Élt egyszer egy Osztatní Miso

Ha még nem olvastad Závada Pál Jadviga párnája című regényét, amely 1997-ben jelent meg a Magvetőnél, a saját érdekedben azonnal hagyd abba ezt a levelet, és csak akkor gyere vissza hozzám, ha befejezted a Jadvigát. Higgy nekem, jobban jársz! Bízhatok benned? Remélem, hogy igen, mindenesetre én szóltam! Vigyázat, kezdem!

Íme az első bekezdés: „Zacsínam túto knyizsecsku.* Én, Osztatní András 1915 Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon.” Egy naplót tartasz a kezedben, amely ha közelről nézed, egy házasság történetét meséli el neked. Ha egy kicsit eltartod magadtól, akkor egy gazdálkodó család történetét ismerheted meg az ország keleti felén, ha még ennél is távolabbra helyezed, akkor pedig a XX. század története bontakozik ki előtted.

Ondris halálosan szerelmes a feleségébe, Jadvigába.

Úgy érzi, megfogta vele az Isten lábát, és az élete immár révbe ért, de eljön a nászéjszaka, és másodpercek alatt kiderül számára, hogy a házasságosdi mégsem lesz egyszerű menet. Jadviga ugyanis megtagadja tőle a közeledést − aminek az okait csak sokkal később tudjuk meg. Ondris eleinte szelíden próbálkozik, majd később megerőszakolja a feleségét. Ez a regény alapkonfliktusa, amelyet nem azonnal tudsz meg, ugye, hanem az elbeszélő szépen, fokozatosan csepegteti az információkat, olykor, bevallhatom, számomra idegesítően lassan és körülményesen. Hiszen alig várod például, hogy leírja a nászéjszakájukat, de előbb elsorolja a családfát, leírja ki kicsoda. Ezáltal mellesleg megtudod, hogy Jadvigát Ondris édesapja, Apácska, örökbe fogadta, de Ondris édesanyja, Mamovka nem igazán lelkesedik az új aráért. Ondris arra számított − ezt is később rakod össze −, hogy Jadvigával is olyan lesz az ágyban, mint a korábbi szeretőjével, Erzsivel, azzal a különbséggel, hogy bármikor rámászhat, és még terményt sem kell adnia neki fizetségül.

Megtörténik az erőszak, Ondris kivonul a tanyára, ahonnan az apja örökébe lépve megpróbálja minél hatékonyabban irányítani a gazdaságot.

A legfőbb támasza Gregor lesz, az intéző, egy nagyon jól eltalált figura.

Ondris sokat tépelődik, őrlődik magában, emellett folyamatosan próbálkozik, mindenre hajlandó, hogy visszaszerezze Jadvigát. Egyszer csak azon kapod magad, hogy szorítani kezdesz nekik, hogy sikerüljön a házasság, hogy boldogak legyenek.

Néhány jelenetet követően elhiszed, hogy képesek felülkerekedni saját kicsinyességükön,

de csalódnod kell, vagyis konstatálnod, hogy igazi megnyugvásra csak Ondris halála után találnak. Ez lesz az ő igazi tragédiájuk.

De előreszaladtam! Még ott tartunk, hogy Ondrist folyton kétségek gyötrik, egyre többet iszik.

Van egy pillanat, az első fiuk, Marci születése, amikor a kapcsolatuk rendeződni látszik, végre boldogok lehetnek egy kis időre. Aztán Ondrist elviszik katonának a frontra, ahonnan szerencsésen hazakerül, ám gyanús jeleket vél felfedezni egykori barátjával, Winkler Ferivel kapcsolatban, miszerint viszonya van Jadvigával. Ennek ellenére folyamatosan próbálkozik Jadvigánál, még azután is, hogy rájön, második fiuknak, Misónak csakis Franci lehet az apja. Ondris végül az egyik cselédjüknél keres és talál vigaszt. Ez sem véletlen, sem a viszony kezdete, sem a vége, ebben is benne van Jadviga keze.

Ondris és Jadviga végérvényesen elhidegülnek egymástól, Ondris kivonul a tanyára, ahol szépen lassan halálra issza magát. A haldoklásának megjelenítése erős jelenet, Gregor szekéren beviszi Jadvigához, ezzel teljesítve Ondris utolsó kívánságát. Röviden ennyi, önmagában is érdekes, ahogy Ondris szemszögéből megismerjük az előzményeket, Jadviga németországi életét, a helyi közösség mindennapi konfliktusait, a folyton életükbe tolakodó történelmet. És itt jön a csavar, ezért kértelek, hogy olvasd el előbb a regényt! Ha még nem tetted volna meg, most még pótolhatod… Én mindenesetre szóltam.

Olvasod a könyvet, az oldal alján lábjegyzetek vannak, eleinte nem is figyelsz rájuk,

többnyire a szlovák betétek fordításai, egy-két magyarázó kommentár. Majd egyszer csak rájössz, hogy ezek nem egy lelkiismeretes kiadói szerkesztő mondatai, hanem Miso, a kisebbik fiú szavai, aki − később ez is kiderül − előbb titokban bele-beleolvas az éppen még íródó naplóba, majd Ondris és Jadviga halála után a széthulló lapokat újrarendezi és lábjegyzetekkel látja el. Nem Miso az egyetlen, aki rátalál a naplóra, Jadviga is olvassa, sőt tovább is írja, kiegészíti Ondris szavait. Ettől is hihetetlenül izgalmas ez a szöveg, az olvasás folyamatának tematizálása miatt.

Mindez precízen, okosan történik, csak időnként kicsit túlfecsegve.

Igazi posztmodern válasz a hetvenes-nyolcvanas évek prózafordulatára. Lett is történet, meg nem is, kronologikus is, meg nem is. A nyelv, maga az írás válik központi témává, de még ennél is fontosabb, hogy az olvasás, az olvasó lép elő főszereplővé. Így leszel a szövegben először Ondris, majd Jadviga, végül Miso. Utóbbival együtt eredsz az ősök nyomába, együtt derítitek ki, hogy ki is a vér szerinti apátok, majd együtt próbáljátok meg sután felvenni vele a kapcsolatot. Folyamatosan kommentáljátok Jadviga és Ondris, Ondris és Jadviga beszámolóit. Nem igazán fogjátok vissza magatokat. Kicsit sértettek lesztek és cinikusak, de nem akarjátok szépíteni a tényeket, a múltat.

Gátlástalanul és büntetlenül kukkolni fogtok!

Kukkolók lesztek, lelkiismeretlen kukkolók, de ki ne szeretne büntetlenül az lenni? Őszintén, ki ne szeretne titokban meglesni másokat?

Magunk közt szólva 1.

Ahogy haladunk a szövegben, egyre többet és többet tudunk meg a hőseinkről, de tudásunk sohasem lesz egyértelmű és megingathatatlan. Nem arról van szó, hogy a végén lelepleződik a gyilkos, nem derül ki konkrétan semmi. A lényeg folyamatosan sejtetve van. Ha igaz is a vérfertőzés, számomra nem árul el sokkal többet a szereplők motivációiról, megmagyarázni pedig egyáltalán nem fogja őket.

Éppen ez a kifürkészhetetlenség, ez a bizonytalanság teszi letehetetlenné a Jadviga párnáját.

És ha már párna, hoztam neked két mondatot a szövegből, az egyik Ondris kérdése: „mit jelent vajon nejem félig-meddig tréfás mondása: »ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk«?” A másik pedig Jadviga egyik sóhaja: „Milyí Ondris, moj drahí vankús! Vankúsik moj!”**

Újraolvasáskor számomra eltűnt az imént hallelujázott eufória, cserébe jobban tudtam fókuszálni Miso sorsára, ahogyan lassan elveszít mindent: előbb az államosítás miatt a földeket, a szerelmi kudarc után az önbecsülését, majd a zsarolás miatt a gerincét.

Jobban tudtam figyelni Marci frontról írt jegyzeteire is,

amelyek nagyon erősek, valamint Gregorra, a kedvenc mellékszereplőmre, aki mellett Jadviga teljesen más megvilágításba kerül. Lenyűgöző, ahogyan Gregor abban a jelenetben viselkedik, amikor Ondris meghal, és Gregor megtagadja Jadviga kérését, hogy elvigyen néhány levelet a postára. Annyira elegánsan alázza porig Jadvigát, hogy észre sem veszi.

Szeretem ezeket a végül önleleplezővé váló interakciókat, amikor egy-egy közös jelenetben újabb és újabb színben tűnnek fel a szereplők.

Semmi sem tisztán fehér, semmi sem tisztán fekete ebben a könyvben, hanem inkább kiszáradt sárszürke, de ne érts félre, éppen ez az egyik legnagyobb erénye. Van még szó magyar és tót identitásról, pogromról, fényképekről, amelyekkel valahogyan mégiscsak meg kéne próbálni rögzíteni a jelent a jövőnek. Kár, hogy a végén felbukkan egy szemüveges fiatalember, aki a régi időkről érdeklődik Misónál, mintha végérvényesen be akarná biztosítani magát a szöveg, hogy százszázalékosan legitimálja a hitelességét, amire végképp semmi szükség nincsen. Még ezt az erőlködést is megbocsátod neki, mert egy hihetetlenül izgalmas kirándulásra csábít, mit csábít, egyenesen megfogja a kezed, és magával ragad, és te boldogan követni fogod. Erre csak az igazán kiemelkedően jó könyvek képesek. Jó barangolást, vagyis kellemes olvasást kívánok!

* Elkezdem ezt a könyvecskét.
** Édes Andris, én drága párnám! Párnácskám! (kisvánkoskám)