Hidrarealizmus

Debrecen városa …az én országomban – Tar Sándor-napok címmel április 5–14. között nagyszabású programsorozattal emlékezett meg a tragikus sorsú íróról. Hosszú idő után végre emlékpontot avatott a szerző egykori munkahelyén, a volt Medicor Művek udvarán, fotókiállítást, filméjszakát szervezett, valamint felolvasószínházi estet is rendezett a jelentős életmű kevésbé ismert szövegeiből. „A hangadó” – Tudományos konferencia Tar Sándor írásművészetéről című kétnapos tanácskozás a kezdeményezés záróeseménye volt.

1. nap

A program szerint a megnyitó 10:30-kor vette volna kezdetét, de a hajnalban útra kelt előadók nagy része épphogy megérkezik az időpontra, a szervezők ezért hivatalosan csak 11 óra előtt pár perccel üdvözlik az egybegyűlteket. A noteszemet keresem, azon gondolkodom, milyen furcsa a Tar-szövegekből ismerős kocsmák és munkásszállások világáról a Déri Múzeum patinás dísztermében beszélgetni, amikor felfigyelek Szirák Péter egyik mondatára, miszerint Tar egymással összeegyeztethetetlen közegekben élt és alkotta meg ellentmondásos írásművészetét. Megnyitóbeszédében az Alföld folyóirat főszerkesztője a recepció hiányosságaira is fölhívja a figyelmet. Kevesen foglalkoztak eddig a móriczi párhuzamokon túl például a Tar-epika lehetséges irodalomtörténeti előzményeivel, illetve az is tisztázásra szorul, hogy miként pozicionálható ez a jelentős életmű a világirodalomban.

Szilágyi Márton az első szekció elnöke. Helyet foglal, átadja a szót Deczki Saroltának, akinek „Öngyújtó a savanyúságban” – Tar Sándor és a groteszk című előadása arról tanúskodik, hogy ő is látja a Szirák által említett hiányosságokat. Többek között Franz Kafka életművével való párhuzamokat is detektál, felvillantva annak a lehetőségét, hogy a világirodalmi pozicionálást az egyes Tar-szövegek groteszk, abszurd ábrázolásmódjának vizsgálata is segítheti.

Olyannyira heterogén szövegvilág ez, állítja Tar leendő monográfusa, hogy kibújik a címkék alól.

Vagyis nem kizárólag a realista prózahagyományból olvasható, jóllehet szerinte a Tar-szövegek posztmodern felőli megközelítése nem termékeny. A posztmodern prózapoétikákkal való kapcsolódások lehetősége a következő előadót sem foglalkoztatja, Fenyő D. György is inkább a szövegelemzésre és a potenciális előzmények (Kosztolányi és Mikszáth munkássága) felmutatására fókuszál „Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat.” – Tar Sándor Dáliák című novellájának elemzése című előadásában.

Fenyő D. előadástechnikai igényessége, kifogástalan színpadi jelenléte lenyűgözi a hallgatóságot,

a közönség hol a kiosztott novella szövegét bogarássza, hol a prezentációt figyeli. Nagy szükség van a segédletekre, hiszen Fenyő D. szoros olvasásra vállalkozott. A Dáliák meggyőző elemzésével bizonyítja, hogy Tar írásművészetében fontos szerepük van a mikrotörténeteknek. Ezt a folyamatos nézőpontváltásokkal dolgozó elbeszélést, amelyben a fő történetszálat jellemzően a mellékmondatok szövik tovább (nyelvileg ekképpen is érzékeltetve az alárendeltséget és az áldozati hierarchiát), a Tar-életmű megkülönböztetett jelentőségű írásának tartja. Annál is inkább, mert jól példázhatók vele a korpusz domináns prózapoétikai eljárásai.

Gulyás Gábor, az egykori Határ folyóirat főszerkesztője hosszan idézi Kosztolányi Mily messze van éntőlem már az ég című költeményét, mert a térkezelés és az atmoszférateremtés miatt szerinte ehhez a versvilághoz hasonlít leginkább az általa elemzett Tar-kisregény, a Minden messze van univerzuma. Az együttállások részletezése helyett azonban személyes hangvételű Hogyan szeretjük meg az idegenséget? című előadását egy filológiai jelentőségű emlék megszólaltatásával folytatja. Kiderül, hogy az ő főszerkesztői biztatására született meg a nevezett kisregény, amely a rövid életű lap könyvsorozatában látott napvilágot 1995-ben.

Gulyás élesen elválasztja egymástól a szociográfiát és a szépirodalmat,

hangsúlyozva, hogy Tar nem szociográfus, hanem író volt, aki nagyon érzékeny figyelemmel látta például azt is, hogy a gazdasági-politikai változások milyen hatást gyakorolnak az emberi életre. Reflektál a regényben ábrázolt világ és az olvasók világa közötti távolságra (a kötetcím frappáns interpretációját nyújtva), illetve kitér arra is, hogy Tar írásművészetét érdemes lenne összevetni például Gelléri Andor Endre munkáival.

Az előadásokat követő vitában ez a párhuzam többeket is elismerő megszólalásra inspirál. Sokan a személyes érintettségük színreviteléhez is kedvet kapnak (nem kis feladatot nyújtva ezzel Pótor Barnabás szervezőnek, aki készségesen minden megszólalóhoz odaviszi a mikrofont), ami többek között arra is következtetni enged, hogy Tar emlékezete nem csak azok számára élő és eleven, akik személyesen ismerték. Szilágyi például elárulja, hogy az író első kötetét,

a 6714-es személyt gimnazistaként napokig magánál hordta, mert az olyan nagy hatással volt rá.

Izgalmas eszmecsere zajlik a szociográfia-irodalmi szociográfia-szépirodalom fogalmi problémáiról, de kifogy a tollam, pontosan nem tudom lejegyezni az érveket és az ellenérveket. Mire előveszek egy másik íróeszközt, a szekcióelnök kihirdeti az ebédszünetet. Egy számomra eddig nem ismert információt azonban még sikerül felírni.

Köztudott, hogy Tar debütálásának körülményei miatt lett az életmű címkéje a szociográfia (a régi Mozgó Világ folyóirat szociográfiapályázatán tűnt föl elsőként, amelyet meg is nyert az először szamizdatban kiadott Tájékoztató című írásával), de abba, hogy ez milyen írói kihívások elé állította őt, talán kevesebben gondolnak bele.

Tar próbálkozott, de csak szerény sikerrel tudott megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek a szociográfusi szerepbe kényszerítették.

Ennek következménye például az az alig ismert tény, hogy hozzálátott ugyan egy Leninvárosról szóló szociográfia megírásához, de ezt a munkát soha nem fejezte be.

Deczki Sarolta az ebédszünet után kezdődő második szekció elnöke. Lendületesen konferálja fel az első előadót, Széplaky Gerdát, aki A társadalom kitaszítottjai – Mit jelent az áldozatiság Tar Sándor korai novelláiban? című előadásában célkitűzései szerint filozófiai perspektíva megnyitására vállalkozik. Az áldozatiság mellett az otthontalanság fogalmával dolgozik, amelyeket Tar esetében kifejezetten nehéz úgy bevonni a szövegelemzésbe, hogy elkerüljük az életrajzi megfeleltetéseket. Az előadó zömében sikerrel veszi az akadályokat, bizonyítja, hogy a Tar-szövegek milyen komplex módon mutatnak rá az áldozati hierarchia működésére.

Erre Bánki Éva is reflektál A szenvedők hierarchiája Tar Sándor kései prózájában című előadásában, a rendszerváltozás utáni Tar-novellisztikával kapcsolatban a Ház a térkép szélén című szöveg elemzése során fogalmaz meg lényeglátó észrevételeket. Beszél a transzcendens motívumok megsokszorozódásáról is az alkotó ’89 utáni prózájában, ezzel összefüggésben hívja föl a figyelmet arra, hogy a realizmus kategóriáját érdemes fenntartásokkal kezelni a Tar-szövegekkel kapcsolatban.

Böhm Gábor az Az irodalmi szociográfia narratív mintázatai Tar Sándor életművében című előadásában a címében is említett műfaj (?) definíciós nehézségeiről és lehetséges (alakulás)történetéről értekezik. Fő kérdésfeltevése, hogy a 6714-es személy tárgyilagosságot imitáló textusa hogyan kelti fel a szociográfusi pontosság látszatát. A szövegben működő, véletlenszerű válogatást imitáló, pásztázó tekintetből Böhm szerint következtetni lehet az elbeszélő motivációira, de sajnos egy telefonhívás miatt ki kell mennem a díszteremből, nem tudom végigkövetni az elemzését.

Mire a szekció utolsó fellépője a mikrofonhoz lép, már ismét a közönség soraiban ülök. Bencsikné Mayer Mónika Tar Sándor életének és prózájának színházi lenyomata a múltfeldolgozás tükrében című előadása archívumként, a Tar-szövegek színházi adaptációinak gyűjteményeként is fölfogható. Bencsikné Mayer az adaptáció és a performativitás kérdésköre helyett a színpadi produkciók közös vonásaira fókuszál.

Megállapítása szerint valamennyi mű alkalmasnak bizonyul a történelmi múltfeldolgozásban való használatra,

ugyanis nemcsak segítik, hanem ösztönzik is a szembenézést például azzal a frusztrációval és traumával, amelyet a III/III.-as ügyosztály működése okozott.

Deczki határozottan vezeti a szekciót, de a vitára szánt 20 percet nem tudja betartatni a hozzászólókkal. Az érvek és ellenérvek ezúttal a közvetítő, a hangadó szerepkör relevanciájával kapcsolatosak. A csúszással kezdő harmadik szekcióban elnöklő Fenyő D. György át is adja a szót Seres Lili Hannának, aki a készülő, szegénységirodalommal foglalkozó disszertációja egy részfejezetéről beszél „…ez őrület, vagy már a szabadság?” – A köztudat-alakítás és a közösségvállalás prózapoétikai eszközei Tar Sándor novellájában címmel.

Hipotézise szerint a Tar-szövegek képesek az olvasót közelíteni a szegénységhez mint Másikhoz,

vagyis az előadó a szépirodalmi alkotásokat a befogadók és a reprezentált marginalizált csoportok relációjában helyezi el. A szegénység fogalmának újraértésére is igyekszik alternatívát kínálni, mint kiderül, a relativizálódott szegénységirodalom helyett használhatóbbnak tartja a deprivációs irodalom megnevezését. A Tar-szövegeknek köztudatformáló funkciót tulajdonít, ennek legfontosabb jelét pedig abban ismeri föl, hogy Tar általában olyan elbeszélőkkel dolgozik, akiknek a perspektívája az olvasó és a résztvevő megfigyelő közös horizontjaként is meghatározható. Az őt követő Szilágyi Márton Az utolsó alteregó (A Vén Ede köré épülő tárcák jelentősége Tar Sándor életművében) című előadásában Tar kései tárcáiról, a kötetben csak 2018-ban kiadott szövegekről értekezik, amelyek a néhai vagy.hu felületén láttak napvilágot.

Az író utolsó megújulási kísérleteként olvassa a Vén Edét,

amely színvonalában ugyan elmarad a pálya korábbi vállalkozásaitól, de bizonyos megoldásaiban az előadó kissé megengedő olvasata szerint felfedezhetők egy nagy író kéznyomai. Szilágyi szintén szól a recepció félreértéseiről, legalábbis ami a szociográfusi és a munkásírói szerepeket illeti. Ismétli az előtte szólókat, miszerint Tar nem volt szociográfus, ahogyan a szó legszorosabb értelmében munkás sem, hiszen középvezetőként dolgozott.

Lengyel Imre Zsolt ugyancsak a recepció redundáns okfejtéseiből indul ki A „szociográfia” a művészeti mezőben (A te országod és az irodalom használata) című előadásában. A te országod fogadtatásában is megfigyelhető domináns szólamokkal kapcsolatban megállapítja, nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy a kánonban méltó helyére tegyék ezt az életművet.

Úgy véli, ehhez egy harmadik típusú, ontológiai politikának nevezett olvasásmódra van szükség,

előadása nagyobb részében ennek a lehetőségeit igyekszik felvázolni. A szekciót záró vitából kiderül, hogy a jelenlévők ezt rendkívül problematikusnak látják, de a szekcióelnök hamarosan a konferencia legélesebb nézeteltérését is berekeszti, hiszen hátra van még az első nap záróprogramja. A Déri Múzeum múzeumpedagógusa, Aranyi Fruzsina mutatja be A Csoda a mi utcánkban című, Tar talán legismertebb kötete alapján készült online nyomozós játékot. Egyéb teendőim miatt azonban őt már nem tudom meghallgatni.

2. nap

Lengyel Imre Zsolttal ülünk a Déri Múzeum előtt, a panziók esztétikájáról beszélgetünk. Fél tíz, a konferencia utolsó szekciójának résztvevői fel-feltűnnek a neobarokk épület körül. Váltok velük pár szót, aztán bemegyek elfogyasztani a reggeli kávém. Az utolsó szekcióelnök, Széplaky Gerda elfoglalja a helyét, felkonferálja Káli Anitát, aki hosszan beszél a tegnap tartott előadásokról.

Utal többek között arra is, hogy a realizmus kvázi hidrafogalomnak bizonyult,

hiszen szinte mindenki kritikát fogalmazott meg a használhatóságával kapcsolatban, mégis újra és újra „felütötte a fejét”, akárcsak Tar fogadtatástörténetében. Tar Sándor és a kortárs szociografikus regények című előadásának egyik legfontosabb kérdésfeltevése, hogy (Esterházy Péter elhíresült kritikáját idézve) miként lehetséges úgy hangot adni a szótlanoknak, hogy elkerüljük az autoriter írói pozícióból következő kisajátító gesztusokat. Káli a magyar irodalomtörténetben Tömörkény István, Petelei István és Lovik Károly munkásságában jelöli ki a Tar-korpusz potenciális előzményeit, utalva arra, hogy a szociografikus irodalomban nemcsak napjainkban, hanem már a századfordulón is elsősorban a térábrázolás poétikai lehetőségei foglalkoztatták a szerzőket.

Benke András izgalmas gondolatkísérletének alapja Axel Honneth elismeréselmélete, amely a szenvedést elsősorban az interszubjektivitás felől közelíti meg. Benke reflektál a recepció kritikátlan előfeltevéseire, és a realizmus fogalmi használhatóságának kérdésében is állást foglal Bagi Zsolt munkáira hivatkozva, aki a realizmust lényegében a valóság autonóm módon történő fordításaként határozza meg. Az elismerés alakzatai Tar Sándor korai novelláiban című előadásában többek között azt igyekszik bizonyítani, hogy az interszubjektív viszonyok grammatikája Tar korai novellisztikájában elválaszthatatlan a szereplők szociokulturális miliőjétől.

A konferencia utolsó előadója, Fehér Renátó az eddigiekhez képest rendhagyó alkotói esszéjét olvassa fel, amely a formális előadások elegáns paródiájaként is érthető.

Az előtte szólókhoz hasonlóan ő is utal a valakik helyett való beszéd kérdéskörére,

de a „beszél” ige ismételgetésével, illetve különböző nyelvi játékokkal a tanácskozásnak is jellegadó vonásává lett önismétlések kényszerességére figyelmeztet. Eredeti címe a Tar Sándor & Co. – Egy kékgalléros följegyzéseiből volt, de ezt megváltoztatta az éjjel, így most a Néma(üzem)mód – Tar Sándor népe és akiknek nem kell című gondolatkísérletével állítja, hogy Tar prózájában a hallgatásgyakorlatok az igazán fontosak, vagyis azok a szöveghely(zet)ek, amikor nem elégséges a beszéd.

A vita az eddigiektől jóval visszafogottabb, kevesebb időt és teret követel magának az eltérő szakmai meggyőződésekből fakadó feszültség. Miközben az előadók válaszolnak a feltett kérdésekre, a szervezők azon dolgoznak, hogy online kapcsolatot létesítsenek Tar francia fordítójával, Patricia Moncorgéval, akivel a tervek szerint Marádi Krisztina, a Debreceni Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa beszélget videóhíváson keresztül. Technikai problémák miatt azonban ez a beszélgetés elmarad, így Fenyő D. György veszi magához a mikrofont. Zárszavában összefoglalja az eszmecsere tanulságait, és reméli, hogy a város kulturális intézményeinek kezdeményezése már csak a konferencián tapasztalt párbeszédigény miatt is hagyományteremtőnek bizonyul.

„A hangadó” – Tudományos konferencia Tar Sándor írásművészetéről, Debrecen, Déri Múzeum, 2022. április 13–14.

A borítófotót Szirák Sára készítette.