A játékból készült filmeken átok ül, azaz általában nem nagyon sikerül jó videójáték-adaptációt összehozni, ám az Uncharted kellemes meglepetés, ha nem is váltja meg a világot.
Habár a videójátékok forgatókönyvei manapság már olyannyira kidolgozottak, mint a filmekéi, az első nagy franchise-ok szinte egytől egyig a filmvilágból merítettek nem kevés ihletet. A Doom az Alien vonalán indult el 1993-ban, a Tomb Raider pedig az 1996-os első résztől kezdve a női Indiana Jonesnak számított. Ugyanígy a PlayStation-exkluzív, a Naughty Dog által fejlesztett, 2007-ben indult Uncharted-széria is merített az Indy-filmekből, A Da Vinci-kód-sztoriból, A nemzet aranyából és A múmiából is, még ha részről részre komplikáltabbá, egyedibbé is vált a cselekménye. A játékadaptációk alapproblémája, hogy vagy csak nevükben és néhány motívumukban van közük az alapműhöz (lásd a a Resident Evil-játékszériát és A Kaptár-filmsorozatot, kivéve az idei, legutóbbi részt), vagy túlságosan szolgai módon adják vissza a videójátékok történeteit (például a 2018-as, Alicia Vikander főszereplésével készült Tomb Raider). Ám
ha szellemiségében köze sincs a forráshoz az adaptációnak, akkor a rajongókat mindenképp elveszítette,
ha pedig majdnem ugyanazt a sztorit kapjuk, csak az interaktivitás élménye nélkül, hiányérzetünk lesz. Így könnyen feltűnhet az eleve filmes klisékből összerakott történetek esetében a sematizmus, ami a játék közben lehet, hogy nem olyan erősen érződik. A Tom Holland és Mark Wahlberg főszereplésével készült Uncharted szerencsére inkább megtalálta az egyensúlyt, mint nem, így bár akadnak vele problémák, de kétségtelenül van olyan szórakoztató, mint a PlayStationön (és bizonyos esetekben már PC-n is) elérhető játékok.
Az Uncharted alkotói azt az utat választották, hogy mind az öt játékból egyaránt merítettek, válogattak motívumokat, közben pedig kitaláltak egy (új) eredetsztorit a Holland által játszott főhősnek, Nathan Drake-nek. Logikus volt, hogy ezt a történetet Nate és bátyja, Sam (Rudy Pankow) kapcsolatára fűzzék fel. Az ő nyomdokaiba lépve, az eltűnése miatti fájdalom által vezérelve kell, hogy hősünk kincsvadásszá és mestertolvajjá váljon. Miként az Uncharted 4-ben, úgy a filmben is apácák nevelik őket, pontosabban
nem tudják keresztényi szellemben nevelni a két leendő kalandort, hiszen „Indiana Jones vére csörgedezik az ereikben”,
illetve szó szerint a hírhedt kalózé, Sir Francis Drake-é, mivel a fivérek az ő leszármazottai. Mikor Sam megszökik az intézetből, megígéri, hogy újra találkoznak, ennek biztosítéka a családi örökség, az állítólag a kalóztól származó gyűrű a „Sic Parvis Magna” (kb. „A kis dolgokkal kezdődik minden nagy”) felirattal. Sam nem szeretne végleg megválni tőle, ezért odaadja Nate-nek. Évekkel később Nathan egy bárban dolgozik mixerként, fizetését pedig nem éppen tisztességes módszerekkel egészíti ki: ellop egy karkötőt egy fiatal női vendégtől. Ezt észreveszi Victor „Sully” Sullivan, a szerencsevadász, aki természetesen nem lebuktatni, hanem megnyerni akarja magának a hőst, főleg, hogy korábban Sammel dolgozott együtt. A cél Magellán, a nagy felfedező hajóinak megtalálása, amelyekben több tonna arany rejtőzik. Miként a játékokból megszokhattuk, odáig számos csapdán, rejtély megoldásán és persze nem kevés ellenlábason át vezet az út.
Az Unchartedet Ruben Fleischer rendező által bevallottan is nagyban megihlették a klasszikus kincskeresős kalandfilmek, így az Indiana Jones-trilógia, úgyhogy nem pusztán feldolgozta a játékokat. Az adaptáció stratégiája összességében bevált, azaz
a film készítői jó érzékkel válogattak össze motívumokat és történetelemeket a PlayStation-sorozatból,
ezeket élvezhető, a maga nemében okos sztorivá gyúrták össze. A rejtély itt talán még érdekesebb is, mint a játékokban, és annyit el lehet árulni minden poéngyilkosság nélkül, hogy szerencsére ebbe a történetbe nem erőltették bele a természetfelettit. A Naughty Dog sajnos nem tudta ezt megállni, zombiszerű vagy egyéb fantasztikus lényeket is fel-felvonultattak részről részre, holott például az Uncharted 2 Marco Polo útját követő sztorija kifejezetten feszültre és érdekesre sikeredett.
A filmben végig a kincsvadászaté és a kincsvadászok közti intrikáé a főszerep, a kincsig vezető út pedig kellőképp izgalmas a szupernaturális nélkül is. Az alkotók kreatívan használták fel a vezérmotívumokat, a kulcsokként és mindenféle iránytűkként funkcionáló 16. századi aranykereszteket, amelyeket különféle, ma már modernizált helyeken (például egy klubban) lehet aktiválni titkos ajtók, veszélyes csapdák beindításához. Ruben Fleischerék tökéletesen reprodukálták a játékok cselekményépítését, azaz aprólékosan halad előre a sztori a nagy logikai feladvány megoldása felé, így végig fenntartja a figyelmet. Az Uncharted-széria vonzerejét történetszinten az adta, hogy minden részmegoldást, nagy felfedezést egy újabb akadály, zárt ajtó, értelmetlennek tűnő térkép vagy első látásra haszontalan tárgy felbukkanása követett. De Nathan Drake, vagyis a játékos leleményességének köszönhetően minduntalan feltárult egy újabb „nyíl”, ami a végső cél felé „mutatott”. Ez az egyszerű, mintegy ősi cselekményszervező mechanizmus sallangmentesen működik a filmben is, így
a szórakozás már csak a rejtély megoldásának a hősök és a néző által egyaránt átélt vágya miatt is garantált.
A karakterekkel sincsenek különösebb gondok, bár ezen a téren a játéksorozat ha nem is sokkal jobban, de jobban teljesít. A játékokban Nathan Drake-en és Sullyn kívül állandó szereplő Chloe Frazer, a tulajdonképpeni femme fatale és rivális kalandor, aki hol segít, hol keresztbe tesz Nate-nek. Továbbá Elena Fisher, az oknyomozó riporter, aki a kalandot és veszélyeket szimbolizáló Chloe szöges ellentéte, az otthont és a családot jelképezi Nathan számára (az Uncharted 4 elején házastársak is már). Ez utóbbi, Elena nem tűnik fel a filmben, nem is tűnhetne, mivel ez egyfajta eredettörténetként funkcionál, a fiatal Nathan Drake első nagy kalandját mutatja be, szemben a játékok középkorú Nate-jével, akit már kísért a visszavonulás és a nyugodt élet réme is.
A film inkább a testvéri viszonyra, valamint Sully és Nate a játékokénál sokkal ambivalensebb módon ábrázolt mester-tanítvány kapcsolatára koncentrál, amelyet az ötvenéves Wahlberg kirobbanóan jó fizikai formája miatt aligha lehet kvázi apa-fiú kapcsolatnak tekinteni. Emiatt ez utóbbi sztár nem is volt szerencsés választás a játékokban már deres hajú (és bajszú) Sully szerepére, mivel inkább tűnik a hős bátyjának, semmint apjának. Magát
a hőst Tom Holland valószínűleg rendezői utasításra is visszafogottabban formálta meg, mint akár a saját Pókember-figuráját
a Sony–Marvel-filmekben, holott éppen ennél a kalandfilmnél nem kellett volna visszafogottnak lennie. A csetlő-botló Peter Parkernek és a jóval férfiasabb, de ugyanúgy csetlő-botló Nathan Drake-nek ugyanis elég sok közös külső és belső tulajdonsága van, ezért is adta magát, hogy a rajongókedvenc, a digitális Nate-re sok vonásában hasonlító, de a szerephez már idős Nathan Filion (Firefly) helyett Tom Hollandet válasszák ki főszereplőnek.
Ám a játékokban direkt kicsit paródiajellegűre vették a figurát és a szituációkat is. Nathan Drake már-már Buster Keatont vagy Harold Lloydot megszégyenítő módon épphogy elkap egy-egy leszakadó korlátot vagy csatornát, garantáltan akkor törik be a padló, ha ő lép rá. Három vonatszerelvény is átbucskázik a feje felett, ő mégis túlél, ráadásul a halálugrásokat is csak úgy kommentálja, mintha a sarki közértbe kellene leugrania tejért.
Tom Holland figurája komolyabban vehető, valamivel drámaibb figura, és az Uncharted készítői is komolyabban vették a kalandot.
Ez nem zavaró, de az a fajta kifinomultabb, paródiajellegű humor, ami az Unchartedeket jellemzi, általában hiányzik a filmből. Inkább a Marvel-filmekből megszokott szokásos csipkelődés megy a karakterek között, tehát Hollywood azért nem erőltette meg magát. Talán az utolsó, észbontó és ötletes nagy akció (legyen elég annyi, hogy ez egy levegőben lezavart „tengeri csata”) tekinthető igazi, tipikus unchartedi túlzásnak.
Kifejezetten jót tett a játékadaptációnak, hogy az alkotók nem akarták reprodukálni mindenáron azt az őrült akciót, ami a sorozatot jellemzi. Az Unchartedek védjegyévé vált és tulajdonképpen paródiajellegét erősíti, hogy a 8–10 órás játékidejű epizódokban szinte hadseregeket küldenek a játékosokra, akikkel változatos módokon és fegyverekkel végezhetnek. A film családbarát korhatárához nem is passzolt volna egy sebhelyekkel teli Nathan Drake, vagy az, hogy Tom Holland gránátvetővel robbant fel sörétes puskás, talpig páncélba bújtatott behemótokat. Persze, a játékok akciói sem különösebben brutálisak vagy véresek, de tény, hogy irreálisan sok ellenfelet kell bennük a másvilágra küldeni. Az Uncharted szerencsére takarékoskodott az akciókkal, inkább
a kalandfilmes vonulatot erősítette fel, így a lövöldözés a cselekmény végére összpontosul,
addig üldözések és közelharcok jellemzik az adaptációt. Az akciók van, amikor jól működnek, a bárjelenet például, amelyben az egyik nagydarab rosszfiút Tom Holland hőse koktélkeverő eszközökkel intézi el, remekül sikerült. A fináléban viszont túl sok, túl gyakori a rövid vágás, így a kézi tusák nagy része élvezhetetlen.
Nem sikerült jól a negatív hősök, illetve az antihősök ábrázolása sem. Antonio Banderas Santiago Moncadája és Tati Gabrielle Jo Braddockja egyszerűen jellegtelenek, sablonosak. Banderas Santiagóját elvileg a családi hírnév helyreállítása motiválja, de ezt nem sikerül kellőképp megalapozni. Braddock pedig leginkább egy női verőember, aki ugyan jól harcol, de túlságosan is egydimenziós figura, még az Uncharted-játékok szuperhatalomra és világuralomra vágyó negatív hőseinél is sablonosabb karakter. Sophia Ali Chloe-ja pedig eleinte hozza az Uncharted 2-ben bemutatkozott femme fatale-t, de antihőse fájóan a háttérbe szorul a cselekmény utolsó harmadában.
Az Uncharted persze összességében nem csak a rajongók figyelmére érdemes.
Mert amellett, hogy végre egy működőképes játékadaptáció született, ami tiszteletben tartja az alapműveket, de közben el is mer lépni tőlük, még szórakoztató, régi vágású kalandfilmként is működik (sokkal inkább, mint Dwayne Johnson és Emily Blunt Dzsungeltúrája). Nem biztos, hogy bárki is szeretné majd újranézni, de egy délutánra tökéletes egyszeri szórakozást nyújt, illetve felkelti az érdeklődést a videójátékok iránt, amelyek még nagyobb örömöket ígérnek.
Uncharted, 2022. Rendezte: Ruben Fleischer. Írta: Art Marcum, Matt Holloway. Szereplők: Tom Holland, Mark Wahlberg, Sophia Ali, Tati Gabrielle, Antonio Banderas, Steven Waddington. Forgalmazó: InterCom.
Az Unchharted a Magyar Filmadatbázison.
