Cinikus feljegyzések kettősségekről

Elindulni a pályán? Nem kell elindulni, jó esetben elindul az magától, legyintettem volna 10-12 éve ugyanerre a kérdésre, mert akkoriban még felületesebben − és naivabban − gondolkodtam róla. Ma már árnyaltabban, mellesleg cinikusabban állok hozzá, de ez sem igaz teljesen − csak kényelmes a megfáradt szerző sztereotip karakterében szerepeltetni magam, úgyhogy a továbbiakban a tapasztalataimat és meglátásaimat nem kevés cinizmussal fűszerezve fogom ismertetni.

Nekem ugyanis tényleg szerencsém volt a pályakezdéssel. Nem kellett küldözgetnem a szövegeimet, éveket várnom, míg végre-valahára, nagy nehezen közlésre érdemesnek találtattam, nem kellett kiismernem magam a folyóiratok és kiadók útvesztőjében, nem volt „mesterem”, vagyis ma már úgy mondjuk: „mentorom”. Nem csatlakoztam magánszervezésű csoportosulásokhoz, nem voltam sem előszezonos, sem telepes, bár a közegemben lévőktől időről időre elhangzik, hogy milyen furcsa, a korom és a lokalizációm alapján lehettem volna az. Ami még furcsább, hogy a fenti csoportok tagjai többnyire a barátaim voltak és azok a mai napig, csak az én történetem egy kicsit kacifántosabb.

Akkoriban ugyanis eszem ágában sem volt verseket publikálni.

A nem szakmabeli barátaimnak bezzeg megmutattam, miket irkálok a szabadidőmben, és ez így ment addig, amíg oda nem keveredtek a szövegek egy szakmabeli, kompetens kollégához, aki gyakorlatilag rábeszélt arra, hogy publikáljak. Még a folyóiratokkal sem nekem kellett leveleznem, hogy tisztelt szerkesztő, ismeretlen senki vagyok, de hátha nem rossz, amit írok, kérem, olvassa el. (Valószínűleg tényleg ezt írtam volna. Az irodalmi levelezés stílusával, hangnemével a mai napig gondjaim vannak, bár volt, aki megnyugtatott, hogy lehetek kicsit közvetlenebb, attól még egy illemtankönyv szerzője sem fakad sírva.)

Képzelem, milyen benyomást kelthetek… Gyáva, konfliktuskerülő, és még dicsekszik is a jó szerencséjével, míg mások küzdenek és várnak. Ez sem ilyen egyszerű azonban.

Nem, nem ez volt az igazi indulásom a pályán. Ez csak az első folyóirat-publikációm története, ami természetesen fontos mérföldkő nekem, és elég is volt ahhoz, hogy a továbbiakban a kezembe vegyem az úgynevezett pályám alakítását. Volt mindennek előzménye, a sárvári diákírótábor, amelyet addigra félig-meddig eltemettem magamban, de később hasznosnak bizonyult. Főleg az, hogy mire publikálni kezdtem, már voltak ismerőseim, barátaim, akik jobban kiismerték magukat a terepen, és készséggel segítettek, ha kértem. (Akkor már mertem szólni.)

A tehetséggondozásról és az irodalmi szocializációról fogok most ejteni pár szót, mert úgy látom, a sikeres pályakezdésnek ezek feltételei. Persze, fel lehet bukkanni a semmiből, de erre ritkán látok példát. Léteztek, ma már nagyobb számban léteznek tehetséggondozó műhelyek (ezek többnyire ingyenesek, szerintem ez fontos), írótáborok, kreatívírás-kurzusok.

Lehet rájuk jelentkezni, be lehet iratkozni, tanulni, fejlődni, visszacsatolást kapni, kapcsolati hálót építeni,

és így becsatlakozni a Nagy Irodalmi Véráramba − onnantól már minden csak azon múlik, mennyit dolgozol.

Azt írtam az előbb: dolgozol. Mert hogy ez is munka. Időt kell rá szánni, le kell ülni a gép elé, ott ülni jó pár órát, átnézni és javítani a szövegeket. Kutatómunkát végezni még egy pár soros vers esetében is, ha bármilyen intertextust tartalmaz. (Igen, általában tartalmaz! Bár megvan a veszélye, hogy pár hét kutatás után az ötsorosnak tervezett vers ötoldalas lesz, de ez legyen a legnagyobb baj.) Olvasni klasszikusokat és kortársakat, tanulmányozni a társművészeteket, megvitatni a kérdéseket a pályatársakkal, meg mellesleg élni, mert nem árt, ha legalább valami halvány képed van arról, mi folyik körülötted.

Profán példa: nekem ugyanúgy segít az, amit egy konferencián hallok, mint az, amit a piacon.

Minél többféle szituáció, minél többféle diskurzus, annál jobb. Legyél álruhás, legyél kaméleon, legyél botcsinálta pszichológus, próbálj mindent és mindenkit megérteni (főleg magadat), ami előre szólok, nem fog sikerülni, de jó esetben lesz belőle egy intellektuális kaland vagy egy szenzuális látomás, ami egy lírikusnak kapóra jön, ha szeret szóképekkel dolgozni.

Ha, miután már bezsebeltél annyi szakmai elismerést, hogy kézhez kapsz egy nagyobb összeget (ne stadionok építési költségéhez mérjük, maradjunk az irodalmi szcénánál!), az el is megy új munkaeszközre, mert valamin írni is kell, és a Windows kék halálának csak a neve szép.

Tudom, írhatnék puszta kézzel, de szerintem ezt 2022-ben már aligha értékelné bármelyik szerkesztő.

Már megint ezek a fránya praktikus dolgok, nyavalyog a bennem élő kamasz idealista, akinek a kilencvenes években elég volt egy toll és egy spirálfüzet, csak aztán annál kellemetlenebb volt, amikor kiderült, hogy ezeket a firkákat be is kell gépelni. De elkanyarodtam az eredeti mondandómtól: praktikus dolgok. Megélhetés. Egzisztencia, ilyenek. Kenyér-tej-rezsi, elfogyott a mosópor, elromlott a mosógép, ezekről bezzeg nem akarok verset írni (mégis írtam, még a gázszámla is benne volt). De ez miért zavar az alkotásban, elvileg a spiritualitás szintjén létezem csak ilyenkor, nem? (Ezt inkább nem kommentálom.)

Szóval vannak ezek a zavaró tényezők, a szánalmas, kicsinyes, pusztán fizikai létezésem és ennek fenntartásának követelményei, úgyhogy nem is csűröm-csavarom tovább: legtöbbünknek civil munkánk is van az írás mellett. Felmerült a kérdés a sorozat korábbi darabjaiban: milyen típusú munka mellett lehet a legkönnyebben írni, az irodalomhoz közeli, azzal rokon munkák vagy az attól nagyon távol állók az előnyösebbek? Nem tudok igazságot tenni, bevallom.

Kétségtelenül idegennek éreztem magam az irodalomtól távoli közegekben (irodák, raktárak stb.),

de nem tagadom azt sem, hogy az idegen közeg és a saját elkülönböződésem termékeny táptalajnak bizonyult az íráshoz; azóta is úgy érzem, mintha egy függönyön vagy plexifalon át nézném a „normális világot”, mintha a szememben az válna torzzá, ami egy nem írónak a norma. Miközben, könyörgöm, emberek vagyunk mind, és ettől a kijelentéstől persze lelkiismeret-furdalásom lesz, mert úgy hangzik, mintha különbnek, másnak tartanám magam, pedig − lásd a fentieket − eszem, alszom, rezsit fizetek, vannak hobbijaim (bár nem sok), dühös vagyok, ha bántanak, örülök, ha megdicsérnek, ugyan miben lennék más? Maximum abban, hogy van egy prioritásom: idő és tér kell az íráshoz, meg az irodalmi élethez. Balga fényűzés vs. gyémánttengely, döntsétek el.

Számít az is, kikkel vagy körülvéve napi 4-6-8 (10-12…) órában: ismertem pénzügyi területen dolgozót, aki Arany János elbeszélő költeményeit olvasta munka után, és esztétát, aki még nem hallott Kosztolányi Dezső Esti Kornéljáról, vagyis először tőlem. Nem akarok highbrow sirámokba kezdeni, főleg nem kánonokat bolygatni, távol áll tőlem, hogy lehülyézzem azokat, akik nem olvasnak klasszikusokat. Abszolút értem az elváráshorizontok változását az idő tengelyén, csakhogy én olyan fluid figura vagyok, aki szívesen fogyaszt populáris és magaskultúrát egyaránt. (És gyáva és konfliktuskerülő, mint már említettem.) Mindenesetre kettévált bennem a civil munka és az irodalom világa, kicsit úgy érzem,

mintha személyiséget és világnézetet kellene váltanom, mást mutatnom a két területen.

De ez valószínűleg nemcsak ezek kettősségére lehet igaz, úgyhogy nem szeretném ezt egyfajta kálváriaként aposztrofálni.

Amikor megtehettem, hogy csak írtam (nem volt sokszor ilyen), nyilvánvalóan élveztem, és rá is tudtam állni a rendszeres, szabályozott munkára, amire akkor éppen korlátlan időm volt, mégis

kínosan éreztem magam azért, mert nincs civil munkám, haszontalannak, naplopónak.

Mintha lenne egyfajta hiedelem a köztudatban (én legalábbis ezt tapasztaltam), miszerint az írás nem igazi munka. Nemcsak a köztudatban, az én tudatomban is. Azért nem munka, mert nem ad anyagi biztonságot? Vagy azért, mert a termék, amit létrehozunk, bizonyos értelemben nem létszükséglet, piaci értéke csak ritkán van? Azért, mert vannak, akik afféle kellemes szabadidős tevékenységnek tartják? Nem tudom.

Irodalmi körökben azt mondom (szégyellem magam, hogy ilyen kategorikusan elkülönítem az írókat és a nem írókat), dolgozom egy szövegen, dolgozom egy köteten. Nem irodalmi körökben: dolgoztam, aztán beültem valahová, és sikerült írni. (E sorok írása közben belestem Roland Barthes Mitológiák című esszésorozatának abba a darabjába, amelyben a nyaraló íróról fejt ki eszmefuttatásokat − úgy értelmeztem, mintha az írói lét civil látszata maszk lenne, álarc, nem a valóság.) Elkülönül a kétfajta lét, mégis kölcsönhatásban vannak egymással. Megtaláljuk a kiskapukat, ebédszünetekben bámulunk tűzfalakat, amiken felkapaszkodik valami satnya futónövény, nevetséges konfliktusokba kerülünk számlák és szállítólevelek miatt, és ez indít be egy olyan gondolatfolyamot, amiből később szöveg születhet − ezekbe kapaszkodtam akkor, amikor nem szövegekkel dolgoztam.

Azt gondoltam, ha mások szövegeivel kellene foglalkoznom, kiégnék, nem tudnék a sajátomra koncentrálni.

Később ilyen jellegű munkákat kaptam, és jelentem: nem ettől függ az aszályos és termékeny írói korszakok váltakozása. Az én esetemben nem.

Nem tudok szabadulni annak a gesztenyefának a képétől, amiről Vas István ír önéletrajzi regényében, a Nehéz szerelemben.

Nemcsak arról van szó, hogy az irodai munka mellett kevesebb idő jut az írásra, hanem hogy egy szűk térbe zárva éled az életed nagy részét,

és nem tudod érzékelni az évszakok váltakozását, a fények villódzását a különböző napszakokban, a világ nyüzsgését. Nekem is volt emiatt hiányérzetem. De ahogy Vas Istvánnak ott volt az újpesti gyárudvaron a gesztenyefa, aminek közvetítésével tavaszból nyár lett, aztán ősz, csak a falak maradtak ugyanazok körülötte, úgy én is megtaláltam a magam kiskapuit. Ezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy munka mellett is maximálisan lehet dolgozni, csak azt, hogy néha pont a kényszer szüli a kreativitást. (Vagy a lehetőség a frusztrációt és a terméketlenséget, mert ilyen is van. Most bezzeg írhatnék, sőt kellene, de sehogy sem megy.)

Hosszan beszéltem a kettős életről, röviden az irodalmi szocializációról, most visszatérek hozzá a recepció kapcsán. Az elfogadott (vagy nem elfogadott) publikáció is egyfajta visszajelzés, a szakmabeliek informális észrevételei is azok. Pár év csúszással kezdtem publikálni az átlagosnak tartott életkorhoz képest (erről aztán hosszan beszélhetnék, de jelen írásnak ez nem tárgya), mint említettem, nem terveztem tudatosan, kellemes meglepetésként ért, amikor a többkötetes, szakmabeli barátaim pozitívan reagáltak az első publikációimra.

Csakhogy ez körülbelül úgy fest, mintha egy Disney-rajzfilmben táncolnánk aranyos állatkák alakjában egy szivárvány alatt. Nem, nem degradálni akarom a helyzetet,

nagyon is fontos, hogy legyenek olyan szakmabeli barátaid, akikhez bizalommal tudsz fordulni,

ha kétségeid vannak egy publikálatlan szövegeddel kapcsolatban (tessék, így jár az, aki megspórolja a mentort). Objektíven közelítenek hozzá, tanácsokat adnak, tőlük érdekes módon még a negatív kritika sem bántó, és nem azért, mert ismered őket, bízol bennük, hanem mert eleve olyan hangnemben beszélnek, hogy tudod, nem a földig rombolás a céljuk.

Álljunk meg egy percre a negatív kritikáknál. Szögezzük le: aligha lesz olyan szerző, legyen az pályakezdő vagy rég elismert, aki úgy reagál rá, hogy „tisztelt kritikus, nagyon köszönöm, hogy megírta, csapnivalóak a szövegeim és tehetségtelen vagyok, beláttam, igaza van, egy sort sem írok többet”. (Egyébként erre most kíváncsi lettem: vajon hogyan reagálna erre a kritikus?) Rosszul fog esni, temperamentumtól függően szidni fogod, ha netán maga is író, kígyót-békát kiáltasz a műveire, vagy csak csöndben morogsz, esetleg diplomatikusan megjegyzed neki, hogy tiszteletben tartod a véleményét, és reméled, a jövőbeli írásaid meggyőzik majd. De örülni nem fogsz, az hétszentség.

Nevetséges, de egész narratívákat alkothatsz: lett egy ellenséged.

Mi lesz, ha szembejön veled a Nyitott Műhelyben, a Kis Présházban, a Három Hollóban, az Írók Boltjában, a Magvető Caféban? Összeszólalkoztok? Megátkozod, hogy kékhalálozzon a laptopja? Leöntöd kávéval/sörrel „véletlenül”? Ellopod az e-bookját? Sonkacsíkokat csempészel a vegán chilis babjába? Arról szól az életetek napi 24 órában, hogy ő utálja a szövegeidet, te meg ezért őt? Vagy titokban befolyásol a negatív kritikája, és úgy próbálsz írni, ahogy szerinte kellene?

Ezek azonban csak szarkasztikus, egyben fantaszta stratégiák. Lesz egy-két rossz napod (heted, hónapod − attól függően, mennyi időd van rá), megveregetik a válladat a barátok, mellesleg belátod, hogy egyrészt van olyan is, aki elismerően nyilatkozik rólad, másrészt ízlések és pofonok, úgyhogy ebcsont beforr. Diplomatikusan nem szóltok egymáshoz a Nyitott Műhelyben, a Kis Présházban, a Három Hollóban stb. Nem tudom, ezek nem az én tapasztalataimról szólnak, csak fantáziáltam. (Nem, nem vágyteljesítés volt, nem, nyilvánvalóan nem!)

A kegyetlenül földbe romboló, személyeskedő, irreleváns érvekre építő kritika − ami után érthető a sértődés − szerencsére ritka.

Az olvasaton átütő fanyalgás és az ízlések különbségének feltűnése a gyakoribb, és ebből viszont igenis sokat lehet tanulni. Igen, a hibáidra is rávilágít, és igen, lesz egy képed arról, milyen szerző vagy te, milyen irodalmi hagyományba illeszkedsz − ennek vagy örülsz, vagy nem, de legalább tanulsz.

Beszéljünk a pályakezdők (és nem csak az ő) recepcióval kapcsolatos, sokkal nagyobb félelméről: ez az ignorancia. Hallottam másoktól, és ritkán, de én is beleestem ebbe a hibába (finoman szólva sem vagyok rá büszke, nagyon nem): miért nem írnak rólunk, miért nem válogatnak be minket portrésorozatba/évértékelőkbe/antológiákba, miért nem mi kapjuk meg ezt vagy azt az ösztöndíjat, miért kap díjat az, akinek még csak három könyve van, miközben nekünk öt, miért róla áradoznak, amikor csak 30 éves kora óta publikál, mi bezzeg már 17 évesen megjelentünk egy folyóiratban, miért ad el több könyvet, mint mi? Hiúak vagyunk, ez az igazság, meg az élet is igazságtalan. Nem a szerkesztők, kritikusok, irodalomszervezők, olvasók, hiszen ők csak hűek a saját preferenciáikhoz,

az élet igazságtalan, mert ezeket a preferenciákat osztotta nekik, sajnos ez van, közhely, közhely, közhely.

Nincs ilyen, hogy valakit szeretni kell, vagy valakit könnyebb szeretni. Vagy fognak, vagy nem, és olyan is van, hogy szeretnek, aztán mégsem, vagy nem szeretnek, aztán megszeretnek. (Lehet, hogy azért, mert te is másképpen kezdtél írni közben, de ezt már csak félve jegyzem meg.)

A pozitív kritikákról bezzeg nem beszélek, mert engem azok lepnek meg inkább, nem a negatívak (jellemző, ilyen alkat vagyok, nem tehetek róla). Mit mondhatnék róluk? Hogyan kezeltem? Nos, nem az Olümposzra kerültem, nektárt nem mellékelt a kritikus vagy a kedves olvasó, sem ambróziát, el kellett menni kenyérért a boltba ugyanúgy, csak éppen sokat dolgoztam valamin (általában egy civil munka vagy tanulás mellett, ezt ne felejtsük),

időt, energiát fektettem bele, és ezt valaki méltányolta.

Ez tényleg az egyik legjobb érzés a világon, de ugyanezt mondanám, ha valaki megdicsérne például azért, mert megjavítottam a laptopját vagy meggyógyítottam az ékszerteknősét. Ezek után kicsit úgy érzem magam, mint Cordelia Lear király előtt az első felvonásban: pozitív kritikusaim, hálás vagyok maguknak tisztem szerint… Ne. Ez borzalmas. Pedig − fontos, hogy megjegyezzem ironikus kikacsintás nélkül − a pozitív kritikából még többet lehet tanulni, mint a negatívból. Általánosságban meg: a recepció mintegy „legalizál”, beszélnek rólad, tehát „hivatalosan” is szerző vagy, de még egy kifacsart idézettel már nem borzolnám az idegeket. Pedig rengeteg mindenről lehetne beszélni még a téma kapcsán, például egy félmondatot sem szántam a kritikusok és más, az irodalom intézményrendszerében dolgozók morális és anyagi megbecsülésére, az íráshoz szükséges térre, vagy éppen csak céloztam a pályakezdés normatívnak tekintett optimális időpontjára − ígéretemhez híven, hogy cinikus leszek, szándékosan alkottam egy hapax legomenonnak is beillő terminusszörnyet.

A borítófotót Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.