„A rózsákkal akartam kezdeni, mert úgy érzem, hogy a rózsákból indul ki, a rózsákkal függ össze és a rózsákhoz tér vissza minden.” (171−172.) Danyi Zoltán A rózsákról című új könyve a gyógyulás és a szabadság elérésének története, melyben a rózsának – kultúrtörténeti kontextusától elszakadva – új és új jelentésárnyalatai tárulnak fel.
A rózsa a regény témája és a szerkezet metaforája. Az elbeszélőnek a regényben tárgyalt életszakaszát konkrét, motivikus és szimbolikus értelemben is végigkísérik a rózsák: betegsége idején a rózsakertjükbe menekül, Brüsszelben történő sétái során rózsák övezik útját. Gondolataiban ez a növény egyre inkább átvitt értelmet, sorsértelmező szerepet nyer. A férfi a saját maga által írt történet főhőse, visszatekintésének célja viszont nem az életének az elmondása, hanem a vele történt események okainak feltárása.
Küzd az elbeszéléssel, az emlékezet és a tények összeegyeztethetőségével.
Számadásában meg-megakad, ezzel is alátámasztva, hogy „az emlékezés sem más, mint egyik módja, éppenséggel a legkíméletlenebb alakja a felejtésnek.” (178.) Elevenné tett emlékei ugyanis a feldolgozni kívánt traumáit is élővé teszik. Már testi és lelki értelemben gyógyultan törekszik évekkel korábbi énjének rekonstruálására, amikor kényszerbetegséggel és húgycsődaganattal küzdött. A délszláv háború számára alaptapasztalat. Édesanyja elhagyta őt, apja nem értette meg ambícióit, barátnőjével képtelelen volt a közös élet kiépítésére. Ahogy őt bántották, éppúgy ő is sebeket okozott, Magyarországra menekülő édesanyjától hallgatási fogadalma következtében nem tudott elbúcsúzni, kedvese pedig Franciaországba költözött a (megfelelő) szavak elmaradása miatt. Az elbeszélő csak a visszaemlékezés segítségével válik képessé feldolgozni traumáit és elfogadni életét: „nem baj, hogy nincs rendes munkám, nem baj, hogy nincs feleségem, nem baj, hogy a rózsákhoz sem értek, és nem baj, hogy semmi nem lett belőlem.” (370.)
Miután eljutott „az úgynevezett fontos felismerések végére” (441.), a felszabadulás állapotába, többször is megkísérli abbahagyni az írást, alternatív befejezési lehetőségeket felkínálva önmaga számára: „ez megint a vége lehetne, igen, legyen vége ezekkel a rózsaszín kövekkel” (466.) – írja, majd folytatja az események elbeszélését. Jelentőségteljes, hogy a történet végén mégis visszatér rózsakertjükbe, és újra megkeresi rózsás papírjait, melyeket korábban versírásra használt. Ez a gesztus azért is jelzi az önmagával való megbékélést, saját életének tudatos irányítását, mert a régmúltban apja szavára hallgatva felhagyott a költészettel.
Emiatt a regény gyógyulástörténetként, a test és a lélek feletti kontroll visszaszerzésének az elbeszéléseként is olvasható.
A záró bekezdések megfogalmazásmódjuk miatt azonban elnagyoltnak hatnak, hiszen szinte csak szavak felsorolásából állnak, míg a könyv korábbi részeire a költői képek gazdagsága volt jellemző. A rózsakertész története tehát inkább csak abbamaradt, mintsem a regény komplexitásához méltó lezárást kapott.
A rózsákról leginkább a kinyíló rózsára emlékeztető szerkezet miatt összetett, minden rózsaszirom a cselekmény egy-egy részét szimbolizálja. Bár eleinte meglepőnek tűnhet, hogy az elbeszélő nyíltan ír olyan tabutémákról, mint a húgycsődaganat vagy a szexuális élet, őszinteségét megmagyarázza az a tény, hogy gondolatainak papírra vetésével önmagát vizsgálja,
egyfajta gyónásra tesz egy egészen kiemelkedő kísérletet.
Mivel célja az, hogy tudati tartalmai segítségével feltárja az életét meghatározó események okait, minden felidézhető részletet számításba kell vennie, alaposan elemeznie. Daganatát például egyaránt értelmezi kényszerbetegsége és a barátnőjével való vitája következményeként. Nem képes kilépni saját gondolkodásának keretei közül, majdnem mindent, még a szökőkútból feltörő vizet is szeretett növényeihez hasonlítja.
Emiatt az utolsó fejezetek kissé túlírttá, néhány bekezdésükben pedig kliséssé válnak
(„van bennünk valami, aminek fényre van szüksége, akár tudunk róla, akár nem, […] hiszen árnyékos helyen a rózsák is senyvednek, kínlódnak, küszködnek, habár túlélik” [455.] vagy „a vereség is egy állomás, meg kell érkezni, és aztán menni kell tovább” [460.]). Ezek a túlburjánzó szakaszok és velősnek szánt megfogalmazások más minőségűek, mint az olykor elmélkedő, máskor tárgyilagos, tényeket közlő mondatok. Utóbbiak a regény fontos helyszíneit idézik meg: az áradó mondatok a tenger mozgásához, míg a steril, lecsupaszított szerkezetek a kórházi légkörhöz hasonlatosak.
A történet további két „rózsaszirmát” a szerelem és a család jelenti. Ezek traumatikus területek a főszereplő számára, mivel sem a szerelme, sem az édesapja nem tudott vele azonosulni. De az olvasónak is nehézkessé válhat önmagára vonatkoztatni a leírtakat, egyrészt az elbeszélő meglehetősen specifikus élethelyzete, másrészt pedig a szinte kellemetlennek ható őszinte kitárulkozása miatt.
Valós tapasztalatainktól idegen a másik ember lelki rezdüléseinek, motivációinak ennyire mély és intim megismerése.
Elbeszélésének fókuszává saját belső élete válik, emiatt a szereplőket, így a nőket is csak az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Különösen érvényes a korlátozott nézőpont a barátnője esetében, akit játékosan és vágyakozva rendszeresen a feleségeként nevez meg. Karakterével kapcsolatban a feszültséget az okozza, hogy bár a férfi azt hiszi, ismeri őt, fokozatosan kiderül, hogy valójában csak töredékesen fért hozzá személyiségéhez, mindössze egy megkonstruált képet, csak bizonyos arcait látta.
A vele való kapcsolata azonban a kezdetektől fogva diszharmonikus volt, azt a taszítás és a vonzás dinamikája, az elköteleződés hiánya határozta meg. A férfi minden látogatása alkalmával pénzt hagyott barátnőjénél, mintha kifizetné a szerelmét. Ennek hatását a kapcsolatuk minőségére azonban még a visszatekintés során sem tudatosította magában, ahogy annak a szimbolikus jelentőségét sem, hogy „felesége” allergiás a virágporra, míg az ő létét a rózsák közelsége határozza meg. Emellett a férfi munkája, a fuvarozás is szimbolizálhatja viszonyuk természetét, a megállapodottság nélküli életet.
A könyv legátélhetőbb részei azok, amelyek az elbeszélőnek az édesapjához fűződő rideg, lélektelen viszonyával foglalkoznak. Az apa megélhetési forrást, eladható virágot lát a rózsákban, míg fiának a fizikai munkába való menekülést és a gondolkodás szabadságát nyújtják – ez a két szempont pedig összeegyeztethetetlennek bizonyul. A fiú nem tud megfelelni az apa elvárásainak, aki elküldi őt a rózsaföldről, ezzel a családi és a szellemi-gondolati otthonából is száműzi. Az újabb szakadás a Vajdaságból egy régi barátjához Brüsszelbe, majd Oostendébe vezeti őt, ahol a fizikai távolság – melyet a rózsáitól való távolságban mér – az identitásában is manifesztálódik,
már-már hihetetlenül nagy személyiségváltozáson megy keresztül.
A korábban kényszerbetegséggel küzdő, kissé magának való, a délszláv háború lelki utóhatásaitól szenvedő különc figura fokozatosan, a saját erejéből hátra tudja hagyni ezeket a jellemvonásokat, és a regény végére társaságkedvelőbb, önmagát értő, elfogadó, felvállaló személlyé válik. A belgiumi utazás tehát a merev szabályokból való kiutat is jelentette számára – ahogy minden átélt eseményre és lelki rezdülésére magyarázatot talált, egyre inkább felszabadult korábbi kötöttségei alól.
Amennyire részletesek azonban ezek a belső reflexiók, annyira felületesek, kifejtetlenek tudnak lenni a külső történések leírásai,
az ok-okozati és a logikai viszonyok elbeszélései. Erre példát jelenthet, amikor G., az elbeszélő barátjának főnöke mindössze egyetlen találkozás és beszélgetés után felajánlja a férfinak két hétre az Északi-tengerre néző oostendei lakását, költségeire pedig a menekülteket segítő alapítvány pénzét. Ilyenkor a cselekmény a gondolatisághoz képest háttérbe szorul és a személyiségfejlődés ábrázolásának rendelődik alá. Mindez azonban a regény világában szükséges ahhoz, hogy az elbeszélő története testi és lelki gyógyulásának történetévé válhasson, hogy kinyílhasson szabadságának megmetszett, „szaggatott” rózsája.
Danyi „szirmokból” álló regénye bepillantást ad egy élet kivirágzásába, a rózsa és az utazás toposzait felhasználva ehhez. Egyediségét az adja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti hagyományoktól elvonatkoztatva képes ezek jelentésmezőjét fokozatosan árnyalni, bővíteni. Bár a hosszú mondatokban monologizáló-filozofáló, kissé különc főhős alakja más olvasmányélményekből is ismert lehet számunkra, repetitív és ritmikus nyelvhasználata mégis kiemelkedő. A gondolatfolyam hiteles ábrázolása, a személyes hangvételben megírt részletgazdag történet egyedülállóvá teszi ezt a kötetet, amely egyszerre szól a világban és az ember lelkében dúló háborúról, de megmutatja a gyógyulás útját is.
Danyi Zoltán: A rózsákról, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Sóki Tamás / MTI készítette.
