A Marvel idén inkább sorozataiban, semmint nagyjátékfilmjeiben volt erős, ám a Pókember: Nincs hazaút 2021 végén szépített az eredményen, még ha a tipikus Marvel-filmes sablonok ebben is visszaköszönnek.
A Bosszúállók: Végjátékkal 2019-ben lezárult a Marvel Moziverzum (MCU) első nagy története, jelenleg inkább egyfajta útkeresés zajlik a Marvel Studios berkeiben, ha az úgynevezett multiverzum-sztori lassan, de biztosan kezd is kibontakozni. Lassan, mert az idei Marvel-mozifilmek és -sorozatok javarészt új karaktereket vezettek fel (Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, Örökkévalók) vagy régi hősök útját zárták le, terelték új irányba (WandaVision, A Sólyom és a Tél Katonája, Fekete Özvegy, Sólyomszem). Elsőként a Loki és a What If…? című animációs széria
merészkedett az új terepre, azaz bevezették az említett multiverzumot, ami az MCU közeljövőjét áthatja majd.
A párhuzamos univerzumok rengeteg izgalmas lehetőséget rejtenek, hiszen ennek révén ismerős figurák alternatív változatai (variánsai) léphetnek a színre, de új, minden eddiginél veszélyesebb ellenfelek is felbukkanhatnak. Akik lehet, hogy nem annyira erősek, mint Thanos, az őrült titán a téridőt manipuláló Végtelen Kövekkel a birtokában, ám variánsaik segítségével komolyabb problémákat okozhatnak a Földnek és a Világegyetemnek. Az említett két szérián kívül 2021-ben a Pókember: Nincs hazaút foglalkozott ezzel a motívummal behatóbban, ezt pedig ha nem is olyan bátran tette, mint a Loki és a What If…?, de tartalmazott sok remek ötletet és érdekes történetet, amelyekre a „kötelező” Marvel-sémák vetettek csak árnyékot.

A Pókember: Nincs hazaút pont ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész, a Pókember: Idegenben elhagyta. A J. Jonah Jameson által irányított bulvárlap, a Hírharsona online változata szenzációhajhász felvételeket közölt nagy kivetítőkön New York City utcáin. Ezek egyrészt a szuperhősre hárították az Idegenben manipulátor gonosztevőjének, Mysterionak a bűneit, másrészt leleplezték a hős identitását, azaz hogy ő Peter Parker, egy egyetemi felvételi és a felnőttkor előtt álló tinédzser. Petert nem is a letartóztatás sújtja le, hiszen van egy menő ügyvédje a Bosszúállók-karrierje révén, de nem is attól van úgy oda, hogy a magánélete megszűnt. Sokkal inkább az bosszantja és bántja, hogy miatta barátai, MJ és Ned is megbűnhődnek, sőt elutasítják az egyetemi jelentkezésüket, mivel bűntársaknak tartják őket.
Mi lehet a megoldás erre a problémára? A kollektív felejtés. Ki képes arra, hogy az egész világgal elfelejtesse, kicsoda Pókember?
Doctor Strange, egy speciális varázslat segítségével. A cinikus mágus némi csipkelődés után bele is megy a dologba, de Peter túl sokszor beleszól a műveletbe, mivel nem akarja, hogy szerelme, barátja és nagynénje is elfelejtsék őt. Ennek következtében nemcsak hogy nem sikerül a varázslat, de még a párhuzamos univerzumokból szó szerint, „Hello, Peter!”-rel be is köszön pár ismerős gonosztevő, akiket Doctor Strange utasítására neki kellene elfognia. Ez azonban nem pusztán azért nehéz, mert legendásan erős negatív hősökről van szó, hanem azért is, mert a naiv Pókember meglátja bennük a jót. Ám van, akinek nem éppen bölcs dolog segíteni.

Abból nem csináltak titkot a Marvelnél, illetve partnerénél, a Sony Picturesnél, hogy Alfred Molina Doctor Octopusa (Pókember 2.), Willem Dafoe Zöld Manója (Pókember) és Jamie Foxx Elektrója (A csodálatos Pókember 2.) visszatérnek a Nincs hazaútban, úgyhogy nem is érdemes kerülgetni a forró kását. Rajtuk kívül bőven van még meglepetés a filmben, amelyekről persze már szintén kiszivárogtak információk jóval a bemutató előtt, de nem csak miattuk érdemes megtekinteni az új Pókembert. Ők viszont igen nyomós érvek a film mellett, mert egyrészt élen Dafoe-val és Molinával a színészek újfent kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, tőlük nem is vártunk mást. Másrészt
karaktereik is meglepően jól sikerültek a Marvel Moziverzumhoz képest,
amely néhány kivételtől eltekintve általában unalmas gonosztevőket vonultat fel. Utóbbi állítás javarészt az említett három gonosztevőre érvényes, a másik kettő (Gyík, Homokember) inkább mellékkarakter. Doctor Octopus, vagyis Otto Octavius és Zöld Manó, azaz Norman Osborn már a 2000-es évek elején készült Sam Raimi-filmekben is képregényfilmekhez mérten meglepően összetett negatív hősök voltak, akik nem egyszerűen pusztítani akartak. Értelmes célokért küzdöttek, de egy félrement kísérlet vagy találmány, illetve inkább a hatalomvágy megbolondította őket. Tragikus vonásukat szerencsére a Nincs hazaút is átvette, ha nem is tudott ezzel túl sok mindent kezdeni, valamint erre alapozta Pókember fő küldetését, ami ismét csak kiemeli a tucat szuperhősfilmek közül Jon Watts művét.
Mivel a nézővel együtt Peter sem egyszerűen gonosztevőknek látja őket, így nem kiiktatásuk, hanem a helyes útra térítésük az elsődleges cél.
Természetesen alapvetően naiv optimizmus ez, hogy a gonosz jobb belátásra bírható, ám éppen a Pókember-filmek karakterei esetében hihető, hiszen a Nincs hazaútba jellemzően olyan antagonistákat válogattak össze, akik nem eredendően rosszak, akár a legklasszikusabb filmes gonosztevőben, Darth Vaderben, „van még bennük jóság”.

Ez a cél és az átélhető, megérthető gonosztevők szuperhősfilmekhez képest nagyon is érdekfeszítővé varázsolják a Nincs hazautat, ám
az alapkonfliktus és az azt elindító incidens dramaturgiai szempontból csikorog.
Ha már párhuzamos univerzumokról van szó, valamint a Bosszúállók: Végjátékban volt időutazás, ráadásul egy több létsíkot és realitást ismerő Doctor Strange-kaliberű varázsló végzi a rituálét, akkor az alkotók valamilyen, ezzel szorosabban összefüggő megoldást is kitalálhattak volna Peter Parker problémájára. Az emlékezettörlés motívuma ugyan eredményez pár rendkívül megható, drámai momentumot, amelyek a szuperhős mint ember esendőségére és a tetteiért való felelősségvállalás szükségességére irányítják a figyelmet, de összességében inkább mesterkélt, ahogy ezzel összefüggésben a magyarázat is, hogy miért pont ezek a gonosztevők támadnak Peterre a párhuzamos univerzumokból.

Az említett mesterkéltség nem teszi tönkre Peter drámáját, amelyet ezúttal is jól fésültek össze a szokásos eposzi Marvel-történettel, valamint okosan szőtték tovább a 2017-es Hazatérésben megkezdett személyes sztorit. A Stan Leen és Steve Ditko által megalkotott Pókember azért is kedvelhető, mert az átlagember számára minden hősnél átélhetőbb, hétköznapi gondokkal szembesül a szokásos világmegmentés közepette.
Peter drámáját minden eddig készült Pókember-film jól megragadta,
azaz hiába rendelkezik különleges képességekkel, azokkal nem él vissza magánéletében, ha leteszi a maszkot, akkor próbálja a tinédzserek, illetve fiatal felnőttek életét élni. A Marvel Moziverzumban ugyan nem kapott olyan eredettörténetet, mint Sam Raimi műveiben vagy A csodálatos Pókemberben, de Tom Holland hőse fejlődésének is szép íve van.

A Hazatérésben még ott volt számára az édesapja helyett is apjaként viselkedő Tony Stark, azaz Vasember, aki ha a maga cinikus módján is, de irányította, mindig kisegítette őt, hogy aztán elkezdje önállóságra nevelni. Az Idegenben cselekménye során ideiglenesen elszakadt már May nénitől is külföldi útján, így önálló döntéseket kellett hoznia, igaz, Nick Fury (vagy legalábbis az a skrull, aki felvette a Bosszúállók vezetőjének alakját) még ebben is istápolta őt.
A Nincs hazaút viszont valóban felnőtté érleli Pókembert,
mert bár a Benedict Cumberbatch által ezúttal is kisujjból eljátszott Doctor Strange egy darabig úgy terelgeti őt, mint Tony tette annak idején, azonban a cselekmény egy pontján Peternek rá kell jönnie, hogy nem feltétlenül az idősebbek értékrendje és gondolkodásmódja szerint kell cselekednie és meghoznia a döntéseket, igenis merje felvállalni a saját útját.

Peter Parker a Nincs hazaútban végre olyan szituációba kerül, amelyben valóban a sarkára kell állnia. Ebben senki más nem segíthet neki eldönteni, mi a jó vagy a rossz, csak a maga ítélőképességére hagyatkozhat. Ez pedig az átlagember életében is érvényes, nem pusztán a szuperhős karrierjében. Tom Holland
azzal sem túlzott nagyon, hogy a Nincs hazaút az előző részekhez és az MCU átlagához képest kifejezetten sötét, szívfacsaró dráma lesz.
Ugyan a Pókember-trilógia harmadik része alapvetően megmaradt családbarát filmnek, valamint nem merészkedett el odáig, hogy hősök haljanak meg benne, de nem is riadt vissza attól, hogy egyrészt Peter Parkert ezúttal valóban súlyos veszteség érje, amely elindítja a felnőtté válás útján, másrészt főleg Zöld Manótól kap néhány olyan pofont, amelyek lelki és jól látható fizikai sérüléseket is eredményeznek. Ettől persze még egy Marvel-filmről van szó, ami ugyanazokkal a bárgyú poénokkal traktálja a befogadót, amelyekkel a Marvel Studios immár tizenharmadik éve fárasztja (vagy örvendezteti meg) a közönséget. Tehát nem menekül a néző a szokásos csipkelődésektől, amelyek nem pusztán a hőskompániára, hanem a gonosztevőkre is jellemzőek, még akkor is, ha a korábbi Pókember-filmekben nem így viselkedtek.
A poénkodás kötelező eleme, így nemezise is a Nincs hazaútnak.
A Pókember-trilógia záró epizódja híven tükrözi, mik a szuperhősfilmek, pontosabban a fősodorbeli szuperhősfilmek korlátai. A Nincs hazaútról szinte ordít, hogy alkotói szerettek volna valóban komoly, sötét és kegyetlen drámát, ennek azonban az utóbbi két Bosszúállókhoz hasonlóan itt is megálljt parancsoltak a közönségigények, vagy legalábbis azok a közönségigények, amelyeket a stúdió és a Disney hivatalosan annak tekintenek. Érdemes összevetni az első két, amúgy kasszát robbantó Sam Raimi-filmet a Tom Holland-féle Pókember-trilógiával, hogy látszódjon, lehetett ezt másképp is csinálni. A Tobey Maguire főszereplésével készült Pókemberekben is voltak komikus szituációk, sőt a karakter csetlett-botlott, amíg megszokta különleges képességét.

Ám Peter nagyon is szorosan kapcsolódott a filmek antagonistáihoz, mintegy mentorfigurák voltak számára, valamint ő, Norman Osborn és Otto Octavius egyaránt komplex karakterek voltak, utóbbi kettő rossz útra tévedése lelkileg is megviselte a hőst, összecsapásaiknak így súlya volt. Ben bácsi, Peter nevelőszülője nem véletlenül mondta a hősnek, hogy „a nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár”. Bár
Willem Dafoe és Alfred Molina figurái hűek korábbi változataikhoz a Nincs hazaútban,
azonban a Marvel Studios megelégedett egy-egy tragikus vonásuk kiemelésével, ahogy a többi „vendégszereplőt” is egy-egy jellegzetességükre redukálták. Erre a jellegzetességre pedig nagyrészt csak poénokat, helyzet- és jellemkomikumokat építettek az alkotók, mintha féltek volna attól, hogy filmjük valóban felkavaróvá válik, így egy kivételtől eltekintve inkább elbagatellizálták a drámát. De amellett sem mehetünk el, hogy a Nincs hazaút majdnem két és fél órás játékidejéhez mérten is túl sok ikonikus és fajsúlyos gonosztevőt vonultat fel, így egyik sem kap megfelelően nagy teret, mind érezhetően azt a célt szolgálja, hogy Peter fejben is felnőtté érjen.
Szerencsére a lezárás keserédes lett, ám ennek is inkább üzleti megfontolás, semmint rendhagyó, kreatív döntés áll a hátterében, hiszen a Sony Pictures saját Pókember-univerzumot épít, és úgy tűnik a vezetők nyilatkozatai alapján, hogy még egy film erejéig hajlandó „kölcsönadni” népszerű karakterét, de annak utána már Venomhoz és Morbiushoz kell csatlakoznia. Erre utal egyébként a stáblista közbeni jelenet is. A Pókember: Nincs hazaút összességében jól sikerült, hibáival,
tipikus Marvel-sablonjaival együtt is kimagaslik a szuperhősfilmek tömegéből.
A középszerű, elcsépelt humor, elnagyolt karakterrajz és néhány, logikailag nem stimmelő fordulat ugyan beárnyékolják a Nincs hazautat, de a puszta szórakoztatáson túl szerencsére így is többet tud nyújtani. Remélhetőleg a Marvel Studios a jövőben még merészebb lesz, ha a multiverzum kerül a cselekmény centrumába, mert ez egy nagyon érdekes motívum, amelyet a képregények kreatív módon alkalmaztak. Kár lenne, ha a Nincs hazaút lenne ezen a téren a csúcs.
Pókember: Nincs hazaút (Spider-Man: No Way Home), 2021. Rendezte: Jon Watts. Írta: Chris McKenna, Erik Sommers. Szereplők: Tom Holland, Zendaya, Jason Batalon, Marisa Tomei, Benedict Cumberbatch, Alfred Molina, Willem Dafoe, Jamie Foxx, Andrew Garfield, Tobey Maguire. J. K. Simmons. Forgalmazó: InterCom.
A Pókember: Nincs hazaút a Magyar Filmadatbázison.