Az 59 éve született, de már nyolc éve halott Borbély Szilárd életművét 2021 februárja óta a Jelenkor Kiadó gondozza. A sorozat az eredetileg 2013-ban megjelent Nincstelenek című regény újrakiadásával indult, és még abban az évben megjelent egy, a hagyatékból származó befejezetlen regény, a Kafka fia. Az idei évben verseskötetek következnek, a most napvilágot látott, eddig csak folyóiratközlésekből ismert szövegeket tartalmazó Bukolikatájban. Idÿllek című kötet után a Halotti Pompa negyedik kiadása várható.
Nem a sajátját, mégis komoly adósságot törleszt a szerző életművét gondozó kiadó, hiszen miközben Borbély Szilárd megkerülhetetlen tekintélye immár az egyetemes magyar irodalomnak, könyvei beszerezhetetlenek, ebből adódóan egyre ismeretlenebbül vannak jelen (nincsenek jelen) ha nem is az irodalmi, de az olvasói mindennapokban. A Jelenkor szándékainak komolyságát mutatja a sorozat nagyívű tervén túl az is, hogy nemcsak az eddig ismeretlen Borbély-szövegek megjelentetésében, hanem az újrakiadások tekintetében is elkötelezett. Az is feltétlenül megemlítendő, hogy a legújabb kötet szerző által összeállított anyaga mellé, a függelékbe két további vers került. Elismerés illeti mind a kötet szerkesztőjét, Nagy Boglárkát, mind a teljes apparátust, akik lehetővé tették a megjelenést. Fontos kiemelni Krupp József részletes utószavát, amely kommentárként is olvasható, és felér a közölt Borbély Szilárd-szövegek szintjéig, méltó párja azoknak.

Amikor, Valaminek, Vége. A három (pszeudo)cikluscím egybeolvasása mint másodlagos kötetcím ad elsődleges jelentést Borbély Szilárd Bukolikatájban. Idÿllek kötetének. Nem egy válogatás a hagyatékban maradt írásokból, hiszen szöveghelyeit és szerkesztési elveit tekintve is a szerzői akaratot tükrözi, és még ezen túl is autentikus.
Lírai párja a 2013-ban megjelent (és jelenleg hatodik kiadásánál tartó) Nincstelenek című regénynek,
és a lehető legszervesebben illeszkedik Borbély félbemaradt, mégis teljesnek tekinthető életművébe. A kötet mintegy egyötödét kitevő jegyzetanyagban (a 146 oldalas könyvből 100 oldal maga a Bukolikatájban), mely szinopszist Borbély pályázatra készítette, a mítoszok használatáról ír, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy „kitágítsa a szöveg határait és megállítja az időt”. (114.) Mindez azért szükséges, hogy „a szerző (én)” számára létrejöjjön az a távolságtartás, ami engedi „a maguk esendőségében” észrevenni „saját hétköznapi életében azt, ami nem egyéni és talán nem csak esendő.” (113.)
A kötetben szereplő versek, ahogy erről Borbély interjúkban is beszélt, 2009 óta folyamatosan íródtak, kötetbe készültek.
Akkor, 2013-ban készült el a könyv első változata, amikor a Nincstelenek című regény megjelent. Az egyezések nyilvánvalóak, a versek földrajzi és személyes terei (a falu, a család) mellett megemlíthető a prímszámokhoz való kötődés is, a nyitó és záróverstől eltekintve (ugyanazon szöveg, a Gyászvers Szuromi Lajos halálára két változata) egy 13 darabból álló ciklus maga a kötet.
Jóllehet a pályázatra beküldött, alapvetően nem irodalmi közlésre szánt szövegek elvárt megformáltsága köztudott, Borbély még ebben a mikroesszében is pontos. Nem véletlenül, nem pusztán a kötetet igazoló dokumentumként áll a szinopszis az írások mellett. Szimbolikus a szerző és a zárójelbe tett én egy mondatban szerepeltetése, ahogyan artikulált közlés az esendő(ség) kifejezés háromszori előfordulása. A Bukolikatájban programja olvasható a fentebb már idézett sorokban.

Arra a szerzői kérdésfelvetésre, hogy a személyes történetek képesek lehetnek-e általános jelentőségű történetekké válni, a kötet válasza nem csupán az, hogy igen:
a mítoszok felépítése és lerombolása által felsejlik és előtűnik az egyetemes a személyes mögül.
Ahogy arról a szerző egy 2006-os interjúban beszélt, „az irodalom az örök dolgokhoz tartozik. És azt gondolom, hogy végső soron az irodalmi szöveg sem akarhat kevesebbet, mint hogy a kultúrát érintse meg, annak az alapvető értékeiről gondolkodtasson, a meghatározó allegóriákon és szimbólumokon dolgozzon.” Ehhez a lírai programhoz Borbély folyton olyan eszközöket választott, amelyekkel ez a két réteg egymásba illeszthető. Akkor is ezt műveli, amikor szekvenciákat ír újra, hogy az ismert formák újrateremtésével közelebb kerüljön azok mélységéhez, és akkor is, amikor a mitológiai keretek közé emeli szereplőit, ezáltal interakcióra hívva (vagy éppen kényszerítve) az erről mit sem tudó hőseit. Mintha az inverze valósulna meg annak, amiről egy 1990-es Pilinszky-tanulmányában ír, amelyben arról értekezik, hogy a kereszténység gondolati szerkezete hogyan tette lehetővé a szekularizációt, amivel „az embert megfosztotta transzcendens tulajdonságaitól és kiemelte az univerzumból (…) Így vált vacogó kreatúraként a tudomány tárgyává, s végezetül puszta számmá” a teremtmény.
Borbély pedig lírai eljárásként az istenek világát vizionálja a földre, mintegy elvégezve egy fordított szekularizációs műveletet.
A szövegek következetesen isteneknek nevezik a szereplőket. A beszélő, aki egyes vagy többes szám első személyben szólal meg, csak bizonyos esetekben tesz kivételt, amikor a hozzá legközelebb állókat, apát, anyát, nagyapát említ. A szövegek többségében csak egy bizonyos ponton, mintegy hirtelen fókuszváltással kerül megmutatásra az, aki beszél. Előbb madártávlati felvételek, leírások sorakoznak, aztán mintha olvasói kérdésre lenne válasz, megtudjuk, ki is beszél. A majdnem tragikus véget érő gyermekcsíny történetének drámai fordulópontján így: „kötelet kezdett keresgélni / csapatunk” (Dionüszosz és a pucák), vagy amikor az állatokról ezt mondja: „mindegyiket megöltük így vagy úgy.” (Árkádiai legelő, alkonyi angyal) A történetek szereplői által isteneknek nevezettek mindennapjairól, szokásairól szóló tudósítások között ott a közvetítő.
Más módszerrel él Borbély itt, mint az utolsó, még életében kiadott verseskötetében.
A testhez című kötetben lévő szövegekkel kapcsolatban Kulcsár-Szabó Zoltán azt írja, hogy „az én, aki (…) traumatikus élményekről számol be, a verbalizáció menetében rendre meglehetősen komplikált viszonyba kerül ezekkel az élményekkel, ami sok tekintetben megnehezíti az elbeszélő én azonosítását az elbeszélt énnel.” Ugyanakkor az idézett megállapítás folytatása ugyanúgy áll, hiszen a személytelenség vagy a saját történettől való nyelvi eltávolodás nélkülözhetetlen. A már idézett Pilinszky-esszé folytatásában azt írja Borbély, hogy ezek a felismerések a viszonyok újraértelmezéséhez vezetnek. Amíg a vallásos ember kreatúraként a Teremtő felől kitüntetettséget élvez, a kapcsolatot felmondó ember elveszíti azt. Kárpótlásul birtokba veheti a világot, de csakis azáltal, hogy önmagát kiemeli belőle. Ekképpen szólal meg a versbeszélő a talált nyelven, félig kívülállóként.

Zárt, jól követhető, tehát nem bonyolult szabályrendszer szerint működő világ ez, ahol pocsékolni bűn, és a szabályszegés nem lehetséges, legyen szó az állatok nevéről (a névtártól eltérni nem lehet), vagy a házak kötelező tavaszi festéséről (fehérre és kékre, utóbbit bécsi kéknek kell nevezni), vagy épp ez ösvényről (tilos letérni róla). „És senki se tudja, mondta / apám, hogy kinek lép lába nyomába, aki itt jár” – ír arról a Merkúr a határba című versben, hogy folytonosságok és ismétlődések jellemzik az ottani életet.
E kettőről tragikusan szépen beszél A paraszt Párkák vonatkozó soraiban:
„A szurkos // vászonra állított lábai a szövőszéknek az elmúlt / évben benyomódott mélyedésébe kerültek idén / is. Pont oda, ahol a helye volt tavaly, oda tedd, / mondta Máli. Mindent pont ugyanúgy kell, mert / ez a rendje. A mozdulatok sose vágytak lenni / mások, se az ugratások, a viccek, az átkok és / a remények se.” A megszokások az életben maradásért folytatott permanens küzdelem alkotói, olyannyira, hogy „Az istenek / akkor is kiabáltak, ha egymás mellett álltak, mert / megszokták már a mezőn, hogy át kell kiabálni a / távolságot” (A tinószemű).
Metaforikus a távolság, jelezve a perszonális distanciát és annak áthidalatlanságát,
hiszen a csend, a meghittség, a közelségben használandó lágy hangtónusok teljességgel hiányoznak. Talán csak a többször visszatérő apai mormogás jelez valamiféle beszédmódváltást, de az is csak a ki nem mondott szavak helyett áll, és a tehetetlenség artikulációja. Ugyanígy az anya a megrendítő Ekhó a verandánban − ahogy a cím is utal rá − nem résztvevője az emberi diskurzusnak. Csak a gyerek mondatainak utolsó szavait ismétli el, mintha a nyelv töredékét még felismerné, de nem tudna már mit kezdeni vele.
„Nincs kijárat, mondta a fiának, csak felfelé / visz innen út”. (Ikarosz a lakótelepen)
E verssorokban felmutatott lehetőség nem az életben maradással együtt adatik meg, hanem annak ellenére.
A halál folyamatosan jelen van a kisbetűs, messze nem halhatatlan „istenek” életében, hasonlóan Borbély Míg alszik szívünk Jézuskája című 2005-ös szövegéhez: „A Seb, amely a testbe írja: / nem a Halál az Élet díja, / hanem a mindent átható Isten, a Megmutatkozó!” Ezt erősíti meg Valastyán Tamás kritikája a Halotti Pompáról, amelyben azt veti fel, hogy „azt az apró, de annál végzetesebb elmozdulást, illetve iránymódosulást kell megértenünk, amely Borbély Szilárd verssorában is érzékelhető: az életnek nem a halál felé, hanem a halálnak a lét felé való elmoccanását és elfordulását”. Noha a versekben összességében kétszer annyiszor kerül említésre az élet, mint a halál, legtöbb esetben előbbi az utóbbival összefüggésben jelenik meg.
A halál nem valami természetesnek, akár még idillinek is nevezhető rend szerint van jelen,
hanem olyan entitásként, amely maga alá gyűri, bekebelezi az életet. Hiába a Gyászvers Szuromi Lajos halálára biztató tételmondata: „Mert a beszéd / a halál ellen védelem nekünk.” Mindezt ráadásul megváltoztathatatlan faktumként adják elénk a szövegek. Ahogy az Ariadné öregkorában soraiban olvashatjuk, minden nap úgy indult, hogy hajnalban „az istenek / rögvest szövőszékeikhez ültek, és a halandók sorsának / fonalát a vetélőbe berakták”. Ez a (halállal) „lefojtott élet megtanulása / volt a sors, amelyet nem neveztek néven”. (A graiák ősz haja)

A halál és a létezés szoros köteléke, ahogyan a Halotti Pompában, úgy itt is fontos tartalmi szervezőelv. Szinte tragikomikus játék, hogy következetesen istenekről olvasunk, azaz halhatatlanokról, miközben durvaságukban is törékeny egzisztenciák,
kiszolgáltatott halandók népesítik be a verstereket.
Igazából nem istenek ők, nem is párkák, inkább páriák. Mindössze időnként előtörő vágyuk az élettel teli, csak ritkán lépnek (vagy látnak) túl a mindennapokon. Ugyanilyen kontraszt létesül a versek harmóniát ígérő-teremtő, áradó zeneisége, a metrumok mesteri használata, és a tartalom között, de ellentétet hordoz belső kettőssége okán Árkádia említése is. Ugyanígy az egyszerre borzasztó és gyönyörű sorok, akár az apához szólnak („már négy fullasztó éve vagy halott” – Próteusz a pszichiátrián), akár az anyát idézik („szép koponyáján végül kivirágzott” – A Graiák ősz haja). Illetve a zenei hangzású, de egyszersmind epikus leírások, mint a „zsírban úszó, izzadt elnök elvtárs”. (Hermész, a tolvaj isten)
Mindezt tájnyelvi változatokkal (állatorvas, alamónium, izik stb.) meséli el, mondott bukolikussággal. Mintha a versbeszélő lenne az egyetlen, ha nem is isteni módon, de mindenképpen egy másik világban létező, aki a saját családi viszonyait elsősorban ebből a közegből érzékeli.
Személyes tragédiái mintha a nagy minta másai lennének,
kivált a beszédre való képtelenség, a bensőségesség hiánya, a ridegség, a teljes egyedüllét jelenik meg. Az anya betegségének felpanaszolásában, a már idézett Ekhó a verandán című versben kétféle visszhang szerepel. Nemcsak a párbeszédre képtelen anya ad utórezgést, ami tulajdonképpen csak a válasz mímelése, a megszólaló érzelmi reflexiói szintén önmagukba zártak, nem valósak, hiszen nincs mire reflektálni: „Akkor nem tudtam, mit csinálhat. Mért nem simogatja / fejem meg. Csak a csend volt. Idegösszeomlás, mondták / a nagyok. Mi omlott össze, nem értem. (…) Várt, azt hiszem, de lehet, / csak én vártam arra, hogy várjon.”
Ez a töredékes, egymás megértését egyáltalán nem, vagy csak alig biztosító kommunikáció örökkévalóvá válik,
mert a nemlét konstans tere és ideje véglegesíti az elkülönülést. A Próteusz a pszichiátrián című nagy apaversben ez így szól: „Évek / óta nem találom a helyem. Mióta nem vagy már. / És nincs magyarázat arra, hogy milyen lehet a / létező, aki mégsem létezik együtt velünk. Csak / szomjazunk. Sivatag hullámzik itt velünk azóta.”
A hely- vagy még pontosabban az otthontalálás egyedül ebben a szövegben fordul elő az egész kötetet tekintve,
de az itt is beteljesületlen vágyként jelenik meg, a gyerekkorára visszagondoló József Attilát idézve: „Egy várost szerettél volna. Egy várost, / amelyet építek neked, hogy otthonod legyen.” Az otthonteremtés azonban nem gyermeki feladat (a versben többször szóba kerülnek a felcserélődött apa-gyerek szerepek), de nem is isteni, tehát a szándék eleve lehetetlenre irányult. Nem is lehet más a vége, mint hogy „Csak / a nyelv marad talán, a grammatika eltűnő / személye a felelősség elmosódó tengerének / partján. Jel csupán, amit kimos a beszéd / áradása után a hallgatás apálya.”
„A mítosz keretet nyújt ahhoz, hogy kitágítsa a szöveg határát és megállítsa az időt” – írja Borbély Szilárd a szinopszisban. A kötet eredeti záróversének utolsó sorai pedig még ennél is tovább mennek. Én pedig nem tudok nem velük menni, és – anélkül, hogy akarnám vagy szükséges volna „szentté (avatni) Borbély Szilárdot” − nem tudom nem a szerzőre és életművére, benne erre a nagy lírai építményre vonatkoztatni mindezeket. Azt, hogy „A testben nincs idő, ezért halandó. / Csak a beszéd halhatatlan. Na és az én: ti-tá. / Mint jambus azt dobogja, hogy ő csak önmaga: / a hang. Mert a beszéd: formatartó. Ezért örök. / Elillant gondolat, amelynek egyszer hangot adtak.” (Gyászvers Szuromi Lajos halálára)
Borbély Szilárd: Bukolikatájban. Idÿllek, Jelenkor, Budapest, 2022.
A borítófotót Posztós János / Müpa készítette.