Győrffy Ákos A távolodásban című verseskötete a 2021-es esztendő végén jelent meg, a Magvető Kiadó Időmérték zsebkönyvsorozatának 34. kiadványaként. A harmincöt saját verset és további tizenhat bonyolult státuszú szöveganyagot tartalmazó kis könyv megközelítőleg ötéves, tehát relatíve hosszú csöndet szakított meg az alkotói életművön belül. Bár a sorozat homogén borítódesignja igencsak behatárolja egy-egy tervező mozgásterét, a Győrffy-kötet esetében az élénkzöld színválasztás transzparens módon utal az egész könyv natúraközeli atmoszférájára.
A szerző névjegyéül szolgáló alkotói vonások ebben a kötetben is dominánsak. Mindenekelőtt ilyen markáns jegy a szövegkorpusz szerveződése és hangvétele. A lakonikus, tömörségében is hatásos Camus-idézet a nyelvhez képest elsődleges szerepbe emeli a vizualitást, a képiséget („Egy kép az élet melegéről, egy / másik kép a halálról, ez hát a tudás.”), egyúttal felvezeti a kötet kissé hűvös, szenvtelen légkörét, melyben a lírai szubjektum magányt, egyedülállást juttat kifejezésre. Egy határozott elkülönülésnek a váltakozó formáit rajzolja meg úgy, hogy önnön identitása mindvégig homályban marad, csak a szövegek hátterében mutatkozik. „Néha úgy tűnik, hogy ha egy erősebb szélroham / bevágna a résnyire lehúzott ablakon, / azonnal szétfoszlana az eddigi életem. / Nyomtalanul eltűnnék, mint a tanyák kéményfüstje / a reggeli égen.” (Szilézia, bordó-arany függönyök)
A vers szövetében csupán felsejlő, tűnődéseibe merülő figurához állandó toposzként, szorosan kapcsolódik az úton levés folyamata.
A referenciálisan beazonosítható külső terek, a különböző európai és tengerentúli tájak megfigyelése, azzal párhuzamosan a befelé vezető, transzcendens vagy misztikus értelemben vett lelki utazás is szüntelenül zajlik. E kétirányú léttapasztalat olykor második világháborús emlékezethelyek felkutatásában kulminál (pl. Drezda bombázása), máskor a versbeszélő különös archívumot rejtő múzeumok belső terébe invitálja az olvasót. „Amikor a National Museum of The American Indianben / megláttam az üveglap mögött, / kis híján elsírtam magam. / Talán mert semmi sem tud olyan üres lenni, / mint egy kétszáz éves indián bölcső.” (Indián bölcső) A beszélő szenvtelensége a „kis híján” formulában érhető tetten, és problematikussága is ebben áll, ugyanis rendre olyanként működik, aki az érzelmek megmutatkozása előtti utolsó pillanatban visszavonja magát (és emócióit), rábízva az interpretációt, azzal a katarzis lehetőségét is a mindenkori olvasóra.
Tehát nem egy profil vagy karakter létezik a szövegekben, sokkal inkább egy attitűd nyilatkozik meg:
a szemlélődés idősíkokat egymásba olvasztó, kontemplatív mozzanata. A versbeszélő karaktere körvonalazatlan identitása köré szinte kolostori magányt vonva szemléli a külső természetet, hallgat és befelé figyel, belső magányát regisztrálja, s ebből a tapasztalatból merít részleges öntudatot. Az elmélyült figyelem megnyitja az utat nemcsak a múltbeli események, gyerekkori élmények és történetfoszlányok, hanem a mögöttük rejlő titokzatosság és a belőlük fakadó megvilágosodás felé is. A látszólagos személyesség ellenére úgy érezhetjük, hogy aki beszél, az valójában nincs is jelen – helyette képek és benyomások sorakoznak: „A templomi fiúkórus egy középkori dalt énekel. (…) Ahogy hallgattam a középkori dallamot, / mindez egyszerre volt jelen. / Hesse regénye, a Déli-Börzsöny vonulatai, / húsz évvel ezelőtti önmagunk. (…) Azokkal az elhaló visszhangokkal kellene kezdeni a műveket, / és azokkal is kéne folytatni. / Csak a visszhangok és a csend.” (A goldmundi út)
Az élet (és az azt lejegyző-megörökítő írás) a folyamatos elhallgatás, az elmúlás, a pusztulás, a romlás és mindenekelőtt az idegenség felől válik értelmezhetővé, noha mindez sokkal inkább az események természetes, törvényszerű jellegéből fakad, azaz eleve adódó – olykor szinte diszkrét – tapasztalások, mintsem tragédiát magában hordozó felismerések együttese. „Bemegyek a házba, főzök egy teát. / Mire visszaülök a géphez, / a hulló levelek egészen elborítják a klaviatúrát.” (Neutron) Fontos leszögezni, hogy itt nem valamiféle hirtelen feltörő létpesszimizmus jut érvényre, hanem a minden létezőre előjelek nélkül vonatkozó „létbe vetettség”, az ontológiai kétely.
Így fordulhat elő az, hogy a tárgyi gazdagsága ellenére is talán kissé zártnak, ám mindvégig (mondjuk a Havazás Amiens-ben verseskötet 2010-es megjelenése óta) nagyon egységesnek érezzük a Győrffy-versuniverzumot: a már-már mitikussá növekvő Börzsöny és Duna flórájának és faunájának sűrű, gazdag képi megjelenítésébe önreflexív, az emlékezést előhívó gesztusok és kettős érzések leírásai vegyülnek.
A múlt különböző idősíkjai a versírás folyamatában találkoznak egymással,
egyúttal az élménykomplexum rögzíthetőségének lehetetlenségére, zárványjellegére is figyelmeztetik az írás létrehozóját: „A zátonyon aztán sokáig nézem, ahogy a gyerekek a langyos, / sekély vízben futkosnak. / A sóder enyhe iszapszagáról eszembe jutnak / azok a középiskolás koromban tett végtelen séták, / amelyek végül megnyitották az utat az írás felé, / miközben folyamatosan igyekeztek is elzárni azokat. / Ugyanaz az erő terelt az írás felé, / amely egyúttal az egész vállalkozás lehetetlenségére / is figyelmeztetett.” (Ostia, Surfacing) A Duna mint a legjelentősebb magyarországi folyó, és mindenekelőtt a szerző gyermek- és felnőttkorát egyaránt körülölelő szimbolikus tér központi helyet foglal el az életműben; a víztömeg iránti felfokozott vonzalom reprezentációja a külföldön tett utazások tapasztalatát rögzítő versekkel bővül e kötet lapjain. A kissé közhelyes toposz a Győrffy-univerzumban sajátos eredetiségét úgy nyeri el, hogy a banális szemlélődésből, a hétköznapi kulisszák mögül nyilvánítja ki a létét, a közönséges (profán) és a természetfeletti (szakrális) közti határvonal összemosódásával: „A tenger látványára nem lehet felkészülni. / Egyszer csak befordulok egy sarkon, / és az utca végében megpillantom. / Egy szűk, koszos utca végén ez a horizontig érő ragyogás.” (Ostia, Surfacing – kiemelés tőlem: T. M.)
Általában a víz közege az a terep, amely sosem hagyja közömbösen, mindegyre megbabonázza és magához vonzza a versbeszélőt,
aki ha önmagáról nem is tud verifikálható állítást tenni, legalább az őt érő változást, létének feloldódásra ösztönző környezetét fel tudja mérni. „Lemerültem, és igyekeztem minél tovább / a víz alatt maradni. / Amíg a víz alatt vagyok, olyan, / mintha egyszerre mindenhol lennék.” (Uo.)
Bár a természet és a benne élő ember idegenségének és otthonosságának kérdésköre, a kettő egymáshoz viszonyulása az életmű kezdete óta izgatja a szerző fantáziáját, ennek feloldására ezúttal is a maguk nyugtalanító módján szolgálnak válaszokkal a versek. A filozófiai mélységek távlatait rendre a korábban már említett hétköznapi szituációk nyitják meg, melyektől egy-egy logikai ugrás révén mégis revelatív felismerésekhez jutunk: „Anyám kéri, hogy nézzem meg a rigófészket / a babérbokorban (…) Minden a romlás jegyében áll.” (Rahan) Máshol szinte provokál a versbeszélő egy-egy felütésével, innen kiindulva pedig identitást meghatározó tapasztalathoz érkezünk a verszárlatban: „Két kézzel mertem ki a szart az eldugult csatornából. (…) Soha biztosabban nem tudtam, hogy a helyemen vagyok, / hogy a rám már az idők kezdetén kiszabott feladatot / végzem el, amelyre más válaszom, mint a hála, / igazán nem lehet.” (A hála)
A szerző a kötet referenciális elemeit széles körből meríti:
a huszonegyedik század Magyarországának kószáló, hajléktalan létbe süllyedt-süllyesztett, magukban motyogó, zavaros beszédű figurái mellett éppúgy feltűnnek az idők során klasszikussá, valamiképp a közös emberi kultúra részévé vált irodalmi személyek. A lírai emlékezet belső munkája a felszínre hozza Márai Sándortól Hermann Hessén és Thomas Mannon át J. D. Salingeren keresztül Margaret Atwood alakját. A versbeszélő élményszerű találkozásai és egy korábbi életszakaszából ismert olvasmányélményei egymás mellé kerülnek, egymásra montírozódnak, ugyanakkor azok hangsúlyozottan nem különböző minőségű emlékek: „Eszembe jutott az a kövér, szeplős lány, / akit az Északi-tenger partján, Oostendében, / az üres strandon láttam húsz évvel ezelőtt. / Egy strandszékben ülve zokogott. / Az ölében egy könyv hevert, / Margaret Atwood Surfacing című regénye, / amit magyarul én is olvastam nem sokkal korábban. / Odasétáltam hozzá, és a tenger felé mutatva / valami olyasmit mondtam neki, / hogy this is the real surfacing.” (Ostia, Surfacing)
A versbeszélő állandó lebegésben tartja tudatát valahol az ébrenlét és az álom határvidékén,
ahol absztrakt olvasmányélményei és múltbeli tapasztalatai összemosódnak. „A tükröződések és csillámlások függönyén át a képeket mintha / a tudatalatti vetítené elém.” (Vízrajz)
Ez a versbeszélői figyelem a kötet középső szakaszától láttatni engedi a kiszolgáltatottság jegyében zajló egzisztenciák személyes, családi vonatkozású perspektíváit is. Így válik egyre karakteresebbé a kötet gyászjellege, amint a versbeszélő az idősödő családtagok, az anya vagy épp a halálos ágyán fekvő apa alakjait tematizáló szövegekben szólal meg. Ám ezen esetekben is érezhetjük a feloldhatatlan távolságtartást és személytelenséget, ami leginkább a kommunikáció nem elégséges voltával indokolható.
Nem a szeretet hiányáról, hanem a szeretet kifejezhetetlenségéről van szó.
„Akkor már nem beszélt, vagy ha néha mégis megszólalt, / csak annyit mondott: nem. / Egyszer mintha mondani akart volna valamit. Nem sikerült. / Feszült volt, indulatos, úgy tűnt, haragszik rám / valamiért. // Megfogtam a kezét, elhúzta. Visszavittem a társalgóba, / megcsókoltam a homlokát.” (A távolodásban) – így a kötet címadó verse, melyben az apa a Dunában sodródó, hamvait tartalmazó papírdoboz képi látványában kerül először igazán a lírai beszélőhöz közel, és nem a betegágyán. Itt is érvényesül a versbeszélő azon előfeltevése, miszerint
az ember és a természet közötti kommunikáció dimenzióit nem csupán nyelvi keretekben érdemes elképzelnünk,
az kívül esik a megismerhetőség területén. A határhelyzetek iránti fogékonyság, az emberi létforma és a természeti közeg különös érintkezése, közöttük egyfajta átmeneti, ideiglenes eggyé válás e költői érdeklődés homlokterében áll. Röviden szólva: ha elfogadjuk az idegenség alapvető tapasztalatát és állandó jelenlétét, az nem zárja ki annak lehetőségét, hogy feloldódjunk a természetben vagy ráeszméljünk létünkre, egy-egy kegyelmi pillanat adományaként. „A kakukk hangját visszaveri a völgy északi oldala. / Monoton, varázslatosan repetitív éneke egyszerre mindenhonnan szól. / A napfényes és a sötétedő erdő határán állok. / Mintha egy hatalmas harang ismétlődő kondulása rezegtetné a sejtjeimet.” (Waldinneres)
Az emberi létezés nagy toposzait, életet és halált, otthonosságot és idegenséget, valamint a testhez kötött lét és a személyek közötti érintkezés tapasztalatait összesíti a kötet kiemelkedő remekműve, az Egy elveszett elégiából című vers. Ez a textus belső ritmikájával, lírai tömörségével és zeneiségével tűnik ki a kötetből (amely összességében inkább egy nagy lélegzetvételű napló különböző bejegyzéseire emlékeztet, esetleg félbehagyott, töredékes novellaanyagra, mintsem lírai művek kompozíciójára). Az említett vers érdemeihez hozzájárul a szexualitás tematikájának egyedi és intenzív megragadása.
A monotonul ismétlődő nyelvi forma különleges, érzéki funkcióval bír,
és különleges dinamikát hoz létre a szövegkorpuszon belül. „Nem a test, nem a teste, miközben a teste által, / csak a testén keresztül láttam át, a teste volt az ablak, / a testén át vezetett az út, / bele a testbe és aztán át a testen, / a legmélyebb sötétségig egészen, a nedvek és a zsigerek, / a csontok és a hús, egészen le, és onnan aztán fel, / felfelé, és csak így, és csak rajta keresztül, / a test mögé, az angyalig.”
Az eddig elmondottak alapján e szövegkontextusból kilóg az a tizenhat szöveg, mely elkülönülő, kötetzáró ciklusként a Szövegek T. J. hagyatékából címet kapta, és – mint azt a hozzáfűzött lábjegyzetből megtudjuk – a szerző egy azóta elhunyt pszichiátriai beteggel korábban folytatott beszélgetésének lejegyzéséből származik, továbbá melyhez kiindulópontként „egy-egy képzőművészeti alkotás vagy épület fotója” szolgált.
E gesztus felfogható a szövegek kisajátításaként is,
ám tárgyilagos és jó szándékú megközelítésben a költő egy, az irodalom kanonizációs terén abszolút kívül álló ismerősének szövegeit (és tulajdonképpen magát T. J.-t) tette láthatóvá azáltal, hogy a képzavaros és halandzsa kifejezésekkel teleszőtt, ugyanakkor bátor asszociációkat is felmutató anyagot a saját verseihez csatoltan közölte. Noha azok elemzésébe nem bocsátkozhatunk, összegzésként megállapíthatjuk, hogy Győrffy Ákos A távolodásban című új kötetében korábbi témáit írja tovább, ismét egy olyan versbeszélő szócsövén át, aki egyedi módon mutatja fel saját identitásának körvonalazhatatlanságát és idegenségét, ennek legkülönfélébb változatait és ellentmondásait. Tulajdonképpen ebben rejlik a kötet lényege: felmutatni a modern kori ember létbe vetettségét, aki az elmélyült szemlélődésnél többet aligha tehet, pusztulását csak elodázhatja, ám e körforgásból nem léphet ki. Noha a szemlélődés keretei e szűkösségben viszonylag tág mozgásteret adnak, és revelatív, kegyelmi pillanatokat nyújthatnak. Mindenesetre ebben a mozgástérben valami végtelenül nyomasztó utóérzés marad velünk.
Győrffy Ákos: A távolodásban, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Földházy Árpád / Mandiner készítette.
