Bizonyára sokan eljátszottunk már a gondolattal, milyen lehet egy zenekarral turnéra indulni. Nekem most volt szerencsém kilenc állomáson keresztül elkísérni az IDEGEN zenekart. Egy új lemez bemutatása mindig rengeteg izgalommal jár, bármekkora közönséggel is bír az előadó, és ez az IDEGEN-nél sem volt másképp. Talán azért sem, mert a magyar alternatív zene fiatalabb generációjához tartozó formáció tagjai minden fellépésükbe igyekeznek fejenként legalább 250%-ot adni, amely egy négytagú zenekarnál összességében már nem is annyira kis szám.
Adott négy eltökélt és roppant tehetséges barát: Dencs Dominik dobos, Galgóczi Olivér gitáros, Kunics Olivér énekes-basszusgitáros és Langó Ádám perkás-billentyűs. Négy hasonló és mégis különböző karakter, akik a zenén keresztül fejezik ki magukat a legjobban. Ehhez társul az odaadásuk, a céltudatosságuk, és az, hogy mindezek elé helyezik a köztük lévő különleges kapcsolatot. Mondhatnánk, hogy ez sok zenekar esetében van így, de egy backstage- vagy turnébusz-látogatás során az ember megérez valamit abból a különleges atmoszférából, amely a négyesüket körbelengi. És amelyet csak részben magyaráz meg zenéjük sajátos eklektikája, az, hogy legújabb és legérettebb lemezükön, a Vasárnapon is ügyesen emelik be dalaikba a jazz, a latin zenék vagy a keményebb stílusok elemeit.
Az első lemezbemutató koncertjét október végén a Turbinában tartja az IDEGEN, és már a kezdés előtt váltunk pár szót a fiúkkal: hatalmas az izgalom, a zsongás, a dalok begyakorolva. A Grabovski terepmelegítése után fél kilenc körül csendülnek fel az első hangok a Vasárnapról. A setlist pöpecül összerakva, látszik, hogy sokat foglalkoztak vele, és
olyan erős a kezdő pár dal, hogy egyből beránt,
nemcsak engem, hanem a többséget is. De a zenekar arca mást tükröz. Apró zavar és aggodalom ül ki rájuk, a hangzással és technikával volt problémájuk, derül ki utóbb. Pörög a koncert, a lassabb dalok is ügyesen vannak becsúsztatva, bár a hangosítási problémák miatt az újak közül három ki is marad. A feszültség a fiúk arcán mostanra kézzel tapintható, érezhetően kiesnek a flow-ból.

Ettől még a parketten őrületes tánc, zúzás és együtténeklés zajlott, különösen akkor, amikor Ádi egy menetdobbal a hasán egyszer csak feltűnik közöttünk, vagy kimozdul a szinti és perkák nyújtotta odújából, és
a csörgőivel rázza vissza a többiekbe a hangulatot.
A hallgatóság így is elégedett, de a zenészek csalódottan nyugtázzák, hogy ez ma nem úgy sikerült, mint várták. Nem tudtak a saját elvárásaiknak megfelelni, küzdöttek egymásért és a koncertért, de nem jött meg az a felszabadultság, amelyet az elmúlt időszak munkája érdemelt.

Így érkezünk meg a szegedi koncertre történő induláshoz, amikor kedvesen helyet szorítanak nekem a turnébuszban. Az arcokon még látni az előző este nyomait, pár mondatban megvitatják az eseményeket, és egészen más izgalommal indulunk neki az autópályának. Akik szaftos háttérsztorikért kezdtek olvasni, azokat ezen a ponton el kell keserítsem, ugyanis néhány poénon és történeten kívül csak a szendergés halk szuszogása tarkítja a hangszórókból szóló zenét.
Szegedre érkezve azonban kezdik visszaszerezni a lendületet, és a színpadra lépéskor már bizakodva nézem a fiúk arcát, hogy talán sikeresen túllépnek az előző este emlékein. Sokkal családiasabb hangulatban indul a koncert, és a zenekar szép lassan feloldódik a dalokban.
A setlist ezúttal is frappánsan vegyíti a pálya különböző korszakait,
teret engedve az új lemeznek is. Visszataps után a felírt három helyett ugyan csak egy szám hangzik el, ennek ellenére mindenki elégedetten távozik. A srácok még megbeszélik a tapasztalatokat, határozottan jobb élményként élték meg a koncertet. Ezután már csak a könnyed beszélgetés és a búcsú maradt az estéből, két hét múlva újra találkozunk Kiskunfélegyházán.

Ez a helyszín valamelyest hazai pályának mondható, hiszen a dobosuk, Domi idevalósi. Itt az Esti Kornél előzenekaraként játszanak. A színpadon négy, főnix módjára hamvaiból feltámadó zenész látható, érezhetően jobb energiákkal. Majdnem mindent lejátszanak, de így is marad hely a klasszikusoknak. Ha körbenézek, mindenhol mocorgást látok, az emberek nem bírnak nem megmozdulni a zenéjükre, lábak dobognak, fejek bólogatnak, úgy tűnik, a hallgatóságnak is kezd beérni az anyag.
A nagy katarzisélmény részükről még mindig hiányzik,
de pozitívan tekintenek a jövőbe. Énekesük, Olivér a koncert után még vevő egy kis világfejtegetésre, és megosztja, úgy érzi, egy új lemeznek idő kell, hogy beérjen, bár ezt előadóként nehéz kivárni. Az érés azonban kétségtelenül elkezdődött, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a merchpultnál sorakozók és az aláírást kérők tömege.

Aminek meg kellett érnie, az meg is érett. A pécsi koncert lenyűgöző energiákkal és lendülettel indul – a dobolásban is. Oli sajátos kis ugrásaival tesz ki magáért, amit már-már hiányoltam a korábbi állomásokról. Ádi felszabadultan táncol a közönségben és még a gitárosuk, Olcsa is megszólal, az anyag mostanra áll össze. A setlist ezen az estén főleg a pörgősebb dalokra fókuszál, csak rövid időre hagy megnyugvást. A színpad előtt öröm és büszkeség tölt el, és még az utánuk fellépő Esti Kornél is kifejezi a tetszését.
Az ötödik koncertre visszatérünk a fővárosba, ahol az Elefánt vendégeként nyitnak a Barba Negrában. Olyan lendületet és felszabadultságot érzek a fiúkon, amit a turné korábbi állomásain nem. Könnyedségben és rengeteg energiával állnak a színpadon, és mi élvezhetjük a már emlegetett Oli-féle ugrándozást, Ádi átkattanását, amely mindig emeli a hangulatot, ahogy
kiabál, táncol és járkál a csörgőkkel,
de Olcsa is egyre mozgékonyabb és Domi is nagy mosollyal az arcán püföli a bőröket. A közönség az eddigi legjobb, olyan kölcsönhatás alakul ki a zenekar és köztünk, amelyből az első szám végére érezni lehet, hogy az este csak jól sülhet el. Így is lesz. Oli utólag megsúgja, hogy a torkát reggel nem érezte az igazinak, úgy indult neki az estének, hogy lesz, ami lesz. Talán pont ez az elengedés segítette a felszabadulását.

Ugyan a soproni buli nekem végül kimarad, Kecskemétre érve egy minifesztiválon találom magam. Bár a közönség létszáma lehetne magasabb is, mint az előttük fellépő zenekar alatt, bizakodva várom a kezdést. Oli első hangjaiban érezni némi rekedtséget, de ez nem veti vissza a hangulatot. Már-már rutinosan indítanak a Törölközővel: ez a legjobb, legenergikusabb dal, amellyel startolhat egy IDEGEN-koncert.
Érezhetően bejáratottabbak már az új dalok is,
a korábbiaknál is szabadabban vegyítik őket a régebbi számaikkal. Ok nem lehet panaszra, a nézőtéren is szép tömeg gyűlik össze. Ádám könnyed mozdulattal emeli ki kongáját a szokott helyről és kezd őrült játékba Olivér mellett, a hangulat pedig a tetőfokára hág. Láthatóan kimásztak az októberi gödröcskékből és a Vasárnap szerzeményeiben is ügyesen és élvezettel lavíroznak már élőben. Az egyetlen, ami az előző heti szint megugrásához hiányzik, az a nézőtér túlzott nyugodalmasságából fakad.
Karácsony után visszatértünk Budapestre, az Akvárium Klubba, ahol a 30Y előtt játszanak a srácok. Az előtérbe lépve elégedetten tapasztalom, hogy körbenézve IDEGEN feliratú ruházatot viselő emberek várakoznak.
A vizuál az egyik legjobb, amelyet eddig koncerten láttam,
a színpadot változatos színű fények táncolják körbe, miközben hátul a zenekar neve és az aktuális dal címe elevenedik meg egy színes, élőképes montázsban. A zenészek is érezhetően odateszik magukat, azonban a közönség részéről erős aktivitáshiányt érzek, valószínűleg a főzenekarra tartogatják az energiákat.

Abban reménykedve vágok neki a miskolci útnak, hogy elégedettebb leszek a hallgatósággal. A miskolcin létszámban talán alacsonyabb, lelkesedésben viszont biztosan magasabb az érték az előző koncerthez képest. A srácok színpadi jelenlétét pedig olyan dolgok sem rontják el, mint hogy Ádi a megszokottnál kintebbre kényszerül a színpadon a többiektől, vagy hogy Dominak – mivel nem a saját hangszerén játszik – egy másképpen felépített dobszerkón kell boldogulnia. Talán itt tűnik fel az is először, hogy
a Balerina című számuk szép lassan az új lemez egyik közönségkedvencévé növi ki magát.
A fiúk pedig olyan bulit csapnak, hogy még a 30Y tagjait is levarázsolják a backstage-ből a nézőtérre.

Másnap reggel együtt hagyjuk el Miskolc havas városát, hogy odaérjünk az előző nap spontánul szerveződött koncertre. Ismét az Akváriumban állnak a közönség elé, újra az Esti Kornél vendégeként. És hát mit csinál egy mindig lelkiismeretes és rengeteget készülő zenekar egy váratlanul jött koncerten? Fellépnek a színpadra és
úgy odateszik magukat,
hogy még én is, aki egymás után harmadik napja figyelem őket, megemelem a kalapomat. Aznap, hiába nem volt vizuál, sem extra rákészülés, mégis minden szépen alakult. A közönségből szép lassan egyre többen bevonódnak, megmozdulnak és élvezik a zenét. A fiúk pedig, bár fáradtnak tűnnek a koncert után, méltó módon zárják az évet és a turnét.

Ha megtanultam valamit abból, hogy átszeltem az országot velük, az az, hogy mindegy hányan jönnek el a koncertedre, vagy hogy kivel lépsz fel, a legrosszabbnak tűnő estéken is akadnak bőven szép pillanatok. 3 hónap, 10 koncert, közel 20 óra utazás és 2000 megtett kilométer után bátran állíthatom, hogy
kevés olyan zenekarral találkoztam eddig, akik ennyire lelkiismeretesek
abban, amit csinálnak, és ahol ekkora harmónia uralkodik a tagok között. Amit még igazán csodálok bennük, hogy nem félnek bocsánatot kérni és kifejezni a hálájukat. Ez talán az egyik titka az IDEGEN sikerének: az a szeretet és tisztelet a tagok között, ami a különbségek és alkalmi nézeteltérések ellenére is árad belőlük egymás és a közönség felé.
De hogy ne csak az én véleményem olvassátok, megkértem a srácokat, hogy ők is meséljenek az élményeikről.
KULTer.hu: Melyik koncert volt a legjobb élmény számotokra?
Domi: Mindegyik állomáson voltak kedvenc pillanatok, így nehéz lenne egyet kiemelni, de nekem a barba negrás koncert ugrik be.
Ádi: Nehéz kedvencet választani, de a legjobb élmény talán az Elefánt előtti Barba Negra-koncert volt, ahol először fordult elő, hogy mind a négyen jól éreztük magunkat.
Olcsa: Nekem határozottan a pécsi és a Barba Negra. Felszabadító élmény volt mindkettő, azt éreztem, hogy a zenekar kiállta a saját próbáját, lehetőséget kaptunk arra, hogy bebizonyítsuk mindenkinek (még magunknak is) a csapat megkérdőjelezhetetlen összetartását.
Oli: Ezt így sosem lehet skálázni. Az tény, hogy meglepett, hogy az új anyag ugyanúgy nehezebben hagyta magát megközelíteni koncerteken, mint az elkészítésekor. Nagy kihívás számomra szellemileg, érzelmileg és technikailag is.
Időbe telt, mire könnyedén bele tudtunk ülni.
Ez szerintem normális, ha az ember emel magának a lécen.

KULTer.hu: Hogyan éreztétek magatokat az állomásokon?
Ádi: Nem bontanám le külön állomásokra, mert mindig nagyon más. Szinte soha nincs teljesen egyező hangulat mindenkiben, de aki lejjebb van épp, azt a másik három igyekszik felhozni, és ha nem is teljesen, de azért mindig sikerül jobb kedvre deríteni az adott embert.
Oli: A zenekar első négy évében úgy éreztem, töretlenül tudom küldeni az energiát. Ha bárki kimerült vagy elgurult a gyógyszere egy színpadi malőr miatt, vissza tudtam rántani. Azt gondolom, posztomból fakadóan ez feladatom is. De mivel emberből volnék, most olyan időszak köszöntött rám, ahol nekem gyűlt meg sokszor a bajom magammal, és csodálatos volt megélni, hogy a fiúk minden alkalommal tartottak.
A legnagyobb büszkeségem, hogy ilyen emberekkel játszhatok egy zenekarban.
Most minden erőmmel azon vagyok, hogy februártól újra betöltsem az atomerőmű szerepét. Hát így voltunk mi külön egyek.
Domi: Összességében szerintem sokat tanultunk. Kiemelném az IDEGEN csapat bővülését, ami egészen elképesztő volt, ahogyan bevonódtak a világunkba, és hozzátettek ahhoz. Ha csak a négyest veszem alapul, azt hiszem, már elrugaszkodtunk a medence aljáról azzal, hogy bemutathattuk és kikiabálhattuk nektek a lemezt. Innen csak pár karhúzás, és már kint is leszünk levegőért.

KULTer.hu: Mit gondoltok a turnéról utólag, milyen érzések kavarognak bennetek?
Olcsa: Hálás vagyok, hogy ennyi helyen játszhattunk, sose volt még ilyen élményünk. Meghökkentő volt tapasztalni, hogy mindegyik helyszínen akadtak hol többen, hol kevesebben, akiket igazán érdekel, sőt erőt ad nekik, amit csinálunk. Lehet, hogy furcsa, vagy túl nagy szó, de
valamelyest felelősségérzet ébredt bennem értük.
Ádi: Ez volt az eddigi legnehezebb turné a zenekar életében és egyúttal a legnehezebb lemez is. Sokkal több jó koncertet szerettünk volna adni, mert ez a lemez (meg az abba feccölt energiánk) igazán megérdemelte volna. Legtöbb esetben ez nem rajtunk múlt, és valószínűleg a közönség felé ez nem is látszódott legtöbbször. Ettől függetlenül én nagyon élveztem, hogy új anyaggal állhattunk színpadra, mert nagyon jó játszani az új dalokat.
Domi: Voltak izgulós pillanatok, voltak problémák magunkkal és egymással, volt, hogy nem szólt, volt, hogy rohanni kellett, volt, hogy nagyon fáztunk, volt, hogy elfogyott a benzinkúton a hot-dog, de visszatekintve ezek nem számítanak. A lényeg az, hogy ahol jártunk, ott önzetlenül adtunk.
Oli:
Kihívás volt minden koncert. Nem bánom.
Ezerszer többet ér, mintha rutin lett volna. Jó érzések vannak bennem. Örülök, hogy összeállt.
KULTer.hu: Sikerült ráérezni, hogy mely dalok működnek jobban a közönséggel?
Oli: Az biztos, hogy a Balerina saját utat kezdett járni. Örülök, hogy van egy ilyen dalunk. És egy olyan közönség, aki veszi a fáradságot, hogy meghallgasson egy lemezt.
Domi: Úgy érzem, hogy a Balerinát sokan szeretik élőben. Kapott egy „hangos koncert-kompatibilisebb” hangszerelést is, hogy át tudjon menni minden porcikája a dalnak.
Ádi: A klipes dalok egyértelműen jobban működnek, de vannak olyanok, amelyeket nem is sejtettünk, hogy ennyire szeretni fog a közönség. Például ilyen a Balerina.
Olcsa: Ezt nekem mindig nehéz volt felmérni, a felvételek és az első koncertek óta sokkal inkább kaptam képet arról, hogy nekünk milyen viszonyunk lett a dalokkal.
A borítófotót Orbán Kata készítette.