Török Ábel prózája

ős szívem virágai

fakó csillag, calais, rongyosan baktatott fel a hegyre, útközben régi dalt dúdolt egy finom suhanású lányról. az anyja elküldte a kecskével, menj vele a bércekre, itt túl satnya neki a fű. calaisnak nem fűlött a foga ahhoz, hogy estig a tűző napon száradjon, de aligha tehetett mást, az anyja vén volt és makacs, ha nem ment volna magától, bizonyára ő kergeti fel a hegyre.
az örök nyár földjén lakott, sárga mezők határában. tengerparton nőtt fel, mészkövek között fehérlő faluban, szelíd aleppói fenyők, áruló júdásfák és árnyékos olajfák alatt. forró vidék volt ez, akárcsak az itteni emberek szíve. a nap megperzselte a vérüket, mi többek vagyunk nálatok, zubog bennünk a szerelem, anyánk a saját képmására teremtett bennünket, ős föld, hevíts fel úgy, mint egykoron.
calais nem érezte magát túlságosan felhevültnek. fásult volt, hajnalig virrasztott, verset írt a tengerről, háromezer hajómat adom neked egy csókodért. pirkadatkor ébresztette az anyja, jó reggelt, hasadra süt a nap, jó reggelt, anyám, bár ne szültél volna világra.
megtörölte a homlokát, és felnézett a hegyre, közel az istenek otthona, ezt mondta a kecskének, és akkor még nem tudta, hogy nem beszél ostobaságokat.
magányos fiú kaptatott a szürke sziklák között, a szikkadt, repedezett földúton. a nap cserzette barnára a bőrét, száját lányok ajka puhította. fakó rongyokba öltözött, ilyen az élet ezen a vidéken, a vérem szabja meg, mit viselek, és az én vérem aligha lehetne ennél hígabb.
az apja paraszt volt, az a föld kebelezte be, amelyet egész életében művelt. az anyja mosónő, aszott kezű, töpörödött asszony, heves és nagyhangú, vénségére megbolondult, rikácsolását szebb napokon a tenger túlsó partján is hallották. ennek a két szerencsétlennek a fia volt calais, egy a sok közül, valamivel eszesebb, szebb és lustább a többinél.
talpa alatt ropogott a talaj, mezítláb járt, mint a legtöbben arrafelé, lábkörme közé fekete piszok ragadt. unottan hajtotta a kecskét maga előtt, gyere, nemsokára kedvedre legelészhetsz. újra dudorászni kezdett, dalt egy régi lányról, aztán hirtelen megtorpant az út közepén.
te, kecske, gondolt egyet calais, akarsz hallani egy verset?
az állat biztatóan mekegett, és ezt a fiú jó jelnek vélte. ha már megkértél rá, kacsintott, muszáj lesz elszavalnom. készülj fel, mert igen nagyra méltatott költő sorait fogod hallani.
megállt, megköszörülte a torkát, és felkiáltott. ajka cifra szavakat hányt, a tengerről beszélt, a föld sodró kék szeretőjéről, aki szüntelenül ostromolja őt habjaival. beszélt a hullámok szeszélyeiről, a szabad ég dörgéséről és a hajósok megpróbáltatásairól, íme, skylla és charybdis között evezünk, fogd be a füledet, ha meghallod a szirének énekét. amikor befejezte, büszkén meghajolt, no, kecske, hallottál-e már ennél szebbet valaha?
a kecske válaszra sem méltatta calais gondosan megkomponált sorait. a fiú csalódottan sóhajtott, és már éppen indult volna tovább, amikor halk tapsot hallott az út széléről. megpördült, ki járhat erre ezen a fülledt napon, még a csontjaimat is megpörköli a forróság.
kissé távolabb, egy köves emelkedőn, sápadt olajfák árnyékában egy nőt pillantott meg, igen, ez mindennek a kezdete, nemzetségem sorsáról döntök most.
a sárga fűben feküdt, teste ívben meghajlott, és őt nézte mélysötét szemével. arcát napsugarak koszorúzták, dús ajkán borvörös fény játszott, tekintetétől megremegtek a lombok. ahogy calaisra nézett, szebb volt mindenkinél a világon. a fiú teste elernyedt, földöntúli ez a nap, összeroppanok, mit tehetek érted, isteni asszony. a szíve megremegett burkában, kalitkába zártál, madarad lettem, ha szeretnéd, egész életemben énekelek neked, torkom szakadtáig.
mi a neved, fiú, kérdezte a nő az olajfa alól.
calais vagyok, nyögte elveszetten. zsibbasztó szerelem tört rám, sorvadt nyelvem hitvány szavakat szül, bocsáss meg, amiért ilyen esetlen vagyok előtted.
gyere ide hozzám, calais, hegyek csillaga, hadd lássalak közelebbről, intett az asszony, hosszú ujjai táncoltak a levegőben, és a fiú, mintha madzagon rángatnák, elindult felé.
hegyek csillagának szólítottál, és én úgy ragyogok a hangodtól, akár az esthajnal, meglátod, ha ilyen balzsamosan szólsz hozzám, sohasem látsz majd nálam tündöklőbbet.
a vörös ajkak összeszorultak, bolondos calais, ülj le mellém, és mesélj magadról.
a fiú közelebb ért, vad szíve felhevült, feszül a mellkasom, bordakosaram bilincsként szorít, látom magam a szemedben, ne engedj el sosem, fájdalmas a közelséged. leült a száraz fűbe a nő mellé, és csak nézte némán, tekintete bevándorolta testének rejtett zugait. meztelen nyakában gyönyörködött, fényes vállát, sima karját és csuklóját nézte, az erek vörös folyását a bőre alatt. fölfalta a puszta nézésével, éhes vagyok, adj nekem egy falatot magadból, utánad sóvárog a nyelvem.
az asszony is calaist nézte. végigmérte rongyos öltözetét, napcserzette bőrét, inas vállát, és mosolygott, szép vagy, calais, ezt mondta. most pedig mesélj nekem, hadd halljam madárhangodat.
és calais mesélni kezdett. saját magáról beszélt, fehér falú házukról, ráncos apjának koporsójáról. elmondta, hogy egyedül él öreg anyjával, így nőtt fel, minden reggel iskolába járt, délután a kecskét legeltette. ősz tanítóm a legnagyobbak verseit szavalta el nekem nap mint nap, és én magam is költő lettem. miután meghalok, emlékezni fognak a nevemre.
abban biztos vagyok, búgta a nő, abban biztos vagyok, calais.
mesélt a nagybátyjáról, aki esténként kivitte a tengerre halászni. habok között siklik a bárkánk, hosszú éjszaka áll előttünk, a hosszú éjszakák hosszú életet jelentenek. nem szeretném, hogy az én életem túlságosan hosszú legyen.
a hegyekről beszélt, a magas mészkőfalakról, a kanyargó törzsű mandulafáról, amelynek árnyékában először csókolt lányt, ó, dalos ajkú khloé, most is érzem szőke hajad simogatását.
calais beszélt, és a nő hallgatta. néha felkacagott, néha kérdezett tőle valamit, figyelmes volt, mint senki más, rád szűkülnek a világ térségei, mást nem is látok kívüled, eltakarod előlem a tengert, hangod még a hullámok robajlását is túlharsogja. a fiú reszketett, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, forróság tölt el, ha rád gondolok, kedvesem.
mi a neved, kérdezte calais, és megérintette a nő kezét, mondd meg nekem, hogy éjszakánként az égbe suttoghassam. mindentudó mosolyod az anyámnál is jobban ismer, mélysötét szemed fojtogat, én vagyok tengered örök halásza, evezőm rég eltörött. bocsáss utamra, építs nekem szilárd tutajt, hogy behajózhassam minden vidékedet.
kalypsó a nevem, felelte a nő, mert az óceán legszebb kagylójában születtem.
kalypsó, suttogta calais, kimondtam a nevedet, innen már egy út sem vihet vissza. ki vagy te, hogy ilyen nevet hordozol? a tengermély visszhangjában születtél, tudom, hangodban most is hallom az óceán csöndjét.
a nap sugarai ragyogjanak rád örökké, kalypsó.
menned kell, intett a nő calaisnak, kifordítod belőlem a lelket. a kecskédnek legelnie kell, vén anyád vár otthon.
calais megcsókolta barna arcát, mélyre szívom édes mirhaillatod, és sosem engedem ki a tüdőmből. ahogy vörös ajka kalypsó bőréhez ért, a nő teste megremegett, menj, calais, énekesmadaram.
a fiú felállt, és elindult az út felé, por szállt meztelen talpa nyomán. ígérd meg, hogy visszajössz hozzám, kiáltotta utána kalypsó, és a hangja megragadta, calais teste roppant, elrendeltetett, béklyóim megköttettek, mint a farkas láncai.
megfordult és mosolygott, ezentúl minden nap eljövök hozzád, kalypsóm.

ugyanazon az úton ment hazafelé, hátha viszontlátja a nőt az olajfa alatt. a kecske előtte poroszkált, öreg jószág, remélem, bőségesen megtöltötted a gyomrod. a jószág helyeslőn mekegett, hitvány volt a fű, de temérdek, ne aggódj, gazdám.
te sem tudod kiverni a fejedből, igaz, simogatta meg a fejét calais, ujjai között a durva szőr borzolódott.
reggel óta csak rá gondolok, felelte a kecske.
calais ajkáról nehéz sóhaj szakadt. nem szabad beszélnem róla a faluban, ha kitudódik, milyen gyönyörűség él a hegyen, az összes férfi megpróbálná elcsábítani tőlem.
más nem tudhat róla, bólogatott a kecske, titokban kell tartanod. zárd a szíved legmélyebb zugába, ne szólj róla még a saját anyádnak se. börtön lesz a szíved, vörös párnákkal bélelt, és kalypsó ott fog élni, amíg meg nem halsz.
nem zárhatom kalitkába. akármilyen ragyogó és kényelmes is, végül mégiscsak börtönbe vetném.
hát nem ugyanezt tette veled, fordult felé a kecske komolyan. nézz le a csuklódra, calais, és meglátod, máris súlyos láncokat cipelsz, amelyek őhozzá kötnek.
igazad van, rázta meg magát a fiú, börtön vagyok és rab is, váltott szerelmet viselek magamon.
a börtönt hordd mint köpenyt, a rabodat pedig könnyű selyemmel kösd magadhoz.
csendben sétáltak tovább, a fiú és a kecske. aznap nem látták viszont kalypsót.
calais fényes láncai szomorúan zörögtek a csenevész fűszálak között.

a következő hajnalon forró nap kelt, és calaist az ágyában találta izzadtan, álmatlanul. hosszú volt az éjszaka, három emberöltő évei hullottak a kopott padlóra, forgass meg a síromban, különben sosem láthatlak újra. háromszor öregedtem meg, és háromszor születtem újjá érted, sugárzó kalypsóm.
sötétségben mentem el hozzád, és meztelenül jártam be álmaid földjét, hogy megérinthessem a szívedet. másnak nem engedtem, hogy lásson, másnak nem fedem fel soha a nevemet. fehér rongyok között feküdtél öntudatlanul, csak véred csorgását hallottam és a kongó harangokat. akkor csókoltalak meg először, íves szádat ajkammal zártam, bezártam, többé senkinek nem nyílik, neked ígérem a testem, énekesmadaram.
végigsimítottam a hasad, ujjam köldököd sötétjét kavarta. vad vagy és durva, ezt gondoltam, én nálad sokkal szebb vagyok. és mégis, valami hozzád köt, beléd kapaszkodom, belőled lélegzem, illatodért jöttem el ma éjjel, calais. finom a tested és kedves, kedves hozzám, felel nekem. beszélgettünk, én és a tested, éjszaka föléd hajoltam, és altatódalt dúdoltam neked, álmodj édes álmokat, ragyogó csillagom.
az öledbe ültem, mintha a szeretőd lennék, és azt képzeltem, a szemembe nézel. akkor felébreszthettelek volna, de nem mertem, félek tőled, calais, félek, mit fogsz tenni velem, már késő, már a kezedbe adtam magam. és mégis én szorítalak téged, érzem.
megcsókoltam lehunyt szemedet, és tudtam, hogy vörös ajkamról álmodsz. ujjbegyeim táncot jártak a mellkasodon, pásztor vagy, és én beléd szerettem, az öledben ülök, mégis előtted térdelek. tudom, nekem kell intenem, kelj fel, mert te vagy az én igazi szolgám.
felhevít a neved, calais. az égre néztem akkor, az öledben ülve, és elsuttogtam háromszor, egyszer sírva, egyszer titokban, egyszer szerelmesen. könnyeim az arcodra hullottak, és te elmosolyodtál.
eljött a hajnal, és nekem mennem kellett. betakartalak fehér rongyaidba, és magadra hagytalak a sötétben. nemsokára ébredsz, calais, és meglátod, milyen fájdalom költözött a szívedbe. ott fogok várni rád, fenn a hegyen, hogy csillapítsam.
csendesen lépdeltem, nem néztem vissza rád. ma eljössz, ezt suttogtam, ma újra eljössz hozzám. visszatérésem tanúja csak virágos barlangom mélye volt, és tudom, ő nem árul el soha.

bágyadtan ébredt calais, megperzselte a nap. nehéz lelket cipelt a bordái alatt, tántorogva lépett ki az ágyból. kalypsó lábnyomaiban sétált, a testem emlékszik rád, előtte nem tagadhatod le, hol jártál az éjjel. úgy érzem, kagylóhéjban aludtam, hiszen most is rád gondolok. zavaros álmaim voltak, és mind rólad szólt.
megmosta az arcát, langyos víz fut a bőrömön, bárcsak a te könnyeidben fürödhetnék újra. kopott inget húzott, végigsimítja a karom, ahogy te tetted a hold alatt, miközben az igazak álmát aludtam. papírtekercset és tollat fogott a kezébe, tanítóm már vár rám, de tudom, te jobban vársz. bódultan lépett ki a fülledt nyári reggelbe, virág nyílik a tenyeremen, vigyázz rám, gondoskodj rólam, figyelj engem a hegyről, kalypsó.
szédülten kopogott be a világos konyhába, anyja barázdált arca az arcába nézett. mi lelt téged, fiam, olyan sápadt vagy, mint a holtak homloka. lázas vagyok, anyám, panaszkodott calais, betegség vert tanyát bennem, de ne aggódj, téged már sosem fertőzhetlek meg vele.
gyenge vagyok, mint a tavaszi harmatcseppek, sopánkodott hangosan, elcsorog a testem a túlvilág felé. saját boldogságomat követem a sírba, ó, anyám, ha tudnád, milyen öblös fájdalom költözött belém!
leült elé calais, kitépte a kezéből a fazekat, és beszélni kezdett, mondd meg nekem, anyám, mihez kezdjek ekkora teherrel a bordáim között?
kalypsót nem említette, nem mondhatom ki a nevét, ajkam közé zárom, így őrzöm meg a hatalmam fölötte.
most rabolja el másodszor a szívedet, felelte az asszony, várd meg, amíg harmadszor is ellopja, mert csak a harmadik szerelem lehet igaz.
a szép khloéra gondolt az anyja, dalos ajkú, szőke lány, calais első csókja örökké az övé marad. drága anyám, emlékeid tévutakra visznek a vágyódás vörös pusztaságában.
és mondd, mit tegyek, ha először szeretek?
addig sóvárogj utána, amíg darabokra zúzza a szívedet. akkor merülj édes feledésbe, és abból építsd újjá magad. ha ezt teszed, újra lerombolható leszel, és újra elajándékozhatod a gyengeségedet.
selyembe csomagolva nyújtom majd át neked, kalypsó. remeg és vonaglik a tenyeredben, nyüszít, mint az éjbe vetett állat, és csak a hangod búgása csillapíthatja le. hazudd nekem azt, hogy szeretsz, kérlek.
calais türelmetlenül hallgatta anyja megeredő locsogását, eressz engem májfoltos ujjaid közül, menni akarok, tudod jól, hangyák mászkálnak a talpamon, felugranék. a sárga napkorong kíméletlen lassúsággal vánszorgott az égen, mit ér a gyorsaság, ha egy teknőst kell követnem. a déli harangszó megrepesztette a fülledt szoba csendjét, kettejük közé vágott, és azt kiáltotta, calaisért jöttem. ekkor felugrott, és szaladni kezdett, mert már nem bírta tovább, nem, innen nincs tovább. anyja rikácsolása hosszan visszhangzott a sziklák között:
sóvárogj addig, amíg lehet! a legszebb szavakat ezen a világon mind fájdalom szülte.

Török Ábel prózájának második része itt olvasható.

Borítókép: PxHere