Hegedűs Józsi gitáros-dalszerző-énekes 2018-ban indította útjára Csillagerdő nevű formációját, melynek zenéjében összeér a történetközpontú szerzőiség, a húzós riffekkel keretezett gitárzene és a népzenétől kölcsönzött motívumkészlet. Második albumuk, az Elszakít, összeköt, elszakít is ezek tengelyén egyensúlyoz, mi pedig utánajárunk, hogyan lehetséges mindez.
A Csillagerdő zenekar dalai nehezen írhatók körül a bevett jelzőkkel. Még úgy is, hogy az a zenei út, amelyre Hegedűs Józsi (ének-gitár), Bubla Bence (ütőhangszerek), Pintér Norbert (basszusgitár) és Ábrahám Máté (cselló) közösen léptek, egyértelmű kihívásokat tartogat: megkeresni és a jelenbe helyezni a kezdőpontokat, kibogozni és újra összekapcsolni az összekuszálódott-szétválasztott gyökereket. Az eredmény papíron alternatív folk-pop, népzene és rockzene házasítása, ha úgy tetszik, világzene, valójában azonban
minden műfaji jegyet levet magáról.
Arról, hogy a kulturális folytonosság fenntartásában milyen szerepe van a könnyűzenének, lehetetlen egyetlen cikk egyetlen bekezdésében megnyilatkozni. Így itt és most csak arra érdemes ráirányítani a figyelmünket, hogy milyen szerepe lehetne ebben a könnyűzenének. Miután a tágan értelmezett popzene azokból a kulturális nyersanyagokból, alapélményekből építkezik, amelyek mindnyájunkat körülvesznek a hétköznapokban, amelyek mindenki számára kézzelfoghatók és amelyeket generációkon keresztül önkéntelenül alakítunk,
potenciálisan alkalmas arra, hogy összekössön térben és időben mindent és mindenkit.
Mindenféle értelemben vett határokat átlépő kötőanyag lehetne, megörökített, továbbadható élménytár.
Arról, hogy ez a modern ember életében adódó malterszerep végül miért marad betöltetlenül, sokan és sokféleképpen tehetünk, annyi azonban elég nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy ezt a kulturális potenciált a kortárs könnyűzenei előadók nagy része nem tudja kihasználni. Hegedűs Józsi zenekara azonban – noha feltételezhetően ez nem kimondott cél – játszi könnyedséggel kivitelezi mindezt Elszakít, összeköt, elszakít című lemezén. De hogyan lehetséges az, hogy egy húszas évei közepén járó dalszerző
viszonylag fiatal formációja képes megugrani ezt a szintet?
A válasz egyik fele, hogy Hegedűs Józsi nem ma kezdte pályafutását, így az ifjúkor nem vet sokat a latban. Nagyjából egy évtizede vágott bele egyszálgitáron az otthoni zeneszerzésbe, azóta megjárta a Kikeltetőt, felléphetett az Eucharisztikus Kongresszuson. Önálló dalszerzői kvalitásairól pedig két dalban adott tanúbizonyságot, amelyeket saját neve alatt adott ki, India és Gyufa címmel. A válasz másik felét viszont egy lépést hátratéve láthatjuk-hallhatjuk meg.
Ez utóbbi vonás akkor válik igazán kivehetővé, ha egy tetszőlegesen kiválasztott, átlagos „világzenének” címkézett produkcióval hasonlítjuk össze, amellyel a meghatározhatatlanság ellenére nagy eséllyel egy polcra kerülhet a Csillagerdő. Az ilyen öndefinícióval rendelkező zenekarok sokszor esnek abba a hibába, hogy felismerve a könnyűzenének, a folkzenének és a népzenének a cikk elején felfestett kiaknázatlan lehetőségeit,
minden erejükkel azon vannak, hogy ezt az űrt végre betöltsék,
és minden alkotói megfontolást ennek a célnak rendelnek alá. Bizonyára mindannyiunk fejében megjelent egy-egy jellegzetes példája ennek a jelenségnek: lelkes és legtöbbször igen tehetséges zenészek koncepciónélküliségbe, működésképtelen fúziókba és kakofóniába fulladó dalainak tömkelege juthat eszünkbe erről.
Hegedűs Józsi zenekarából hallhatóan hiányzik ez a megrögzött missziótudat, emiatt végtelenül őszintének és organikusnak hatnak a szerzeményeik. Ezt a minőséget már a 2019-es Nyílik lemezükön is megvillantották, de a legutóbbi Elszakít, összeköt, elszakít az az album, amelyen sikerült beteljesíteniük ezt. A hangszerelésben való fejlődés az első, ami feltűnik, ugyanakkor mélyebbre ásva meghallhatjuk,
mennyi sok kis csodából áll össze ez a lemez.
Szövegében könnyed, folkos-alteres hangot üt meg, amelyet a dalsor elején a Barackvirág példáz, majd középtájon az Éljen az élet futtat csúcsra. A szövegezés legjobb fogása, hogy a népdaljellegű mellékzöngéket jó arányérzékkel csempészi a zenekar a lendületes gitárzenéhez dukáló kócos sorok és a Cseh Tamást idéző történetmesélés közé.
Hogy szövegszinten Hegedűs Józsi a saját életéből merít, és a gyerekkorból való kiszakadás érzékeny témáját járja körbe a lemez, az
az egyértelmű személyes hangvételben nyilvánul meg,
amelyre a zenei megformáltság is ráerősít. Ebben a tekintetben ízig-vérig szerzői albumra sikerült az Elszakít, összeköt, elszakít: ami meghatározó zenei behatás érhette a frontembert, az valószínűleg mind megtalálható a dalsorban. Ahhoz viszont, hogy ezeknek a jegyeknek az összefésülése ilyen jól sikerült, elengedhetetlenek a zenésztársak, akik végigkísérik és terelgetik Hegedűs Józsit ebben a kalandozásban. Az album kellő pontjain rockzenekarként működnek (például a már említett Barackvirágban), máskor nagyszerű indiefolk-leplet öltenek (ahogyan azt a Gerle esetében is hallhatjuk), de van, hogy az egyszálgitáros bensőségességet tesznek még líraibbá (az A lányoknak is zárlatában).
A Csillagerdő zenéjét hallgatva – melyben kitűnően megfér egymás mellett a cselló csengése, a gitárriffek húzása, az egyszálgitáros történetmesélés nyugalma – nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy milyen
sok hasonló zenekarnak lenne még helye a magyar színtéren.
Mindazonáltal az Elszakít, összeköt, elszakít végkicsengése pozitív és reményteli: amíg a Csillagerdő így ölti zenébe az örök útkeresés alapélményét, addig nincs ok az aggodalomra. Nekünk pedig jobbára nincs is más feladatunk, mint velük tartani ebben a kísérletezésben.
Csillagerdő: Elszakít, összeköt, elszakít, Keytracks Hungary, 2021.
A fotókat Pozojevich Miklós készítette.
