Török Ábel prózája

ős szívem virágai

újra egymással szemben ültek, calais és kalypsó.
különös álmom volt az éjjel, szólalt meg calais, és mosolya sötét gödröcskét vájt a bőrébe. téged láttalak, amint fölém hajolsz, virágos réten feküdtünk ketten.
mit láttál még, kérdezte kalypsó. ó, igen, ajkad mozgását.
álmomban meztelenek voltunk, és te bájos szavakat suttogtál a fülembe. vörös nyelvedet éreztem az arcomon, selyemujjad a torkomat simogatta.
micsoda bolondos álom, mosolygott a nő. merész dolog ilyenekről beszélned előttem, calaisom.
akkor feléd fordultam, és átöleltem felfénylő nyakadat, ma én lettem a kedvesed, ezt mondtam neked, és a szemedbe néztem, örvények mélyére, a szél és a habok ostromolták testemet, de én állva maradtam, túléltem érted a vihart, kalypsóm. kiálltam érted a próbát, és te megcsókoltál, gránátalma ajkad az enyémre tapadt, nem eresztelek, mi összetartozunk, érzed, és amikor összesimultunk, halkan sóhajtottál, nem voltam még ilyen boldog, kalypsó.
kalypsó sötét szeme őt nézte, nem is nézhetsz mást, többé már nem, eléd állok és vallomást teszek, fogadj el engem, el kell fogadnod, elrendeltetett. kalypsó ajka résnyire nyílt, úgy kérdezte:
még mit láttál, calais?
láttam köldököd csészéjét, csípőd finom ívét és bőröd ragyogását. láttam, ahogy fölém hajolsz, illatos hajad az arcomba omlott, és vörös ajkad újra a számat kereste, csak az enyémet, mert rabul ejtettem ajkadat, és sima nyelved végigsimított fehér fogsoromon, azt mondtad, mostantól ez lesz az életünk.
kalypsó csak nézte, és elmosolyodott, szép szavakat suttogsz, énekesmadaram.
az éjszaka belém költözött fájdalom szüli őket, fogta meg meleg kezét calais. te ültetted el bennem ennek a sajgásnak a magját, ne hidd, hogy nem tudom, különös hatalmad van fölöttem. minden szavad újabb béklyóba ver. vigyázz, ne szorítsd meg nagyon ezeket a láncokat, vigyázz rám, kalypsó.
kalypsó odahajolt calaishoz, vörös ajka a bőrére simult. könnyű csók volt, lebegő, letépte a láncokat, tárd ki a szárnyad, énekesmadaram, nem akarom, hogy fájjon neked. könnyíthetek a sorsodon, ha szeretnéd, suttogta kalypsó édesen a fülébe, ó, ez a csodálatos fiú, megszakad a szívem, amiért gyötörnöm kell.
kérlek, sóhajtotta calais.
a nő elhúzódott tőle, és szelíd tekintettel figyelte. tudom, hogy szeretsz, hiszen nem tehetsz mást. amikor megláttalak, eldöntöttem, hogy az enyém leszel, és most itt fekszel előttem könyörögve. az álmaidról mesélsz nekem. hallgatni akarlak örökké, beszélj, beszélj rólam, mondd el, milyen szép vagyok. írj hozzám verseket, fordítsd ki nekem magadat, és érted én is kifordítom magam. szeress engem úgy, ahogy soha senki nem fog tudni szeretni, és királlyá teszlek magam mellett. szeress engem úgy, mintha a szolgám lennél, és úgy, mintha én lennék a te szolgád. ha ezt megteszed értem, neked adok mindent, amire vágysz, gyönyörű calaisom.
megígérem neked, suttogta calais, minden versem rólad szól majd, és a nevedet súlyos korok elteltével is zengik majd a dalnokok. szolgállak és szolgámmá teszlek, megszelídítem a benned lakó istent, és kifordítom magamat, hogy láthassalak téged kifordulni. emlékezz az ígéretemre, és hajtsd be rajtam könyörtelenül, ha elfeledném.
azzal a pásztor felkelt, és belecsókolt a nő hajába.
így váltak el egymástól.

istened lakik bennem, kalypsó, közös gyermekünk, belőled fogant és én szültem meg, bárcsak én is benned fogantam volna, aranyszínű méhedet ölelném belülről, és olyan szép lennék, mint te, a napot hordoznám a szememben. nem olyan lennék, mint a gyermekünk, nem ilyen vad, ilyen telhetetlen, most is érzem, mocorog bennem, véresre kaparja a szemét, úgy rúgkapál, kilöki belőlem a beleimet, kérlek, ne hagyd neki, ne hagyd a gyermekednek, hogy elemésszen, kalypsó.
tudom, hogy nem földi nő vagy, nem tagadhatod előttem. láttam a szemedben a bennünket körülvevő öreg óceán viharait, éreztem ajkadon a halhatatlan nektár ízét. tudom, hogy vörös szíved örökké dobog majd, jóval azután is, hogy én meghaltam érted, tudom, hogy emlékezeted sokkal hosszabb az enyémnél. mégis beléd szerettem, mert téged nem őröl fel az idő, mint engem, nincs korod, nincs múltad és jövőd, csak te létezel. bennem csak te létezel.
a szirtek hallják csak a nyögésemet, amikor a lábam megcsal engem, és én a sárga fűbe borulok. örvénylik a gyomrom, mostantól ez az életem, te mérted rám ezt a sorsot, férfi létemre örökké vajúdnom kell, mert ezt a csecsemőt sosem szülhetem meg. érted és miattad vállalom, azt akarom, hogy tudd, kalypsó. gyönyörű vagy, és a fájdalom által engem is azzá teszel, de soha ne feledd, hogy téged pedig én teszlek gyönyörűvé. hatalmam van fölötted, hiszen ezért vagyok férfi, csontos ujjaimmal szorítom a szívedet, kalitka vagyok, ahonnan, ígérem, nem szabadulsz. itt, bennem, nem ér semmiféle bántódás, megmaradsz szépnek örökké.
szétfeszíted a világot, kalypsó. sima bőrödben hánykolódom, köldököd viharai dobálnak, légy az enyém, kérlek, hiszen mindezt azért élem túl, hogy szerethesselek. kitöltesz engem, a csontom is beleremeg, húsod húsomon vonaglik, édes ez az érzés, tele vagyok veled, egyre szorosabbra zárom magam rajtad. mégis te vagy az, aki bekebelez engem, kalypsó.

forró napok teltek a hegy tetején, a langyos mészkövek között. ketten feküdtek az ég alatt, calais és kalypsó, bőrüket déli napsugarak kenték fényesre, szívüket sóvár szavak balzsamozták. ketten feküdtek ott, egymásnak szolgái, igába hajtom a benned lakó istent, mert én még nála is hatalmasabb vagyok. rendelkezz velem, törj össze, ha tudsz, testemet és bordáimat feszítem eléd, szerelmem.
amikor calais elmondta az utolsó verset is, kalypsó kézen fogta, és elindultak egy ösvényen egy másik világ felé. meztelen talpuk alatt ropogott a fű, olajfák illatát sodorja felém a szél, hová viszel, mit tartogatsz számomra, kedvesem?
a tenger partján kalypsó megállt, és calaisra mosolygott, vörös ajkad virága azt kéri, hogy megöntözzem, de te erős vagy, kalypsó, távol tartod magadtól az egyre közelgő pillanatot, az idő ellen feszíted magad, és győzedelmeskedsz. mondd, hogy te is tudod, ez a győzelem nem tart sokáig, és egy nap elér a pillanat, amikor megnyílsz majd előttem testestől-lelkestől.
calais, te édes bolond, nevetett kalypsó gyöngyhangon, hát valóban annyira elvakítalak, hogy nem látod, épp most nyitom meg magam előtted?
kalypsó fényes bokája eltűnt a habokban, és a tengerben sétáltak, egyre mélyebbre süllyed a lábam az iszapban, halkan surranunk a hullámok között, fejünk a tajtékok alá bukik, megtisztulunk, mielőtt összeforrnánk, már értem, megtisztítasz engem emberségemtől, hogy magadba fogadhass, mint halhatatlan bálványod.
fakó csillag, calais, mélyre szívta a levegőt, amikor felszínre bukkantak. egy barlangba vitte kalypsó, napfényes odú az óceán partján. a barlang közepén háborgott a tenger, fölötte lyuk szélesedett, a peremén fehér sziklák. a napsugarak törték itt át hajdanán a föld burkát, suttogta kalypsó, ez az én otthonom, és most a tiéddé teszem, mert megígértem neked, hogy kifordítom magam előtted, calais. abban a vízben állsz, amely a holdfényben a testemet mossa, azt a levegőt szívod, amely az én tüdőmben járt a tiéd előtt. látom, remeg a lábad a gyönyörűségtől, hidd el, nem szándékosan préselem a szívedet, énekesmadaram.
faragott oszlopok tartották a föléjük boruló sziklát, szőlő futott fel rajtuk, roppanós és feszes szemű. az oszlopok között mandulafák nőttek, ott az ágyam, annak a lombnak az árnyékában, mutatott fehér selymek gyűrött halmára kalypsó, ott leszek a tiéd először.
kézen fogta calaist, érintésedre összefolyik a vérünk, és a selymekhez vezette. lágyan lefektette, mindenfelől körülfogod a testem, kérlek, kalypsó, hadd legyek végre a tiéd! csendesen, suttogta a nő a fülébe, vörös ajka közül puhán surrant a szó, légy türelmes, madaram.
kalypsó levetette magáról fehér ruháját, és ott állt fölötte, fényesen és barnán, én vagyok az, akit álmaidban öleltél.
calais szívén összeszorultak a láncok. testét hideg vas marta, izmai engedetlenül dobálták, amikor kalypsó megcsókolta, nyugodj meg, kedvesem, de calais tudta, sosem nyugodhat meg, és viharos szívvel karolta át, gyere ide hozzám, gyere ide, és a testük megfeszült, így, ugye, tudod, mennyire szeretlek, megígérem neked, hogy sosem hagylak el, sosem hagyjuk el titkos barlangodat, itt élek majd veled halhatatlanságban, és kalypsó nevetett, ne légy buta, madaram, én gyönyörű madaram, és calais átfogta és magához szorította barna testét, ha nem szeretsz engem halálodig, megátkozlak, kalypsó, és a nő sikoltott, add nekem a fiaidat, calais, add nekem mindet, és én megígérem, hogy senki mást nem engedek közel magamhoz. calais megcsókolta, szavad soha ne feledd.
a fehér selymeket vörösre színezte szerelmük.

így éltek ketten hosszú évekig, calais és kalypsó. szívükön vasbilincs, rabszolga lettem, pedig szabadnak szült anyám. gyere hozzám, a mandulafa tövében várlak, repülök máris. tenyeredből akarok feszes szőlőszemeket enni, olajjal kend be a hátam, hogy érezzem, szeretsz. gyere be a tengerbe, megfürdetlek, mint gyermekemet, a víz hidegében újra belém bolondulsz. szivaccsal mosd a vállam, ott érzékeny a bőröm, tudod. lecsókolom rólad azokat az éveket, amelyeket nem velem töltöttél. benned akarok létezni, nyílj ki nekem, hogy beléd bújhassak, és testeddel védhesd az én gyenge testem. ha másra nézel rajtam kívül, azt megölöm, szerelmem, magamnak akarlak teljesen.
ezeket és ilyesféléket suttogtak egymásnak minden nap, amíg el nem jött az este, amelyet calais sosem felejtett el. a barlangban feküdtek a holdfény alatt, ölelkezve, mintha először tennék. megszólalt akkor kalypsó, és hangja darabokra törte az évek forró csendjét.
elveszítetted a hangod, énekesmadaram.
calais felült, meredten nézett a szemébe.
hidd el, sajnálom, suttogta kalypsó. azt hittem, tovább fogod bírni. azt hittem, nem vagy olyan egyszerű halandó, mint azok ott lenn, a faluban.
nem értem, felelte calais, nem akarom érteni. megborzongott.
tudom, simított végig a karján kalypsó, tudom, én fényes csillagom. hidd el, amikor elmész innen, ezer könnyet hullatok majd érted.
nem megyek sehová, feszítette meg magát calais, ott leszek, ahol te vagy.
kalypsó lebiggyesztette az ajkát. indulj, calais. menned kell, tudod.
fakó csillag, calais, hitetlenkedve állt fel. ne mondj nekem ilyet azok után, hogy annyit énekeltem rólad.
verseid egyre fáradtabbak. erősebb szavakra van szükségem, túl régóta szeretsz már ahhoz, hogy megtartsalak.
calais a holdra nézett, barátom, csak te vagy tanúja ennek a borzalmas árulásnak. kalypsó őt nézte, utolsó pillantásommal magamba zárom emléked örökre.
el kell menned, calais, mondta. nemzz egy fiút nekem, ahogy egykor ígérted, és küldd el hozzám, a hegyre. amikor meglátom, felismerem majd, és benne újra rád találok.
kísérj ki legalább, kérte a fiú. csak még egyszer.
ketten léptek ki a partra a tengerből, egymás kezét fogták. kalypsó mosolygott, megcsókolta calaist, vörös ajkam édességét most érzed utoljára. fiút akarok tőled, aki ugyanúgy szerethet engem, mint te magad. küldd el nekem, és én megadok neki mindent, amit neked megadtam, énekesmadaram.
ő is érezni fogja ajkad édességét?
kalypsó nevetett, hangja hullámokat vert a vízen.
ő is öleli majd fényes nyakadat?
menj, calaisom, és térj vissza hozzám egy fiatalabb testben.
kalypsó a tengerbe lépett, és calais némán figyelte távolodó alakját. először meztelen combját nyelték el a habok, aztán eltűnt a válla, és a haján is átcsaptak a hullámok. nem nézett vissza rá, nem nézett vissza rá.
légy átkozott, kalypsó.

Török Ábel prózájának első része itt olvasható.

Borítókép: PxHere