Beszédtöredékek a halálról
Kutya
Ahol az árteret megkerülő, a holtág íves vonalát követő
ösvény visszafordul a folyó felé,
ott a kutya,
félig kuvasz, félig valami más,
megtermett, dús, fehér szőrű állat.
Akkoriban, vagy talán évekkel később,
volt egy kuvaszunk.
Volt nagypapámnak egy kuvasza,
de most úgy mondom, s azóta is, hogy nekünk.
Sokszor feküdt összekucorodva a verandán,
mint egy oposszum,
így is hívtam egy ideig,
oposszum,
nagypapám nem szerette,
„Ne hívd oposszunnak, fiam”,
de akkoriban mindent más néven neveztem, mint ami.
Ott aludt összegömbölyödve a verandán, lefeküdtem mellé,
ráhajtottam a fejem az oldalára,
picit megemelte ő is a saját fejét, csapott egy-két aprót a farkával,
és feküdtünk tovább.
Békésen elpihentem finom szőrű, sima testén, bordakosarán,
mélyében visszhangzó dobbanásokkal.
Miután felkeltem, a tenyeremmel
kicsit rávertem az oldalára, mint egy dobra,
döngött,
hagyta.
Nagypapámmal és a kuvaszunkkal többször sétáltunk együtt a berekben.
A réti virágok és a holtág nádasának illata keveredett bennünk az úton,
állatban, emberben, másképp vagy ugyanúgy.
Amikor a kutyát, a félig kuvasz, nagy, fehér kutyát láttuk az út
kanyarulatában, a kuvaszunk nem volt velünk.
Talán még azelőtt történt, hogy hozzánk került, kicsi voltam,
vagy már kimúlt addigra, visszaszálazhatatlan.
Ketten voltunk nagypapámmal akkor,
amikor az út kanyarulatában ott volt
a nálam nagyobb, vakító fehér szőrű kutya,
vicsorgott, a nyelve kinyújtva,
szaga hozzáadódott a növényekéhez,
bennem és a nagypapámban és a bogarakban,
amelyek döngtek a szája körül,
ahogyan lógott ott, felkötve egy kenderkötélre.
Borítókép: Piqsels
