Teljesíteni egy ígéretet. Valószínűleg ez volt a cél, amikor Kenneth Branagh hosszú évtizedek távolságából úgy döntött, megénekli szeretett szülővárosa históriáját. Bár a motiváció meglehetősen személyes, az abból kerekedett történet annál univerzálisabb.
Egy író-rendező számára szinte elkerülhetetlen, hogy saját életéhez nyúljon filmjei elkészültekor akár csak egy esemény vagy karakter megformálásának erejéig is. Ezek az elemek kétélű kardként egyszerre szolgálják az eredetiséget és hitelességet, ugyanakkor kockázatot is jelentenek, hiszen a művészek nehezen tudnak objektíven tekinteni rájuk, ezzel néha túlzóvá vagy akár érdektelenné téve az elkészült művet.
Amennyiben pedig egyenesen saját életéről, pláne gyerekkoráról forgat filmet, ez a kockázat értelemszerűen hatványozottan jelen van,
így ezek a darabok jellemzően meg is törik az alkotó addigi filmográfiájának mintázatát. Hogy pozitív vagy negatív értelemben, az azon múlik, ez a szubjektivitás hol helyezkedik el az eredetiségtől a túlzásig tartó skálán.

Megesik, hogy egy híres rendező jócskán benne van már a korban, amikor elkészíti „így jöttem” filmjét. Ennek okai közt szerepelhet, hogy korábban más alkotásai miatt ideje, illetve pénzügyi háttere sem lett volna rá, és nem kizárt, hogy történetüknek – amennyiben azt nem egy ekkora név szignózza – nem feltétlen szavazott volna bizalmat egy nagyobb stúdió. Példa erre Sorrentino tavalyi, saját életéből táplálkozó coming-of-age drámája, amely vitathatatlanul szerethető és jól ragadja meg a kort, amelyben játszódik. De ha csupán a direktor nevét változtatnánk meg a stáblistán, a film sokat veszítene a jelentéstartalmából. Kenneth Branagh Belfastja témájában és struktúrájában igencsak hasonlít az olasz darabra, mégis
okosabban sáfárkodik a célkitűzéseivel, így arányaiban, bár kevesebbet markol, mégis többet fog.
A kilencéves Buddy (Jude Hill) egyik napról a másikra egy felkelésben találja magát, ahol az eddig csak kedves szomszédokkal és tejeskocsikkal megtöltött utcákat egyszeriben tankok és barikádokat építő ellenállók töltik meg. A fiú életére mégis sokkal nagyobb hatással van a kislány, akinek figyelméért még a mateknak is nekiül.

Bár az ír protestánsok és katolikusok között egyre nő a feszültség, a Buddy felett
pajzsként összetartó szülei, nagyszülei és tágabb értelemben az egész város megvédik őt a komolyabb (testi és lelki) sérülésektől.
De vajon meddig képes ez a védelem biztosítani a fiú jövőjét? Amikor az apa munkalehetőséget kap, a családnak el kell döntenie, hogy Belfast fenyegetett idilljében maradnak vagy Londonba menekülnek. Bár a döntés szinte egyértelmű, a családban az elköltözés gondolata – ahogy az lenni szokott – a jól ismert közegre édes rózsaszín mázt és a biztonságérzet bódító illúzióját teríti. A változás pedig legalább annyira fájdalmas, amennyire szükséges.

Sir Kenneth Branagh-nak kevés bizonyítani valója maradt: a kamera mindkét oldalán, színpadon és képernyőn, sorozatban és filmben, Shakespeare-ben, Disney-ben, Marvelben, Nolan-filmben, koronában, bajusszal vagy talárban, mindenhogy láttuk már az ír multitalentumot. Az egyetlen szerep, amit talán még nem öltött magára, az önmaga karaktere. Ha van is minta terjedelmes filmográfiájában, a művész ezzel a személyes hangvételű drámával megtörte azt, ugyanis most a ‘69-es észak-írországi konfliktus idején töltött saját belfasti gyerekkorát vitte vászonra.
A film mindent tartalmaz, ami egy nehéz időkből érkező rendező önéletrajzi filmjében található.
Akár bingózhatnánk is a zsáner elemeivel: idealizált szülőkép, a nehézségeket humorral enyhítő családtagok, első szerelem, a filmeknek szentelt különös odafigyelés és a korszakot lezáró menés-maradás dilemmája. Ez alapján akár klisésnek is gondolhatnánk az alkotást, de néhány tényező azért bőséggel árnyalja a képet. Ilyen például a remek színészgárda, köztük Jamie Dornan, Judi Dench és Ciarán Hinds, akik teljesen kitöltik a karaktereiket, de nem nyúlnak túl rajta, nem lopják el a fényt a szintén igen tehetséges főszereplőről. Vagy ilyen például, hogy
tartalmilag a hitelesség felett álló gyermeki nézőpontot követi végig a film,
és a gyakran lent tartott kameraállásoknak köszönhetően formailag is. A fekete-fehér képek nem válnak erőltetett művészkedéssé, a mozivásznon visszatérő színek pedig egyszerű, de szép szimbólumai az alkotó – azóta sokat bizonyított – filmek iránti szerelmének.

Ez a kulcsa annak, hogy Branagh drámája egészen ideális ponton helyezkedik el az említett eredetitől az elidegenítően öncélúig tartó skálán: az alkotó ezúttal mintha valóban csak magának akarna bizonyítani, így nincs igénye a nagyot mondásra.
Rövid játékidő, pár utcányi helyszín, kevés állásfoglalás, azokból sem szélsőséges.
Nem tér ki a politikai háttérre, nem akarja láttatni a nagyobb képet vagy kérdéseket feltenni. Mindenből csak annyit látunk, amennyi egy kilenc éves fiúban lecsapódik, így a rögvalóság egy családdal, játékkal és kíváncsisággal megszűrt, de nem negédes kivonatát kapjuk.
Teljesítette tehát ígéretét az ír rendező, visszatért Belfastba. Elmondta a történetét, amely átlagossága ellenére – vagy épp azért – sokakat érinthet és megérinthet, nem is beszélve azokról a jelenlegi eseményekről, amelyek sajnos újra átélhetővé teszik a menekülni kényszerülők történeteit.
Belfast, 2021. Írta és rendezte: Kenneth Branagh. Szereplők: Jude Hill, Lewis McAskie, Caitriona Balfe, Jamie Dornan, Judi Dench, Ciarán Hinds. Forgalmazó: UIP-Dunafilm.
A Belfast a Magyar Filmadatbázison.