Az idén 10 éves Blahalouisiana február elején megjelent új albumával az eddigi életmű legeklektikusabb darabját tette le az asztalra. A zenekar énekesnőjét, Schoblocher Barbarát, valamint gitáros-szövegíróját, Szajkó Andrást faggattuk a lemez elkészültéről, hogy miért választották Galyatetőt a felvételek helyéül, és hogy mennyit nyomott a latban az, hogy új producerrel dolgoztak.
KULTer.hu: A most megjelent albumotokkal folytattátok azt az így már hat éve tartó tendenciát, hogy átlagosan kétévente, megbízható minőségben jelentkeztek egy új nagylemezzel. Ezzel a teljesítménnyel szerintem a legtermékenyebbek közt lehettek a magyar zenekarok frontján.
Schoblocher Barbara: Egy ideje azzal viccelődünk, hogy Jancsó [Jancsó Gábor, a zenekar basszusgitárosa – a szerk.] fejben már megírta az ötödik nagylemezünket is. Ettől függetlenül én nem érzem, hogy nagyon durván tempóznánk, de belülről valószínűleg jóval lassabbnak tűnnek ezek a folyamatok.
Szajkó András: Annak, hogy jelenleg nem érezzük túlhajtva magunkat, valószínűleg a járvány az oka. Mi alapból az a fajta zenekar vagyunk, akiknek a projektjeibe mindig bekúsznak valahogyan kisebb-nagyobb csúszások. Már ezeket is sokszor furcsa megélni – nehéz időrendben elhelyezni, hogy minek mikor kezdtünk neki, és mikorra tudtunk végül a közönség elé tárni például egy klipet vagy egy új dalt. Viszont
a Covid egészen új szintre emelte az időzavart bennünk:
az, hogy az elmúlt két évben simán előfordulhatott, hogy négy hónapig nem próbáltunk, a feje tetejére állította az időérzékelésünket.
KULTer.hu: Ezek szerint nem ül a vállatokon a kisördög, aki állandóan a naptárra mutogat két lemezpremier között?
S. B.: Szerintem nincs bennünk görcsös akarás ezzel kapcsolatban, ösztönösen érezzük, mikor megérünk az új dalokra. Szerencsére a művészi motiváció nem hagyott el minket az utóbbi időszakban sem, valószínűleg folyamatosan tudnánk zenét írni. Viszont így, hogy koncentrált szerzői időszakokra bomlanak a lemezeink közt eltelt évek, és közben jó pár hónapnyi különbség adódik a felvételek befejezése és a megjelenés között is, viszonylag hamar összegyűlik bennünk a premier után a mondandó, amely már a következő anyag témáját adja.
Sz. A.: Arra is igyekszünk figyelni persze, hogy folyamatosan haladjunk előre. Itthon rengeteg dal jut viszonylag kis létszámú hallgatóközönségre, ezért
muszáj nagyon résen lenni, alkalmazkodni az állandó változáshoz.
Minél gyakrabban és minél jobb dalokkal kell előrukkolni, hogy a magyar zenei vérkeringésben egyáltalán stagnálni tudjon egy zenekar. Nem a versenyzést tartjuk a Blahalouisiana leglényegének, de el kell fogadnunk, hogy nagyon sok erőbefektetésre van szükségünk ahhoz, hogy a felszínen tartsuk magunkat és még fejlődjünk is közben.
S. B.: Mindeközben én meg úgy vagyok vele, hogy azt kívánom, ez legyen a legnagyobb bajunk! Mi tökre élvezzük ezt, sok inspirációt tudunk ebből a helyzetből nyerni.
KULTer.hu: Ebben az igyekezetben milyen szerepet játszik a nagylemez formátuma? Nálatok nem merült fel, hogy kizárólag kislemezekben és köztes single-kiadványokban gondolkozzatok?
S. B.: Mi ebben a tekintetben eléggé oldschool gyerekek vagyunk.
Hiszünk abban, hogy az emberek még szeretnek lemezeket hallgatni.
Hogy igényük van arra, hogy egy dalokon keresztül összefonódó hangulatban vagy történetben elvesszenek. Mi mindannyian imádjuk ezt az élményt, ami visszaköszön abban, ahogyan összerakjuk a dalainkat. Erre pedig észrevehetően vevő a közönségünk, így feltételezzük, hogy vannak még néhányan rajtunk kívül, akik a nagylemezek mellett teszik le a voksukat és fenntartják ennek a formátumnak a létjogosultságát.
Sz. A.: Jó megtartani zenekarként ezt a hagyományt, még akkor is, ha tetemes piaci értéke jelenleg nincs a nagylemezeknek. Az elkötelezettségünk valószínűleg abból is fakad, hogy mindannyian a hatvanas és hetvenes évekből táplálkozunk, ezt a korszakot hozzuk magunkkal a dalszerzési folyamatba, és nem is tudunk másmilyen koncepcióban gondolkozni. Plusz ott van a pszichológiai oldala ennek, a mi részünkről és a közönség részéről is: húzhatunk egy újabb korszakhatárt, megtarthatjuk a lemezbemutató koncertet, és a nap végén mindannyian feltehetünk valami olyat a polcra, amire büszkék vagyunk.
KULTer.hu: Ha már korszakhatárok: a Hozzánk idomult éjjel az ég egy elég markáns válaszvonalnak tűnik. Tematikájában és hangzásvilágában talán ez lett eddig a legösszetettebb és legeklektikusabb albumotok.
Sz. A.: Én ezt részben a járványhelyzetre vezetem vissza. Az otthon töltött időszak jó lehetőséget adott, hogy minden eddiginél jobban elmélyedjek a zenében. Például egy idő után külön figyelmet fordítottam arra, hogy ne csak a megszokott, kedvenc lemezeim szóljanak, hanem rávettem magam a művelődésre, a felfedezésre. A zeneszerzésben pedig – nem meglepő módon – teljesen megváltozott a mentalitásom. Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy
új utakat találjak a gitárhangzások területén,
volt türelmem a kísérletezéshez, a punkzenekaroktól örökölt ahogy esik, úgy puffan attitűdöt végre félre tudtam tenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a spontaneitás elveszett, inkább azt, hogy a régi önmagamhoz képest sokkal figyelmesebb lettem a részletekre.
S. B.: Ezen túlmenően viszont a legnagyobb szerepe annak volt ebben a váltásban, hogy ezúttal nem Ligeti Gyurival vettük fel a dalokat, hanem Weil Andris lett a producerünk. Mindkettőjüket nagyon szeretjük, de teljesen más iskolát képviselnek.
KULTer.hu: Milyen újdonságot hozott Weil András az alkotófolyamatba?
S. B.: Nekem nagyon sokat számított például az, hogy egy korosztály vagyunk. Ugyanazokat a kulturális élményeket hozzuk magunkkal, ugyanazt értjük a vintage alatt. Ezért, mire a lemezfelvételhez értünk, teljesen gördülékennyé vált a kommunikációnk.
Sz. A.: Weil Andris mindnyájunkat kinyitott egy új világra. Nagyon aprólékos munkát végez a hangzások kialakításánál. Volt olyan próbánk még a felvételek előtt, amin csak azt egyeztettük, hogy melyik gitárosnak melyik dalban milyen gitár legyen a kezében, és hogy annak a hangzását pontosan milyen effekttel alakítsuk majd. Az is fontos volt, hogy
Andris számára minden dal egy különálló sztori, egy önálló narratíva.
Általa jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy nem kell mindig hűbelebalázs módjára belevágni a dalokba, hanem érdemes higgadtan felépíteni a szerkezeteket, beosztva a dinamikát. Na meg az sem volt utolsó tényező, hogy Andris tulajdonképpen egy utazó stúdióként képes működni, így nem okozott problémát neki az, hogy felcibáltuk őt és a cuccait magunkkal Galyatetőre, ahol végül az albumot feljátszottuk.
KULTer.hu: Miért épp a Mátrára esett a választásotok?
S. B.: A menedzserünk hívta fel rá a figyelmünket, hogy a MANK által fenntartott alkotóházban lenne helyünk. Ezt a házat egyébként egy képzőművésznő lakta, és a magyar művészekre hagyatékozta, ami egy gyönyörű gesztus – érezni lehet az alkotóerőt azon a helyen. Ez a lehetőség kapóra jött, mivel mindenképpen szerettünk volna valamilyen új alkotófolyamatot kipróbálni. A legutóbbi lemezünket Prágától nem messze, a SONO Recordsnál rögzítettük, ami ugyan nagyon jól felszerelt stúdió volt, de mégiscsak hét nap alatt kellett felvennünk az összes dalt. Az ott tényleg arról szólt, hogy egy adott pillanatot örökítettünk meg a számainkról. És bár annak is megvolt a varázsa, most Andris szakértelmével karöltve három hét alatt
rengeteg olyan részletnek tudtunk figyelmet szentelni, ami eddig kimaradt.
Például az éneknek! Nagyon élveztem, hogy ezúttal sokkal finomabban, külön hangszerként bántunk a vokális szólamokkal, sokat kísérletezve a különböző mikrofonokkal. Végül ezek a tényezők is sokat alakítottak a lemezen, átszűrődik a nyugodt környezet a felvételeken.
KULTer.hu: Tehát nem a stúdió teszi a jó lemezt?
S. B.: Egyáltalán nem, sőt! Szerintem sokkal jobb végeredménye születik egy egyhónapos-egyszobás ötletelésnek, mint amit össze tudnánk hozni a világ legjobb stúdiójában egyetlen nap alatt. Egyszerűen jobban belekerülünk a flowba, jobban ki tudjuk hozni magunkból azt, ami bennünk van, mert van időnk rá. Ez volt most a legfontosabb szempont nálunk az alkotás során.
KULTer.hu: Időközben tízéves lett idén a Blahalouisiana. Ezen a ponton, gondolom, ti is felteszitek magatoknak a kérdést: merre tart a zenekar?
Sz. A.: Egyelőre csak rövidtávon tervezünk, épp csak a pénteki lemezbemutatóig látunk biztosan előre. Ebben az évben szeretnénk megünnepelni a jubileumunkat, remélhetőleg egyben lezárását adva az elmúlt két év hányattatásainak. Mi nagyon bízunk benne, hogy idén nyáron már nagyjából onnan tudjuk folytatni, ahol 2019-ben félbeszakadt minden, és ha fenn tudjuk tartani azt a fejlődési ívet, amelyet most a Hozzánk idomult éjjel az éggel megkezdtünk, szerintem mindnyájan elégedettek leszünk.
A fotókat sinco készítette.
