William Shakespeare egyik legismertebb drámája, a Macbeth a Rómeó és Júliához és a Hamlethez hasonlóan gyakran megfilmesített alkotás, így kérdés, hogy Joel Coen tud-e újat nyújtani önálló filmjében, a Macbeth tragédiájában.
A filmtörténet kezdete óta kínzó kérdés, hogy lehet-e, szabad-e színpadra szánt irodalmi műveket nagyvászonra vinni. Azért probléma ez, mert kezdetben olcsó vásári mutatványnak tartották a mozgóképet, ám voltak, akik felfedezték benne a potenciált, hogy komolyabb, művészi értékű alkotásokat lehessen létrehozni az új technológia segítségével. Nagy tévútnak bizonyult, hogy klasszikus színdarabokat filmeztek le, mert ennek eredménye filmre vitt színház lett, amely nem egyenlő a filmmel. Később persze a teátrális stilizáció művészi formaszervező elvvé vált, többek között Orson Welles és Laurence Olivier is bebizonyították, hogy lehet jó, valódi filmeket készíteni színművek alapján, csak egy olyan alkotó kell hozzá, akinek elég erős a víziója ahhoz, hogy mozgókép szülessen a drámából.
William Shakespeare kirobbanóan népszerű műveivel kezdettől próbálkoztak a filmesek, ha csak a Macbethet, az egyik legismertebb királydrámát nézzük, már akkor is impozáns az ebből született művek száma. Ezek közül is kiemelkedik Welles máig lenyűgöző 1948-as feldolgozása, de mindenképp szükséges megemlíteni Roman Polanski 1971-es, Tarr Béla 1982-es tévéfilmes és Justin Kurzel 2015-ös változatát. Erős a mezőny, és nem is olyan régen készült el Kurzel adaptációja, úgyhogy kérdés, kell-e nekünk még egy. Joel Coen ezúttal testvére nélkül dolgozott, megcsinálta a maga Macbethjét Denzel Washingtonnal és Frances McDormanddel a főszerepekben.
Nagy kár, hogy kihagyta a mozikat, mert szerencsére ez is ízig-vérig film lett, ha a darabot nem is tudta kellőképp aktualizálni.
Az alapmű valamikor az 1600-as évek elején keletkezett, első ízben 1606-ban adták elő színpadon. Történetének és karaktereinek valós alapjai vannak, habár a kutatások szerint Macbeth közel sem volt zsarnok, ahogy Shakespeare tragédiája ábrázolja. A 11. század elején játszódó királydrámában Macbeth skót gróf (thán), Duncan király tábornoka, aki hősiesen helytáll a norvégokkal összefogott lázadók elleni küzdelemben, amiért ura megjutalmazza. Mivel ezt megjósolták neki a boszorkányok, akikkel még közvetlenül a nagy csata után találkozott, így elhiszi a többi jövendölésüket is, miszerint ő maga király lesz, társa és barátja, Banquo pedig olyan utódokat nevel ki, akik idővel szintén uralkodókká válnak. Macbeth felesége nem kis nyomására úgy dönt, meggyorsítja a folyamatot, amikor a benne bízó Duncan náluk száll meg, így éjszaka megöli az uralkodót. A dráma és a legújabb filmfeldolgozás bonyodalma is az, hogy az újdonsült király nem tud leállni a gyilkolással, mivel lelkiismerete gyötri, valamint ellenségei vészjóslóan szaporodnak.
Szembetűnő a Macbeth tragédiájának formai megvalósítása, amelyet akár Welles előtti tisztelgésként is lehetne értelmezni, hiszen Joel Coen fekete-fehérben forgatta le a filmet. Ám
a fekete-fehér sokkal inkább következik magából az alapműből, annak – ha élhetünk ezzel az anakronisztikus kifejezéssel – noirjellegéből.
Orson Welles nem véletlenül választotta az Othello mellett ezt a Shakespeare-drámát feldolgozásra, minthogy több, klasszikus film noirt rendezett (A sanghaji asszony, A gonosz érintése), de más filmjei is tükrözik a noir-hatást (Aranypolgár, Bizalmas jelentés, A per). Ez a jellegzetes stílusjegyekkel is társuló bűnügyi filmtípus a Coen-fivérek műveiben szintén visszaköszön, elég csak a Véresen egyszerűre, A halál keresztútján-ra, a Fargóra vagy Az ember, aki ott se voltra gondolni. Így mind Welles, mind Joel Coen esetében logikus lépés volt a Macbeth feldolgozása, illetve a film noir formavilágának felelevenítése. Az 1948-as és a legújabb változatban is markánsak az expresszionista fény-árnyék hatások, valamint a szintén expresszionista, geometrikus formákból összetevődő díszlet. Míg a 2015-ös Justin Kurzel-film olyan volt, mint egy látványos középkori krónika, addig Coen adaptációja egyrészt nem palástolja a teatralitást vagy inkább díszletszerűséget, másrészt megőrizi a történet noirjellegét.
A környezet és a táj nem annyira szimbolikus, mint Wellesnél, de a film noirokhoz hasonlóan a Macbeth tragédiájában is tükrözi a főhős lelki világát és végzetét. Megnyújtott, szinte végtelennek tűnő, Macbethet elnyelő folyosók, a karakterekre nehezedő, robosztus falak, lecsupaszított, látványosan szögletes, cellaszerű szobák, valamint kopár, romokkal teli táj jellemzik Coen feldolgozását. A filmforma is azt sugallja, hogy ebből a világból, realitásból, amelyet a hatalom és a hatalom akarása határoznak meg, nincs menekvés.
Az új adaptáció még markánsabban hangsúlyozza, hogy bár Macbeth cselekvő antihős, mégsem ő irányítja sorsát.
Státusza, a skót királyságban elfoglalt helye és persze a boszorkányok által megjósolt végzete predesztinálják arra, hogy elbukjon, hogy erőszakos halált haljon. Duncan meggyilkolásának képsorai is lázálomszerűek, Denzel Washington zseniális, érzékeny játékának köszönhetően olyan, mintha Macbeth nem lenne ura testének, mintha nem ő irányítaná önmagát, és külső szemlélőként csak végignézné a borzalmas gyilkosságot, nem pedig elkövetné, megélné azt. Ezért is szerencsés a címválasztás, pontosabban az, hogy az alkotók ragaszkodtak az eredeti dráma teljes címéhez, mivel akármilyen aljasságokat is követ el Macbeth, ő maga is tragikus sorsú karakter. Éppen a saját életének nem ura, csak elszenvedője, akit őrülete és hatalomvágya tesz szörnyeteggé, de nem eredendően az.
Egyébként ennél a filmnél nem érdemes fennakadni azon, hogy a skót Macbethet az afroamerikai Washington játssza el (míg Macduffot, a hőssel szembekerülő thánt a szintén színes bőrű Corey Hawkins formálja meg), mert a színészveterán abszolút hiteles a szerepben, valamint hiába történelmi drámáról van szó, mint említettük,
Shakespeare is meglehetősen szabadon bánt a tényekkel, a valós történelmi személyekkel.
Így legfeljebb csak az első pár jelenetben fordulhat meg a fejünkben, hogy miért afroamerikai színészek játszanak skót urakat, a színészek meggyőznek arról, hogy ne ezzel foglalkozzunk. A film noirok másik jellegzetessége a sokszor a végzet csapdájába került, kontrollvesztett, ezért önmagára is veszélyes antihős és a femme fatale, avagy a végzet asszonya, aki katalizálja a központi karakter bűnbeesését vagy bukását. Washington mellett a film másik fénypontja a Coen-fivérek visszatérő színésznője, Frances McDormand Lady Macbeth szerepében.
Macbeth feleségét, a (leendő) királynét
Welles és Coen is femme fatale-ként ábrázolta, aki bűnre csábítja férjét azáltal, hogy megkérdőjelezi férfi mivoltát.
Az eredeti drámában és ebben a feldolgozásban is hangsúlyos a maszkulinitás kérdése, azaz Macbeth a gyilkosságot nem pusztán hatalomvágyból, hanem bizonyításképpen követi el, illetve végig kérdéses, mennyiben „igazi férfi” a hős. Szerencsére Coen egyáltalán nem törekedett arra, hogy a manapság már-már divatosnak számító, a filmipart is érintő társadalmi problémákhoz igazítsa, ezeknek megfelelően erőltetetten aktualizálja a darabot. Az alapmű sok tekintetben máig aktuális, így nem szorul rá, hogy témáját didaktikusan felfrissítsék.
Örök probléma a hatalom és a libidó szoros kapcsolata, amely mind Macbeth korában, mind napjainkban jelen van, csak más-más formában. A negyvenes-ötvenes évek amerikai film noirjai is azért vonultattak fel férfiasságukban sérült, az erős, határozott és titokzatos femme fatale hatására elbizonytalanodó és kontrollt vesztő férfihősöket, mert
a második világháború után jelentősen átalakultak a nemi szerepek a nyugati társadalmakban,
amire a patriarchális társadalmi rend például filmek formájában reagált. A noir is egyfajta reakció volt erre azáltal, hogy az erős nőt egyúttal veszélyesnek is ábrázolta, ám sok esetben (A sanghaji asszony, Holtan érkezett, Csókolj halálosan, Nightmare) valójában nem a nő veszélyes, hanem a tradicionális maszkulin identitását védő férfi az saját magára. A Macbeth tragédiájában is hiába Lady Macbeth a felbujtó, a bűntudattól egyre paranoiásabbá váló, a libidóval összekapcsolt hatalmát egyre jobban féltő címszereplő okozza saját pusztulását azáltal, hogy mindenkit meggyilkoltat, aki a gyanú szerint veszélyezteti hatalmát, így maszkulinitását.
Ez pedig egyúttal minden diktatórikus rendszer pontos természetrajza is,
ezért is omlik össze előbb vagy utóbb minden zsarnokság, mert az elnyomás egyre nagyobb és általánosabb ellenállást szül.
Másképp fogalmazva: az elnyomó egyre inkább félti a hatalmát, így egy idő után mindenkiben ellenséget kezd látni, amivel megpecsételi saját rendszere sorsát. Ezzel összefüggésben az is erős motívum, hogy valójában nem biztos, hogy a boszorkányok látták előre a jövőt, hanem inkább a jóslatuk alapján, a hatalomvágytól megrészegülve maga Macbeth akarta beteljesíteni a jövendölést.
A Macbeth tragédiája tehát sikeres, jó adaptáció, nyilvánvaló teatralitása ellenére is minden ízében filmszerű feldolgozás, a képi világ mellett ezt demonstrálják a látványos, elképesztően jól koreografált összecsapások, pontosabban kardpárbajok, mert Justin Kurzel 2015-ös művével ellentétben Joel Coen adaptációja kerüli a tömegjeleneteket. Coen filmjének
csak egy nagy hibája van, amely végső soron az összes klasszikus Macbeth-feldolgozásra érvényes: túlságosan is szöveghű.
Ha megvan eredeti, angol változatban a dráma, nyugodtan kövessük a szöveget a filmmel párhuzamosan, azzal fogunk szembesülni, hogy néhány hozzátoldást és kivágást leszámítva Coen megtartotta Shakespeare dialógusait. Ez egyrészt rossz értelemben színpadiassá teszi a Macbeth tragédiáját, másrészt még talán az angol nyelvű nézők is arra szorulnak, hogy felirattal, illetve egy kis értelmező kéziszótárral nézzék a filmet.
Természetesen az mindenképp értékelendő, hogy Coen így megismerteti a közönség fiatalabb tagjaival is ezt a Shakespeare-klasszikust, ugyanakkor fenntartja azt a tévképzetet, hogy bárki nyúl is ezekhez az örökzöldekhez, az csak és kizárólag egyfajta módon dolgozhatja fel őket. Ha valahol, hát ezen a téren
mindenképp ráférne a modernizáció a drámára,
mert ez a kora újkori angol nemcsak elidegenít, hanem még azt is sugallja, hogy ezt a történetet pusztán a beavatottak érthetik, nem akárkiknek szól. Holott érdemes szem előtt tartani, hogy Shakespeare korában drámái nem a „magas művészet”-hez, hanem éppen a tömegkultúrához tartoztak, zajos körszínházban adták elő és nézték őket. A szerző valószínűleg nem venné rossz néven, ha modernizálnák műve nyelvezetét is egyszer, hogy így még szélesebb közönséghez eljusson.
Macbeth tragédiája (The Tragedy of Macbeth), 2021. Rendezte: Joel Coen. Írta: William Shakespeare drámája alapján Joel Coen. Szereplők: Denzel Washington, Frances McDormand, Brendan Gleeson, Kathryn Hunter, Alex Hassell, Bertie Carvel, Corey Hawkins, Harry Melling. Forgalmazó: Apple TV+.
A Macbeth tragédiája a Magyar Filmadatbázison.
