Mezei Gábor versesköteteinek karakteres vonásai, mint a koncepciózus szerkesztés, az egységes gondolati-logikai ív, a vizuális és akusztikus behatások párbeszédbe léptetése, valamint a sűrű szövésű, érzéki líranyelv a Száraztenger esetében is felfedezhetők. Az új kötet tipográfiai szempontból is igazodik az előzőekhez, különösen a Natúr öntvényhez, tekintve a kisbetűs írásmód használatát, az egyéni központozást vagy a verscímek fekete kiemelését.
Nem egyszerű rácsatlakozni egy olyan versbeszélő hangulatára, akinek a szólamából valamiféle elemi kilátástalanság sugárzik. A versekben megszólaló én szemlélődő, számvető, értékelő karakterként van jelen, kiáltanak belőle az érzelmek, kifejezésükre azonban nem mindenkor talál adekvát formát, nyelvet. Mindez nem a versbeszéd heterogenitásához vezet, a szólam az egyén mibenlétéből fakad. A Száraztenger (négy cím nélküli ciklusba rendeződő) költeményeiben eme versalany tekintetén keresztül lehetünk tanúi az útnak, amely keresztülvezet az őt körülvevő tér egyedi, statikus világán. Szemlélői lehetünk elmélkedő, konkrét útvonal vagy célkitűzés nélküli bolyongásának, melynek nyugtalan, (sz)akadozó mivoltát a versek szerkezeti tagolása, a tördelés is leképezi. Nem kronologikus és nem lineáris haladásról van szó, nem a térleírásra kerül a hangsúly, hanem az észleletek, ingerek által a versbeszélőben kiváltott érzelmekre, azok mozaikszerű egymásba kapcsolódására. Minden szövegmomentum rizómatikus kapcsolatokat alkot, szétszálazhatatlan elrendeződéseket hozva létre, a fragmentumok közé azonban gyakran homályos, meglehetősen szokatlan képek ékelődnek.
Alapvető kérdésük a verseknek, hogy a lírai én miként érzékeli a környező teret – legyen az mesterséges vagy természetes –,
milyen módozatai lehetségesek a térhez való hozzáférésnek. Mint látható (hallható), a vizuális hatásokon túlmenően az auditív ingerek szerepe is döntő jelentőségű a tér érzékelésében, azok párhuzamosan alakítják a versbeszélő térképzetét (például az urbanizált térben a zaj az alapfelépítés része).
A versalany mégsem leli helyét a térben, szólama az elidegenedést, a tér egyhangúságát, sivárságát közvetíti, amely problematikát a cím önmagának ellentmondó szerkezetével mintegy előrevetíti. Hasonló logika mintázta a Natúr öntvény címadását is, amelyben természetes és mesterséges feszült egymásnak. Barangolását céltalan bámészkodásnak, egyszerű sétának minősíthetnénk, hogyha helyzetét tekintve nem volna egészében reflektált, illúzióktól mentes: „csak állsz tompán a tájban, / inkább ki se mész, / leülsz egy kőre a lassú ösvény mellett, / és a bogarakat figyeled a járataiban, / az állandó sürgés-forgást a bagolyköpeten, / és beledermedsz, mennyire mindegy, / szemtanúként egyáltalán jelen vagy-e.” (belső-tó)
Vagyis a térben való fizikai jelenlét, a tér használatba vétele egyáltalán nem feltételezi az odatartozást is.
Mintha a tér csak a közvetítő funkciót látná el, amelyen át a versbeszélő – végigtekintve pusztuló, kietlen környezetén – elérkezhet az elmélyülés voltaképpeni tárgyához, felismerheti életének a térhez hasonló minőségeit. Kínként hasít belé a reveláció, hogy létezése aligha számít a világ működésére nézve: „mert mindez / az egészen biztosan céllal bíró mászkálás, / semmiben nem lenne más nélküled”. (Uo.)
A térábrázolás nem steril leírás, az mindenkor a szemlélő szubjektív tekintetén és a nyelv térkonstituáló működésén keresztül képződik meg.
Barátságtalan, lepusztult miliőt tár elénk,
miközben a rehabilitálás ábrándképével is fokozatosan leszámol. Azok a jelzős szerkezetek („korhadt mélység”, „széles mozdulatlanság”, „fakó rémület”, „súlytalan fehérség”, „meszes csend”, „néma nedv”), amelyekből bőven találhatunk a versekben – noha kétségkívül érzékletesek – rendre a tér, valamint a tér vonatkozásait egyénileg érzékelő én deprimált hangulatát nyomatékosítják. Végtelenül zord világ veszi körül, ahol egyhangúság árad a falakból, a térkőből.
Mégis valamiféle ragaszkodásra ismerhetünk,
hiába tűnik úgy, hogy a környezet kiveti magából: „a merevség növekvő szigetei közt / maradnod tovább nem lehet”. (hungária_krt.) Ambivalens kapcsolat bontakozik tehát ki. A versszubjektum útkeresésében a maradás kényszerűsége és a kiszabadulás vágya vív harcot, mindinkább a gyökértelenség, az út céltalanságának érzetét mélyítve: „és bár nincs végső állo- / más, és a tömegvonzás felér két lábikrá- / dig, az elnyúló bizsergésben egyre széle- / sebb utcán hely sincs, ahol megállhatnál.” (kiss_józsef_u.) Nincs tehát megérkezés, hogyha az úton levés kétségektől terhelt, hogyha a bizonyságot a tudatosított átmenetiség ellehetetleníti. Ámbár volna igény az állandóságra, az otthonnak nevezhető hely biztonságára, ezek mégsem elérhetők, marad a vigasztalanság, „a megosztó maradék / halmai között a folytonos agónia, a szo- / rongás fejthető rétegei”. (hármashatár_hegy)
Miután az én ráeszmél az átmenetiségre, folytonos, már-már mantraszerű ismétlésekben ad róla számot,
amely idővel az előrehaladás (még létező) esélyeit is fékezi, hiszen a látóhatár takarásban van, a távlatok vakfoltok, a kilátások tovatűnők: „itt unsz meg reménykedni, / az írisz kupolája alatt, a fénycsíkok / hálójában.” ([fényudvart keríteni]) Mert nem hagy maga után maradandót a világban, nyoma, miként minden az őt környező térben, ideiglenes és talmi: „máris szétkopik / minden nyomod és lépésed, a talpad elcsúszik alattad”. ([a_fény_állaga])
Miként karakterizálható tehát az a mozdulatlan, egyszersmind lakóitól szüntelenül nyüzsgő tér, amelynek elhasználódása a hétköznapok monoton szerkezetében napról napra látható, érzékelhető, mérhető – habár az időérzékelésre sem lehet vakon hagyatkozni: „mire az első ösvény megkezdődne a / talpad alatt, köréd épül a kerület.” (határ_út) Mintha minden nem-hely volna, alkalmatlan az életvitelszerű ott-tartózkodásra. Mintha az épületek, a közterek, identitásukat feladva a város terétől elkülönülő, de a természethez sem tartozó tereket imitálnák, ahol az elidegenedés, az átmenetiség, a sehova sem tartozás képzetei dominálnak.
A Száraztenger verseiben megképződő tér tranzitszerű, elárvult, mostoha közeg,
a maga mulandóságát képviseli, miközben a mindezt reflexíven szemlélő versbeszélőt is a köztes lét időleges voltáról győzi meg: „az átmeneti jelenlét, két szín élén a halk / rezgés kifejlet nélküli közelsége.” ([nem_hely]) Ám amikor azt gondolnánk, hogy a város enervált hangulatára gyógyír lehet a természet, csalódunk, mivel hasonló minőségben tárul elénk, csendes elzárkózásra, békére alkalmatlan térként: „borzalmas rend az erdő / a fatörzsek mögött a fekete fény párhuzamosai, egy sávban / haladsz a napsütés kétes maradékai között, az átmenetileg / ritka levegőben / gyengébb közegellenállásban”. ([az_árnyak_tömege]) Hol lelhető hát fel a menedék, kérdezhetné kiábrándultságában a bolyongó én, hogyha a tér, akár magán viseli az emberi kéz nyomát, akár nem, nem alkalmas rá.
A város és a természet szimbiózisát más értékhangsúlyok szerint érdemes keresnünk,
nem a létezést támogató egymásrautaltságban, hanem a pozícióharcban – miközben a város területeket hódít meg, a természet csendes revansot vesz a pusztuló városi tereken.
Valahova mégis elérkezik a versek alanya, a „hanghatárig”, ahol már a nyelviesítés is korlátokba ütközik: „nem / vagy tulajdona, a néma hely mégis / megtart magában […] szorongsz a testedért, / száraz szájpadlásodon béna a nyelv.” ([magad elhallgatni]) Letűntek a kiútkeresés eshetőségei, miként az azokról való beszéd lehetősége is. Már nyelv sincs.
Mezei Gábor: Száraztenger, Kalligram, Budapest, 2021.
A borítófotó forrása az f21.hu.
