Sánta Miriám verse

A Szénafüveken[1]

,,Ha kedved támad, te is
megérezheted a saját jövőd hideg áramlatait,
átnézhetsz, mi van a legközelebbi dombokon” (Szerhij Zsadan[2])

,,If you’ve ever smelled the woodsmoke of an unseen fire near a forest at night, then you’ve met a ghost, a memory walking outside its skull, calling to its kin within yours.” (Jarod K. Anderson)

Véres szirmokkal bújik a volgamenti hérics, bújik, bújik a föld alól.
Sárga. Kék ég alatt. Levelei, mint a kapor a levesben, kovászos uborkában.
Bűzlik a kiömlött savanyúságlé a laktanyán.
Az árokban széttört üveg.
Mintha az ellenállók szájából is vászondarabok lobognának, kérges kezükben
a Dnyeper a barázda. Amikor eljönnek, mindet felgyújtjuk, és meghalunk
értelmetlenül. Kisfiú kezét simogatja a szél, mintha tenyerébe anyja rajzolná
a cirill betűket, csak csendesen most, kisfiam, nehogy meghalljanak.
Fegyver melegedik a kézben. Bújik a föld alól a volgamenti hérics.

Véres a holttest körmei alatt. A virágot parancsra le ne tépd!
Tankokkal szántják a februári földet. Ócskavas kong a horizonton,
a horizont feszül, szárítókötél vihar előtt, néhány tölgy vág az egyenesbe.
Kiégetett lyukak a zászlón. Mocskos folyók hánykolódnak.
Üzemanyag kavarog a függőleges télben. Lovak támadnak fel
a földből, szerszámaikon sztyeppék népeinek keze nyoma,
pecsét a jövőn: mit tettetek őseink földjén, mások őseit sem hagyjátok
nyugodni, csontjaitok patáink alatt fognak eltörni, a kiszáradt vén föld,
ez a terméketlen homokos agyag sem rohaszt el benneteket.

Görbe aszfalt a Tavrijai-sztyeppe közepén. Föld felett a semmi.
Bújik a föld alól a volgamenti hérics. Véresek a szirmai, keleten
vörösen kel a nap, előre nyomuló csapatok bevérzett szemei, anya,
milyen csomagról beszélsz, nem tudom mit keresek itt, azt mondták,
fogadnak majd bennünket, de beesnek, behullanak harckocsiink alá, anya,
meg akarom ölni magam. Hullanak a volgamenti hérics szirmai.
Megyékre hullanak a Donyec-medencében, a Krímben, a Kalmius
mellett, az Azov-tenger felett. Lyukas zászlóba néz a kisfiú. Nem látszanak
a ködben a tölgyek. Sóvirág szeme sarkán, sóvirág szikes pusztán.

Hatalmas vörös hold, csonka tévétorony. Szívkamrák visszhangzó betonfalak között.
Bújik a föld alól a volgamenti hérics. Sejtjeiben lódobogás. Suvadások, árkok a tanknak.
Suvadások, nagy mezők. Szaggatott vonalban közeledik a konvoj, ócskavas zörög.
Méhek szállnak a virág belsejébe, méhek hada lepi el a sztyeppét, dombokat.
Meg akarom ölni magam, anya, bevetik magukat a kerekek alá és nem engednek tovább,
szállnak a hérics magjai a szélben, határokon keresztül, bevetik magukat a kerekek alá,
keréknyomokban hajtanak ki, bújnak a véres szirmú héricsek. Eljött ide az ő országuk.
Az agyagos föld alól dugják ki fejüket itt is, a sztyeppék elszigetelt nyugati végein.
Sárga fejük remeg a szélben, kék ég alatt, Kolozsvár mellett, a szénafüvek között.

A borítókép a szerző fotója.

[1] Természetvédelmi terület Kolozsvártól északkeletre, a Mezőség nyugati szélén. A táj jellegzetességét a helyiek által koporsóknak nevezett suvadásos dombok adják, amelyek az egész Mezőségre jellemzőek. Ezek a miocén kori agyag feletti rétegek megcsúszásával alakultak ki. A suvadások által létrehozott mélyedésekben időszakos tavak, mocsarak jöttek létre. Számos növény itt az orosz, illetve a dél-ukrajnai sztyeppre jellemző, ilyen például a volgamenti hérics (Adonis volgensis). Magyarországon csak 2 helyen fordul elő, Békés megyében (pl. a Körös-Maros Nemzeti Parkban). A populációgenetikai kutatások azt igazolták, hogy a növény egy fontos ősi ágat képvisel és a jelenlegi elterjedési terület többi része innen kolonizálhatott keleti irányba az utolsó jégkorszak után.

[2] Vonnák Diána fordítása