Innentől most már mindig ez lesz, kérdeztem magamtól a roncesvalles-i dormitórium emeletes ágyán. Minden nap? Mindig ugyanez? Korán kelünk, megyünk harminc kilométert és este lefekszünk az ágyba? Hat évig készültem a Caminóra, elolvastam mindent, amit lehetett, felkészítettem magam lelkileg és fizikailag, de ott, akkor mégis ijesztő volt. A sok ember, a monotonitás, a fájdalom a lábamban, a horkoló zarándokok és az a gondolat, hogy ez fog ismétlődni harminc napon keresztül. Abba lehetne hagyni, mehetnénk vonattal, stoppolhatnánk. Persze nem volt reális opció, hogy abbahagyom, de engem akkor, huszonnégy évesen az is megrémisztett, hogy ez egyáltalán eszembe jutott.
Ugyanezt éreztem, amikor elkezdtem írni a regényt. Hát ennyi? Mostantól ez lesz, felkelek, írok, fáj a vállam, alszom. A Camino csak harminc nap volt, de ez itt, ez nem harminc nap, ez legalább három év, meg egyáltalán, egy élet. De harmincnyolc évesen már nem rémisztettek meg a kérdések. Igen, ez lesz, hát akkor innentől ez lesz.
2013. július 3. Elhatároztam, hogy írok egy regényt, írtam az egyik barátnőmnek, illetve egy másik levélben többeknek, kicsit bővebben. Katalin a múltkor megkérdezte, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Azóta ezen gondolkozom. Ne röhögjetek ki, lehet, hogy regénybe kezdek, bár félek, hogy nincs tehetségem az íráshoz.
Az egyik barátnőm visszaírta: Engem nem lep meg, mindig is grafomán voltál. Sztem ügyes leszel! Minket is beleírsz?
A grafománt arra értette, hogy naplóíró voltam. Napló- és levélíró egész pontosan, és nem is gondoltam, hogy ez később mennyit fog segíteni, hogy milyen magától értetődő lesz leülni az asztalhoz, a fehér lap elé.
Izommemória. Leülsz a székre, előtted füzet, és írsz. Vagy a laptop.
Összekulcsolod a lábad, begörnyedsz, egyik térded felhúzod, másik térded felhúzod, felguggolsz, egyik lábad a feneked alatt, törökülésben ülsz, kihúzod a hátad, rákönyökölsz az asztalra. Húsz évig egy zongoraszéken ültem, apukám zongorahangoló, a lakásban csak zongoraszékek voltak.
2013. augusztus 21-én egy csetben ezt írtam: Már megvan az első jelenet és az első mondat. Úgy kezdődik, hogy Mama, énekelj! Ebből lett később az Anya, énekelj! (a Jelenkor 2019-es februári számában még ebben a változatban jelent meg), és csak valamikor nyáron módosítottam arra, hogy Anya, mesélj!, amikor már megírtam az ötödik fejezetet, és bekerült a Kishableány-történet, meg az egész mesetéma.
2013. augusztus 21. egyébként intenzív nap lehetett, nem csak az első jelenet és az első mondat lett meg, hanem a név is, Vera.
Tetszik, hogy rövid, de van hosszú alakja − Veronika. Egy Veronika, akit mindenki Verának hív. Azt már csak a szerkesztőm, Darvasi Ferenc tette hozzá, hogy azért is jó, mert benne van a ver szó. Erre nem gondoltam.
A Veronikáról a kilencvenes évek jut eszembe. „Ó, Veronika, kell az erotika, te leszel a zár, a kulcs leszek én.” Sítábor után, óbudai panel, valami házibuli, ezt a számot énekeltük. Mi ez? Utánanézek, Moho Sapiens, Veronika. Angyalbőrben-soundtrack. A fiúk ötödikben farsangon ezt a számot játszották. Vagy a főcímdalt? („A levelet addig nem kapod, míg a fekvőtámaszt nem nyomod”). Vagy mindkettőt.
Amikor mondtam Ádámnak (Apáti Ádám, a férjem), hogy Vera lesz, megkérdezte, olvastam-e Mándyt. Nem olvastam, miért? Neki is van Verája, nézzem meg.
Könyvtár, M betű, Mándy Iván: Mi van Verával?
„– Megint nem ebédelsz velünk? – Apa közelebb jött. Arca már szappanhabos, vállán törölköző. – Vasárnap reggel kezdődött az edzéssel! Kora reggel elvágtattál. Aztán a hajmosás. A hajcsatok az ebédlőasztalon. – Apa ordított. – Kikérem magamnak, hogy hajcsat legyen a levesestányér mellett!
Vera félig lehúzott lepedővel állt a szoba közepén. Úgy nézte az anyját.
– Te vadítod.
– Én vadítom?! – Anya is kiugrott az ágyból. – Azt hiszed, apádat még vadítani kell? Mikor kerültél haza tegnap este?”
Mándy Verája magához húzott, és nem eresztett. Elolvastam egy csomó mindent Mándytól és nem értettem, hogy lehet, hogy addig nem olvastam tőle semmit. Az már csak hab a tortán, hogy Darvasi Feri Mándy-szakértő. Működik a világ.
Szóval számomra a Vera kellően szexuális töltetű név, ráadásul azt is jelenti, hogy igaz, igazmondó, illetve azt is, hogy hit. Az én Verámnak nem lehetett ennél jobb nevet találni.
Annyira tökéletes választásnak gondoltam, hogy eldöntöttem, Vera lesz a könyv címe. Mi más.
Így gondoltam egészen 2018. október 25-ig. Akkor olvastam egy interjúban, hogy érkezik Grecsó Krisztián új könyve. Az hagyján, hogy a főszereplő Vera, de a könyv címe is Vera, persze, nyilván ő is úgy volt vele, mi más lehetne?
Jó, akkor névváltoztatás. Liza, Léna, Adél, Alíz, Rebeka, Juli. Ízlelgettem magamban, próbálgattam, de hiába, nem működött a szövegben. Nem simult bele, nem tett hozzá, csak árválkodott vagy feleslegesen hőzöngött. Végül úgy döntöttem, marad Vera, csak más címmel. A címadás nehézségeiről később.
2013 végére már megvolt az első jelenet, az első mondat, a név. E/3, múlt idő, sok párbeszéd. Így terveztem. A párbeszédet természetesen gondolatjellel, klasszikusan jelölve.
Például így, ahogy azt negyedikben a naplómban írtam, ahol két alteregóm, Szandra és Orsi beszélget egymással:
– Te Szandra!
– Tessék?
– Most beszélgessünk, jó?
– Jó.
– Te már írtál valami verset, vagy egy történetet?
– Oh persze, van már két verseskötetem és egy könyvem. Hogy így mondjam.
– És milyen volt az? Úgy értem kalandos, szerelemről szólt?
– Hát a könyvem végülis egy nagyon mókás történet. Egy osztályról szól, akik egy másik iskolából jöttek és hogy miket csináltak.
– Köszi!
– Ja és természetesen egy kis kaland és egy kis szerelem is van benne. És te???
– Én már kezdem az első verseskötetem. És most kezdem majd elkezdeni a könyvem.
– Miről szól?
– Egy vakációról. Egy osztály együtt van nyáron. Úgy kezdődik, hogy az osztály felszáll a teherautóra és az egyik gyerek véletlenül elindítja. Végül is kalandos is és tréfás is.
Ha azt mondom, hogy 2013 előtt soha nem gondoltam arra, hogy könyvet írjak, itt a bizonyíték, hogy ez nem igaz.
Mit csinálsz? Regényt írok. Mániákusan avattam be mindenkit, úgy gondoltam, ha sokszor kimondom, meg is fogom csinálni. Akkor még nem gondoltam, hogy milyen hátulütői lehetnek ennek.
„Hogy áll, hogy halad a regény, amin dolgozol? Növekszik? Nő már a papírrakás? Alakul már az alap ahhoz a nagy műhöz, amin dolgozol, már úgy, mennyi is, három éve? Megvan már a lenyűgöző főhős vagy mondjuk az akadály, amit le kell győznie? Születik már a cselekmény? Elég régóta írod már, nem? Ugye? Mert három éve kezdted, igaz? Azóta dolgozol rajta? A jó kis elbeszélés, eleje, közepe, vége, barátból ellenség, ellenségből barát, ugye? És a végén a főhős gazdagabb lesz a tapasztalataival, ugye, ugye? Ugye így van?” (Family Guy, 4. évad 7. rész, Stewie Griffin és Brian párbeszéde)
Hamar megrekedtem.
Az első, akitől segítséget kértem, Moll Zoli forgatókönyvíró volt. Bár akkor már egyáltalán nem gondolkodtam filmben, biztos voltam benne, hogy tud segíteni. Tőle kaptam azt az egyszerűnek tűnő, de hasznos mondatot, hogy írd végig. Ez 2014 februárjában volt.
Nyáron elmentem a szekszárdi írótáborba. Tóth Krisztina azt mondta a szövegemre, hogy ígéretes. És hogy őt alapvetően érdekli, hogy mi történik ezzel a két emberrel. Ez a két ember Vera és Milán volt, aki később a Márk nevet kapta, mert a Milán túlhasználtnak tűnt. Ettől, hogy Tóth Krisztinát érdekli ennek a két embernek a sorsa, boldog voltam. Krisztina emellett kiemelt két bekezdésnyi szöveget, ami szerinte nyelvileg is jól működik, megkért, olvassam fel. Ez a rész be is került a könyvbe.
Látom, nagy történetmesélő vagy, rafináltan szövöd a szálakat. Ezt Kukorelly Endre mondta. Dicséretnek vettem.
Szeptembertől minden pénteken FUGA, Kukorelly-szeminárium. Bakos Gyöngyi, Czifra Gyuri, Harag Anita, Piros Vera, Rédl Zora, Szentléleky-Szabó Ági, Berta Ádám, Székely Marci. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos volt számomra ez a közeg. Én akkor még táncolni jártam, Ádámot mindenképpen rá akartam venni, hogy alapítsunk zenekart, folyamatosan kerestem, hogy hova tudnék járni agyagozni, és akkoriban történt az is, hogy rengeteg akrilfestéket vettem, és elkezdtem festeni ikeás dobozok elválasztó kartonjaira. De szép lassan minden más eltűnt, csak az írás maradt.
Eltűnt, azaz eltüntettem, mert akkor érzem magam a legjobban, amikor írok és amikor írásról beszélgetek.
Úgy éreztem, megvan, hazatértem, hát persze, hogy ez! Mi más? Minden összeállt, összerándult az élet, mint amikor főzi az ember a pudingot, és csak keveri, keveri, és arra gondol, hogy nem lesz meg, biztos lejárt a puding szavatossága vagy túl sok tejet öntött bele, és elbizonytalanodik, rosszul kavarja, túl alacsony a láng, feltekeri, de félő, hogy odaég, tehát leveszi, és akkor egyik pillanatról a másikra, egyszer csak, hirtelen, váratlanul, minden átmenet nélkül megtörténik a puding.
Ezt a pudingos dolgot a regényírás közben is tapasztaltam. Megírtam az ötödik fejezetet, nem működött. A koncepcióm valami olyasmi volt, hogy Vera eszeveszetten próbáljon ki egy csomó sportot, menjen edzőterembe, gyúrjon, fusson, korcsolyázzon. Különböző mozgásformák, izomműködés, ezek voltak a fejemben.
Megmutattam a férjemnek, olvassa el legyen szíves, és mondjon rá valamit, mert nem tudom, miért nem jó.
Elolvasta, tíz oldalt, rábökött egy bekezdésre, ez jó lesz, mondta, és a mesélést olvasnám hosszabban. És akkor egyszeriben, egy szempillantás alatt, azon nyomban összeállt a puding, hát persze, hogy a víz, persze, hogy az úszás, persze, hogy a mese.
Az első szemináriumon még a regényből vittem részletet, E/3, múlt idő, Vera másnaposan próbál kikelni az ágyból, mint az amerikai filmekben. A nő alszik, szól az ébresztő, közeli a kezéről, próbálja leállítani az ébresztőt, szundi. Akkor épp úgy gondoltam, hogy valahol a 7. fejezet környékén indítanám el a történetet.
Aznap hazamentem, és azt mondtam, itt az idő, hogy megtanuljak írni.
Legyen egy jó mondat, legyen egy jó bekezdés, legyen egy jó oldal. Utána meglátjuk.
Vera pihen, én írok. Rövidprózát, novellát, mini esszét, abszurdot, sci-fit, elkezdek egy drámát is.
2017-ben jelentkeztem a Független Mentorhálózatba, Bencsik Orsolya lett a mentorom, most is azt gondolom, én voltam az egyik legszerencsésebb mentorált. Orsival egy éven keresztül minden héten egy-másfél órát foglalkoztunk a szövegeimmel, COVID-ot megelőzve már akkor is Skype-on. A jelentkezésben ezt írtam: Három novellát csatoltam. A második egy nagyobb Vera-ciklushoz tartozik, amiből szeretném, ha regény lenne, de elakadtam, el is bizonytalanodtam.
Orsinak a Vera-ciklus tetszett a legjobban, azt javasolta, hogy azzal foglalkozzunk.
Visszaolvasom a levelezésünket, milyen érdekes, akkor még úgy gondoltam, Vera barátnője lesz a misztikus nő, aki végül hamar kinőtte magát.
Vera helyett szent Fruzsina jött, a szőrös lábú nő, akinek Dürer az első szerelme, fél a bogaraktól, Jézussal és Máriával beszélget, nem létező kisgyereket szoptat, és nem eszi meg a nem létező süteményt.
Amikor Orsival befejeztük a közös munkát, nem tudtam, mi legyen, merre tovább.
2018 áprilisában azt írtam Baróthy Zolinak, akit a JAK-táborban ismertem meg, és akivel minden héten együtt ebédelünk a Magyar Nemzeti Galéria menzáján, hogy Elkezdtem a regényt! Azt gondoltam, nem húzom tovább, mert az már csak a félelem miatt lenne. Ez a regény ekkor még a Fruzsina volt, de nem ment a dolog, mert két hónappal később ezt küldtem neki: Egyre inkább úgy gondolom, hogy a Verás dologgal jönnék ki először, mert működhetne novellaciklusban, és akkor mégsem bénulok le a tudattól, hogy regény.
Ez 2018 nyara, fordulópont, öt év után eljött Vera ideje. Fruzsina pihent. Az első fejezetet legalább ötvenszer átírtam.
Csak az első két mondatnak tíz változata volt.
Sokáig például így indult a regény: Már nem fáj. Annyit érzek csak, hogy van nyakam. Mama, énekelj, kiabálják. Hallom, de nem válaszolok, annyit sem, hogy majd később, vagy, hogy most nincs kedvem. (Ebből lett az, hogy Anya, mesélj! Nem válaszolok.)
Az első fejezetet elvittem a JAK-táborba. Darvasi László állva tartotta a szemináriumot, minden szöveget felolvasott, mondatonként megállt, javított, ha kellett. Persze, hogy kellett.
A kicsi fakockával megütötte az egyik fiú homlokát, vérzett. Eredetileg Sári és Rózi volt Vera gyerekeinek a neve, de nem voltam ezzel a megoldással kibékülve, túl sok lett a név, mindig azt gondoltam, majd kitalálom, addig legyen csak kicsi meg nagy. Annyira megragadott, hogy Darvasi automatikusan fiúnak gondolta Rózit, amiért agresszíven viselkedik, hogy akkor, ott, eldöntöttem, így marad. Kicsi és nagy.
Vera meg is kapta az olvasói visszajelzésekben, hogy milyen anya az ilyen, még nevet sem ad a gyerekeknek.
Az első fejezeten fél évig dolgoztam, de már az első pár hétben tudtam, hogy visszatérek a regényformához, vagyis nem novellaciklust fogok írni. Fél év után elküldtem a Jelenkor folyóiratnak. Ha a Jelenkor befogadja, van létjogosultsága. Befogadta, márciusban pedig megkeresett Darvasi Feri, aki beajánlott a Jelenkor Kiadóhoz.
Visy Beával a Lakásszemináriumot csináltuk, a regénybe is beszivárgott néhány motívum, például a haláltánc, amelyről Bea adott elő, vagy a függöny, amelyről a Stúdió K-ban tartottunk előadást, de így került a könyvbe Caspar David Friedrich is, és bár úgy tűnt, nincs sok közük egymáshoz, a bírósági jelenetben Borbély Szilárd versciklusa segített, az évszakos mesében pedig Térey János Perszephoné levele című verse.
Darvasi Ferivel nagyon jól ment a közös munka, 2020. február 18-án leadtam az első változatot.*
Bejött a COVID, Google Classroom, Zoom meetingek, online tanítás, digitális múzeum.
Kukorelly online tartott szemináriumot, egy-két év kihagyás után újra jártam, péntekenként Zoom, a regényből vittem a problémás szöveghelyeket. Endre meg is jegyezte, túl sok a szex, mire mondtam, persze, ezek a problémás részek. Vera szavai. Mit mondjon, hogyan nevezzen meg, ne legyen pornó, ne legyen Júlia, ne legyen orvosi, ne legyen infantilis. Problémás szavak. Baszik, dug vagy kefél? Fasz vagy farok, olyat nem mondhat, hogy pénisz.
2020 nyarán két hónapig otthon ültem és a könyvet szerkesztettem. Problémás szavak 2.0. Hogy, és, de, csak, is, ilyen, valami, még, mondom, mondta, mondja. Felolvastam, visszahallgattam. Hol döcög a mondat, hol kell rövidebben, hol kell hosszabban, bekezdés jól kezdődik, jól végződik. Fejezetek hossza, grafikont készítek, kiszínezem, kis cetlikből timeline-t rakok a nagyszoba szőnyegére, napokig ott van, nézem, jó-e az elrendezés. Előolvasók és segítők: Apáti Ádám, Baróthy Zoltán, Czifra György, Visy Bea, Fedor Anna, Wacha Borbála, Schiller Judit, Nagy Gerzson. Örök hála.
Júliusban leadtam a végső változatot. Másnap halál.
Nem tudom, voltam-e valaha annyira fáradt. (Szülés után, esetleg). A Tövismadarakat néztem és kovászos uborkát ettem.
Szerkesztési körök jöttek Ferivel, Nagy Bogival. Részemről újabb és újabb remek ötletek, egy mondat ide, egy mondat oda, azt ki kéne venni, mégis vissza kéne tenni, ezt is bele kéne írni, azt is, szócsere, mondatcsere, Vera ne ezt mondja, hanem azt, és különben is, húzzuk ki, húzzuk ki, húzzuk ki. A végén Feri leállított, innentől kezdve már csak a helyesírással foglalkozzunk, mert ezektől már nem lesz jobb a könyv, de rosszabb igen. De nem lenne jobb, ha? Nem.
Bizalom, látott már kétségbeesett szerzőt.
A címadás viszont tényleg nehéz volt. A munkacím Nincs tavasz, de tudtam, ez nem maradhat, a tavasz túlterhelt, a nincs nem elég erős ahhoz, hogy izgalmas legyen. Ellenáram. Túl fizikai, ráadásul közel van a Váltóáramhoz. (Szöllősi Mátyás első kötete). Kulcsfázis. Senki nem érti. Páternoszter, Csakis az igazat, Anya a pokolba jut. Ennél sokkal több volt, nem sorolom fel. A címet Feri javasolta, a barátnőimmel sétáltunk a Szent György-hegyen, a Mély levegőhöz mit szólnátok, kérdeztem. Az jó, mondták. Hát akkor ez lesz.
A Camino hiánya minden évben megtalál. Tudni, mennyi egy napi járóföld, azzal foglalkozni, hogy legyen vizünk, legyen ennivalónk, ne tévedjünk el. Vagy tévedjünk el, de találjunk vissza és csak menni, menni.
Amikor elkezdtem írni az első fejezetet, ezt írtam Zolinak: Egyébként, hogy valamennyire enyhítsem a hiányérzetemet, azt találtam ki, hogy ez a regényírás olyan, mint végigjárni a Caminót. Hogy van egy célod, és ha minden nap megteszel x kilométert, akkor – ha az Isten is úgy akarja – meg fogsz érkezni.
*„Az első változata mindennek szar.” – Ernest Hemingway
A borítófotót Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.
