épp az én ízlésemhez illeszkedő, de jó eséllyel minőségi tartalomról van szó. Amikor mindenhonnan áramlik az információ és a személyre szabott tartalom, akkor egy-egy megbízható szűrő kincset ér.
De közlésnek csak azért, hogy legyen, kevés értelmét látom. Ha valakitől olvasok két olyan szöveget, amin érzem, hogy összecsapták, akkor harmadjára már lelkiismeret-furdalás nélkül átsiklok a szerző neve fölött, hiába ír jól. Hasonlóan gondolkodok a folyóiratokról:
több mint 30 lap van, amelyben kortárs magyar irodalmat olvashatok, világirodalmi fórumok mellett.
A megítélésem szerint kiforratlan, nem közléskész versek olvasása után nem térek vissza egyhamar: két tucatnál is több lehetőségem van válogatni. Úgyhogy nem irigylem a szerkesztőket, mert ez tényleg nagy felelősség.
Azért hál’ istennek jó versekből sincs hiány. A válogatás során a következő folyóiratok lírarovatát sikerült áttekintenem: Alföld, Apokrif, Dunszt, Eső, f21.hu, Forrás, Helikon, Híd, Irodalmi Szemle, Jelenkor, Kalligram, Korunk, KULTer.hu, Látó, Műút, NincsOnline, Prae, Székelyföld, SzifOnline, Tiszatáj, Újvárad. Azt tegyük hozzá, hogy mindegyikből került vers a hosszú listámra – amelyen közel kétszáz vers szerepelt.
Úgyhogy a magyar lírát nem féltem, él és virul becsülettel. Öröm látni, hogy az idősebb generáció képes mindegyre megújulni, a fiatalabbak között rengetegen érkeznek erős vízióval, karakterrel és nyelvérzékkel. Lenyűgözőnek tartom azt is, mennyi műfordítás jelenik meg a legkülönfélébb nyelvekről, amelyek a nagy hangzavarban nem igazán kapnak visszhangot. (Szívesen olvasnék egy TOP 10-es összefoglalót az éves lírafordításról is.)
És mielőtt a listára térek, jöjjön a „nem nyertél, de tessék, itt egy avas Kinder tojás” rész.
Szóval a terjedelmes longlistemen szerepelt több Markó Béla-vers is,
akiből pár éve irdatlan mennyiségben áradnak a versek, ráadásul mindig egész magas színvonalon. Viszont ő gyakori szereplője az ilyen összeállításoknak, így a változatosság kedvéért végül nem választottam tőle: túl egyszerű lett volna. A felvidéki kollégák Tsúszó Sándor kiadatlan műveit már jó ideje írják, de az Irodalmi Szemle Tsúszó-számában volt több szimpatikus szöveg is, Nagy Hajnal Csilla, Csillag Lajos és sokan mások is odatették a tsontot. Székely Márton verseire Mohácsi Balázs hívta fel a figyelmem, ezért hálás vagyok neki; a Jelenkor májusi számában meg a Kalligram júniusi számában is nagyon jókat közölt, szóval várom a folytatást. Szintén nagyon szerettem Sánta Miriám Petr Pavlensky című versét a NincsOnline-on. Vajna Ádámtól is jókat olvastam tavaly, de azért a nepotizmusnak is van határa. A Tiszatáj májusi számából Deres Kornélia Otthon, édes című írása, július-augusztusi számából pedig Nagy Zalán és Bék Timur szövegei szerepelnek a hosszú listámon.
Szintén közel állt a shortlisthez Áfra János Teremtés helyett című, a Tiszatáj novemberi számában megjelent verse.
Tóth Krisztinától a Bálnadal a májusi Jelenkorban került közlésre, a vers nagyon szépet futott, és a kötet sem maradt visszhangtalan, úgyhogy más verset választottam helyette a TOP 10-be. Ezenkívül Szálinger Balázs Mikes Kelemen szonettjeit is bírom, elég sok helyen publikált belőlük. Illetve, valószínűleg egy Serestély Zalán-verset is beválogattam volna, mert az ő líráját pofátlanul szeretem, de sajnos semmi újat nem találtam tőle a most olvasott folyóiratokban, úgyhogy vessen magára.
10. Vida Kamilla: Motolla (Jelenkor, 2021/9)
Kedvelem Vida Kamilla költészetét, a humorát külön irigylem.
Hibátlan retorikai érzékkel használja az élőbeszédszerűséget.
A Motolla egy bankrablás pillanatát írja le: mit mondanánk a pult mögött ülő alkalmazott rémült arcába, miközben egy vízipisztollyal a kezünkben próbálunk minél hitelesebbnek látszani? Mert hát ki nem gondolt már végig hasonlót életében? Első lépés hatástalanítani a biztonsági őrt, utána meggyőződni arról, hogy senki sem akar hősködni, eljutni a széfhez, elhajtani a rendőrök érkezése előtt, lecserélni autót, hajat festeni, elégetni a maszkot stb. A jól ismert filmes sémák. Belekóstolni az antihősléttel járó adrenalin addiktív ízébe. Ilyen képzelgésekhez még csak nem is kell berúgni egy játszótéren. Kamilla versei gyakran építenek az efféle burkolt, belső vágyak, szokások leleplezésére. Épp ezért otthonosak, mert valahol mindannyian gyönyörűen és totálisan krindzsek vagyunk.
9. Antal Balázs: Rémálomgólya (Forrás, 2021/11)
Még 2020-ban jelent meg Antal Balázs térdeplő beszéd című verse a Prae-ben, ami akkor nagyot ment – és joggal. Azóta követem figyelemmel az – amúgy nem túl gyakori – közléseit. Versnyelve letisztult, mondatai világosak, méltóságteljesek. Elegánsan használja a halmozást, úgy árad a szöveg, hogy közben nem fojtja meg az olvasót. A Rémálomgólya a felhős gyerekkor mocsaras világába kalauzol, ahol az agresszió mókuskereke lassanként magával ránt mindenkit.
A vers természetessége, amivel a kegyetlenség formáiról beszél, ijesztő.
A brutalitást nem büszkeséggel, de nem is szégyennel meséli el. Egyszerűen ez: van. Az olvasó immunizálódik, hozzászokik az erőszak normalitásához. Elfogadja az elfogadhatatlant. És mindezen nem is töpreng el az, aki benne marad a versvilágban, a reflektáló bűntudat annak a kiváltsága, aki még időben kellő távolságra tudott kerülni tőle.
8. Papp Attila Zsolt: Holtág (Székelyföld, 2021/2)
Néha őszinte irigységgel tudom csodálni azokat, akik képesek anélkül jó szöveget írni, hogy közben agyonbonyolítanák azt utalásokkal és jelzőhalmozással. Márpedig Papp Attila Zsolt lírája így tud izgalmas lenni: nem hemzseg benne az ornamentika. Hogyan lehet közünk valakihez, akivel egyszerre fürdünk ugyanabban a tóban? Na és akkor, ha az illető a vízbe fúlt? Átszivárog a halálából belénk is egy pár csepp? És a halottba a mi élőségünkből? És vajon a folyó vizének hiányzik a holtága?
7. Takács Zsuzsa: A máskor annyira elbizakodott terek (Alföld, 2021/3)
Takács Zsuzsa költészetével egyelőre még csak felületesen sikerült megismerkednem, de lehet az egyik újévi fogadalmam, hogy pótolom ezt a mulasztást, kezdve ezzel a versével, amely valamiért tetszik, bár nem tudom megragadni, pontosan miért. Talán a precíz mondatai, talán a stílusérzék miatt.
Talán azért, mert egy terhelt és sok oldalról tárgyalt témát képes érvényesen beemelni a szövegbe.
Vagy azért, ahogy a történet mozaikdarabkái egymáshoz illeszkednek, és egyszerre adnak látleletet a társadalmi és a személyes közérzetről. Talán csak úgy, érdek nélkül tetszik.
6. László Liza: Az Erőszakról (Forrás, 2021/11)
Ünnepekkor a legtöbben szembesülnek azzal, hogy szüleink, nagyszüleink egyik legfontosabb szeretetnyelve a mai napig az etetés. Hogyha az ember nem eszi magát bélcsavarodásig, ha nemet mond a zsíros leves és 27 töltött káposzta után a zserbóra, akkor félő, hogy kitagadják a családból. László Liza verse ennek a berögződésnek a mentén indul el, hogy beszámoljon, miként válthat ki a jóindulatú, de erőszakos ajánlkozás testképzavart és a szorongást. A szöveg a kompulzív gondolatok ritmusát követi, a mindegyre kattogó beidegződéseket, az egymásnak ellentmondó elvárások közötti őrlődést. László Liza nevével nemrég találkoztam, de több versével is felkerült a hosszú listára. Kíváncsian várom, merre alakul ez a költészet.
5. Láng Orsolya: ellenálló (Látó, 2021/7)
Csak ámulok azon, hogy Láng Orsi milyen termékeny szerző, most nem is tekintve a grafikusi és animátori munkásságát. Simán több figyelmet érdemelne. Amikor őt olvasom, lenyűgöz, hogy lehet valakinek ekkora intellektusa? Hogy lehet ennyi mindent tudni, és ezt a tudást szervesen beépíteni a szövegekbe, anélkül hogy az hivalkodónak tűnne.
A listára került versben Gobbi Hildával lép párbeszédbe.
Egyszerre hoz játékba személyes és közéleti kérdéseket, ráadásul a humort is finoman adagolja. És néhol perzsel, mint egy gömbvillám.
4. Tőzsér Árpád: A Mindenség nyálkás törzsén (Irodalmi Szemle, 2021/10)
Az a benyomásom, hogy a beérett szerzők verseiben sokkal gyakoribbak a kérdőmondatok. Legalábbis Markó Bélánál, Marno Jánosnál és itt, Tőzsér Árpádnál is így tűnik. Talán idővel az ember eljut a helyes válaszoktól a megfelelő kérdésekhez. A mindenség nyálkás törzsén egy elszámolás, intelem, hagyaték.
Számvetés az élettel, életművel, mulasztásokkal.
A kifele indulás nyugalma, a búcsú keserédes íze jellemzi. Ettől a verstől én is Tőzsér fiatal barátjának érzem magam. És tényleg, minek látszanánk, ha képzeteink az űrből visszanéznének ránk?
3. Horváth Benji: Figyelők lehetetlen éneke (Helikon, 2021/5)
Eskü, én mindent megtettem azért, hogy ne pakoljam tele a listát a legközelebbi barátaim verseivel. Sokkal szigorúbban próbáltam olvasni a szövegeiket, de ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. Sajnos nem volt alkalmam közelről megismerni Farkas Árpádot, viszont Benji nagyon szoros viszonyban volt vele.
Ez a gyászvers az egyik legszebb, amit olvastam.
Egyszerre magasztos és személyes, főhajtás és hála, jelenlét és egy pohár hiány. Végig szépen örvénylik, a zárlat pedig magával sodor. Semmit sem tudunk a halálról, de ez a vers kapisgál belőle valamit.
2. Molnár H. Magor: Rúzs (Eső, 2021/12)
Vacsora közben kezdtem gyanútlanul olvasni Molnár H. Magor sorait. Mondanom sem kell, utána nem csúszott az étel. A vers a bántalmazásról szól. Felhívjuk-e a rendőrséget, ha halljuk a szomszédot veszekedni, majd tányért törni? Mikortól a mi ügyünk? Jobban mondva: mikortól nem a mi ügyünk? Milyen eszközeink vannak a közbelépésre? Hol a határ az egyéni és a társadalmi felelősség között?
A vers követi az erőszak dinamikáját: kezdetben ártatlanul indul, megvezet, majd hirtelen kibontakozik és magával ránt a mélybe.
Ahogy az alapozó elfedi a heget, úgy kozmetikázza a témát a vers zeneisége, a belső rímek. A szöveg kimondja, hogy az erőszak az, ami. Nem esztétikus és nem is esztétizálható. Mégis, elkeserítő és dühítő, hogy ilyen tehetetlenül, eszköztelenül állunk vele szemben.
1. Kállay Eszter: vérehulló fecskefű (Alföld, 2021/5)
Még nyáron olvastam Kállay Eszter versét, azóta motoszkál bennem. Amíg ezen a listán dolgoztam, végig szurkoltam, hogy ez a szöveg nyerjen, míg le nem esett, hogy van beleszólásom a helyezés alakulásába. Mindig érdekelt, milyen lehet az anyaság tapasztalata, a várandósság, a megfoganás és vele a hormonháztartás felborulása, az érzékelés, a metabolizmus megváltozása. Hogy milyen a kíváncsiság, az öröm, a félelem, a bizonytalanság, az aggodalom, a kiszolgáltatottság, a felelősségérzet, ami ezzel jár. Márpedig Eszter legújabb verseiben éppen ezt a tapasztalategyüttest járja körül. A vérehulló fecskefű az elvárások kereszttüzében való őrlődést írja le.
Az anyaság idealizált konstrukciójához tapadó tabukat piszkálgatja.
Leírásában az anyai szeretet sem egy állandó valami, hanem folyamatos alakulásban van, mint minden szeretet. Nem magától értetődő, nem jelenik meg csak úgy a semmiből. Sőt, irdatlanul nehéz és önváddal teli munka újra és újra visszatalálni hozzá. És közben nagyon egyedül van benne az ember.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.