Jacques Audiard egyvalamit egészen biztosan bizonyított legújabb filmjével. Még mindig, 70 évesen is érti a fiatalokat, és az ifjú generáció legfrissebb hangjait megszégyenítő módon képes nemzedéki közérzetfilmet forgatni. Újat azonban nem igazán tesz hozzá a műfaj kánonjához.
Párizs a szerelmek, az álmok, a lehetőségek városa, a film és az irodalom nagyjából konszenzusra jutott ebben, a francia filmművészet egyik prominense azonban most úgy döntött, némileg más szemszögből mutatja be a várost. Ehhez a metropolisz 13. kerületét választotta, amely egy kulturális és gazdasági szempontból kevésbé prosperáló negyed, ahová a 20. század második felében rengeteg tömbházat építettek, épp ezért ma is főképp a fiatal lakosság él a Les Olympiades (a film eredeti címe ebből a megnevezésből ered) utcáiban. Az érzékeny szerelmi kapcsolatokhoz a nagy sikerű Rozsda és csont után visszatérő
Audiard sakktáblaként használja a panelházak rengetegét, és lazán felskiccelt kapcsolatok szövevényes labirintusát viszi vászonra.
A nagy egész azonban fájdalmasan hiányzik ebből a műből.
A rendező ez alkalommal is a banalitásból épít drámát: Émilie (Lucie Zhang), a diplomásként call centerben sínylődő, ázsiai felmenőkkel rendelkező lány lakótársat keres magának, így találkozik Camille-lal (Makita Samba), a vonzó tanárral. Kettejük között hamar nehezen behatárolható kapcsolat alakul ki, ami
pillanatokra túllép a testiségen, de végül mégsem válik egészséges viszonnyá.
A férfi életébe időközben megérkezik Nora (Noémie Merlant), az igéző szépségű lány, akinek azért kell otthagynia az egyetemet, mert a diáktársai egy bulin összekeverik a híres pornószínésznővel, Amberrel (Jehnny Beth), akivel később maga a lány is megismerkedik. A négy szereplő kapcsolatai és érzései időről időre szükségszerűen futnak össze egy pontba, a feloldozás azonban – ahogy legtöbbször a való életben is – elmarad.
Az Ahol a nap felkel Párizsban nem nagy mű, és érezhetően az erre irányuló szándék sem volt meg benne. Nincsenek igazán új kérdésfelvetések, pláne válaszok,
csupán gyönyörűen fényképezett helyszíneken karizmatikus színészek beszélgetnek egymással,
miközben szól a Cannes-ban is díjazott, a mondanivalót szépen támogató, Rone által jegyzett zene. Ez pedig nagyjából elég is, hiszen ezekben kétségtelenül nagyon erős a film. Ezen aspektusok teremtik meg azt a sajátos hangulatot, amelyet – a könnyebb érthetőség miatt – talán ahhoz hasonlíthatnánk, mintha összemixelnék az elmúlt időszak két nagyon népszerű szerzői filmjét, a Vezess helyettemet és A világ legrosszabb emberét. Utóbbi elsősorban a párkapcsolati elakadások ábrázolása és az azt övező abszurd humor kapcsán juthat eszünkbe, Rjúszuke Hamagucsi remekműve pedig az erotika és a test színre vitele nyomán.
Audiard Hamagucsi filmjéhez hasonlóan erodálja a szexuális aktust. A japán lélektani drámában ez sokkal látványosabb, hiszen Kafuku és Oto szeretkezései tulajdonképpen csak az ihlet kifejeződésének biztosítanak keretet, de
lényegét tekintve itt is erről az alkotói gesztusról van szó.
Főhőseink számára ugyanis az ösztönök megélésén túl semmit nem jelentenek ezek a kapcsolatok, a test szinte használati tárggyá válik ebben a kontextusban.
Épp ezért izgalmas fricska a pornószínésznő behozatala, hiszen a többiekkel szemben ő valóban a testéből él, talán mégis ő a legérzékibb és a legfinomabb.
Nora azért kezdeményez kapcsolatot vele, mert valójában magát szeretné meghaladni.
Megijeszti, hogy szaktársai össze tudják őt téveszteni egy szexmunkással, de lehetőséget is lát ebben, hiszen a saját életéből talán épp az ösztönösség hiányzik. Új munkahelyén rögtön azzal kezdi, hogy közli a főnöke szerepében tetszelgő Camille-lal: egyetlen rossz mozdulat vagy kétértelmű poén, és jogi útra tereli az ügyet.
A férfi azonban éppen belé lesz szerelmes, miközben volt lakótársa, Émilie még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta.
Audiard legújabb rendezése többek között azért sem válhat kiemelkedővé, mert karaktereivel nem igazán lép túl a sztereotípiákon.
A férfi végig titokzatos, nagyon érzéki ösztönlény, a lányok pedig a szende csábító és az idősebb, intellektuálisan is vonzó álomnő közötti skálán mozognak. Ráadásul ez a cselekmény előrehaladtával sem változik radikálisan (a családi hátterek megismerése persze nyilván bonyolít a képleten), így látszatfigurák őrlődnek olyan konfliktusokban, melyeket a kortárs párkapcsolati drámák már nagy számban, és sok esetben mélyebben tematizáltak.
A viszonyok fő mozgatórugója ugyanis az a fajta kommunikációképtelenség, amely talán a mostani húszas-harmincas generáció egyik legérdekesebb paradoxona. Ugyanis
épp akkor vált ennyire nehézzé az érzelmek verbalizálása, amikor látszólag a legkönnyebb a kommunikáció,
hiszen másodpercek alatt bárkit elérhetünk. Mintha épp a lehetőség bénítaná meg egy nemzedék sodródó hőseit. Émilie és Camille nagyjából 10 perc ismeretség után kötnek ki először egymás karjaiban. Megvan a kölcsönös szikra, a következményekkel pedig egyikőjük sem akar számolni. Aztán annak a tipikus esetét látjuk, mikor két ember egyszerűen mást akar egymástól (ezen a ponton a tragikusan gyönyörű 500 nap nyár is eszünkbe juthat), de tulajdonképpen ezt sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, mert a film végén jutnak el arra a pontra, hogy képesek legyenek konkrétan megnevezni az érzelmeiket. Lehet ezt a dinamikát nagyon jól csinálni (a Sally Rooney kitűnő regényéből készült, nem kevésbé remek sorozat, a Normális emberek talán a legjobb példa erre), itt azonban késleltetésnek hat, ahogyan a szereplők elbeszélnek egymás mellett.
Audiard annyiban forgatott generációs mozit, hogy behozta a képletbe az online kommunikációt, de – nagyon okosan – nem egyfajta veszélyes misztériumként kezeli, mint az főleg a téma kezdeti megjelenésekor jellemző volt, hanem egyszerűen adottnak veszi. Sőt, szinte ki is áll az online kommunikáció mellett, hiszen azt vallja, hogy így is létrejöhet a két ember közötti intimitás. Egyébként
a szerelem, az elvágyódás, az útkeresés ismerős és mindig aktuális kérdései a jól megszokott sarokpontok mentén jelennek meg.
Emellett abból a szempontból is univerzális filmről van szó, hogy néhány nagyon szép vágóképen túl a helyszín nem válik főszereplővé.
Remek színészi alakítások, művészi módon alkalmazott kézi kamera, az All these Sleepless Nights-ot idéző pszichedelikus zene – az Ahol a nap felkel Párizsban nem törekszik világmagyarázatra, inkább magabiztos stílusgyakorlatként szervesül a rendező életművébe. De amíg olyan filmesről beszélünk, akibe több finomság szorult mint a jelenleg alkotó mezőny képviselőinek többségébe, ezzel olyan komoly probléma nincs is.
Ahol a nap felkel Párizsban (Les Olympiades, Paris 13e), 2021. Rendezte: Jacques Audiard. Írta: Adrian Tomine műveiből Jacques Audiard, Léa Mysius és Céline Sciamma. Szereplők: Lucie Zhang, Makita Samba, Noémie Merlant, Jehnny Beth. Forgalmazó: Vertigo Média.
Az Ahol a nap felkel Párizsban a Magyar Filmadatbázison.
