Új stúdióalbummal jelentkezett az egyik legjelentősebb brit énekes-dalszerző és bluesénekes, a karibi térségben letelepedett, ám Magyarországra már-már hazajáró kalóz, Ian Siegal. Legújabb, Stone by Stone című lemezét Kaliforniában vette fel olyan kiváló zenészek közreműködésével, mint Shemekia Copeland, a szájharmonikás Jimmie Wood és a visszatérő zenésztárs, Jimbo Mathus Mississippiből.
A magyar közönség nemcsak, hogy jól ismerheti Ian Siegalt, aki a kilencvenes évek vége óta lép fel rendszeresen Magyarországon, de egyfajta kultusza is kialakult nálunk az utóbbi évtizedekben. És ez nem véletlen. Mindamellett, hogy generációjának egyik legtehetségesebb énekese és kiváló dalszerző, egészen magával ragadó előadó is. A korai kilencvenes évek angliai pubszcénájában hírnevet szerző, illetve Hamburgban utcazenélő Siegal hamar megtanulta, hogyan kell szórakoztatni a közönséget. A hamburgi időkben, ha nem volt elég jó,
ha nem sikerült a járókelők figyelmét megragadnia, akkor aznap nem evett.
Elkötelezettsége már fiatal korában egyértelmű volt, ami az évtizedek során kifinomult profizmussá csiszolódott a színpadon. Mind színpadi jelenléte, mind humorérzéke, mind pedig az a tény, hogy a koncertjeinek – ha úgy adódik – csak a záróra szabhat határt, minden albumánál ugyanazt az égető kérdést veti fel: vajon képes mindezt visszaadni a lemez is?
Az idén 51 éves Siegal, bár viszonylag későn, a harmincas éveiben készítette el első albumát, az utóbbi 18 évben 14 lemezt jelentetett meg. A kiterjedt életművön végigtekintve jól látható, mennyire egyenletes ívet ír le Siegal dalszerzői és előadói életútja. Már a legelső, 2004-ben kihozott Standing In The Morningon is egyértelműen beazonosítható volt a számára meghatározó zenészek hatása. Szöges ellentétben az úgynevezett brit blues-zal,
Ian Siegal inkább a tradicionálisabb, elementárisabb blueshoz áll közelebb,
amihez némi countryt, gospelt és egy nagy adag Tom Waits-et ad. És habár az utóbbi években különböző koncepciójú lemezekkel jelentkezett (pl. a tisztán, tradicionálisan észak-mississippi bluesos The Skinny, vagy a legutóbbi, inkább Americana-stílusú All The Rage), összességében azt mondhatjuk, a recept a debütáló lemez óta nem változott. If it ain’t broke, don’t fix it! [Ha nem romlott el, ne szereld meg!]
A Stone by Stoneelső single-je, az I’m The Shit ennek megfelelően hozta az elvárásokat: a dal akár Tom Waits 1998-as Mule Variations című lemezén is helyet kaphatott volna. Míg azonban Tom Waits előadóként többek között egy olyan bárzongorista perszónáját alakította ki, aki a zongorája fedelén egy pohár whiskyt tart, és ha valaki a közönségből odakiált neki, hogy a vállán ülő majom farka belelóg a whiskybe, akkor ő rázendít a következő dalra: „a majom farka lóg a whiskybe”, addig az I’m The Shit elbeszélője a fogai közé szorított késsel rontana rá a bekiabálóra:
„te nem mondod meg, hogy iszom a whiskym!”
Az I’m The Shit dögös keresetlenségéhez képest a lemez két meglehetősen decens dallal indul, a kvázi-spirituálé Working On A Bulidinggel és a Shemekia Copelanddel előadott gospellel, a Hand In Handdel (mindkettőt Ian Siegal jegyzi szerzőként). Ám az első két dal emelkedettségét azonnal követi az alászállás a The Fear című country-western dallal: „Well, the last time you got wasted, brother / Did you even tasted going down?” [És mikor legutóbb eláztál, testvér / Érezted egyáltalán, hogy lecsúszol?] És ahogy haladunk tovább a lemezen, úgy foszlik porrá mindaz a remény, amit még a Hand In Hand csillantott föl, és úgy lesz minden egyre keservesebb és kilátástalanabb – ekképp ad ízelítőt az album abból, hogy milyen is a lecsúszás. Az I’m The Shit még dögösen mocskos, ám a Psycho már nélkülöz minden dögösséget,
egy kegyetlen és hátborzongató westernballada.
A dalt a 20. század elején született texasi dalszerző, a „vak balladaénekesként” elhíresült Leon Payne írta a hatvanas évek végén. A bizarr szám követte a kor westernballadáinak formavilágát, ám rendkívül nyugtalanító módon egy sorozatgyilkos az anyját megszólítva meséli el, miként vált azzá, amivé, és hogyan végzett az áldozataival. És hogy a történet kapjon egy még bizarrabb csavart, Payne saját pedal steel gitárosát, Jackie White-ot is beleírta a dalba – mint az egyik áldozatot.
A dalt először Eddie Noack western- és countryénekes vette fel 1968-ban két másik gyilkos balladával együtt, mikor a stúdióban maradt még néhány kifizetett órája. Noack teljesen érzelemmentes előadásmódja hátborzongatóan hitelessé teszi a pszichopata gyilkos karakterét. 1981-ben Elvis Costello (aki egyébként éppúgy a londoni pubszcénában indította a karrierjét, mint Ian Siegal) egy érzelmesebb, ha tetszik, érzelgősebb verzióját adta ki a dalnak.
Ezt az érzelmességet fokozza tovább Ian előadásmódja,
ami így sokkal közelebb hozza a hallgatóhoz az elbeszélőt – zavarba ejtő közelségbe.
Az egy szál gitárral előadott Psychot követő, szintén egy szál gitáros, akusztikus K. K.’s Blues sem engedi, hogy a hallgató a mélyből akárcsak egy pillanatra is felbukkanjon levegőt venni. Ian Siegal visszatérő zenésztársának, korábbi producerének, Jimbo Mathusnak a dala egy szűk három percben elmesélt kisregény a mississippi Starkville-ből, ahol a fiúk körében egykor népszerű lány, K. K. a nővéréhez hasonlóan túladagolja magát egy szállodai szobában.
Mindezek után a Gathering Deep, a This Heart és a Monday Saw próbálja elhagyni a korábbi dalok fojtogató mélységét, de miként csillan föl remény annak a szemében, aki éppen alászállt a poklokba? Szó sincs már a két nyitódal könnyedségéről, menekvésről vagy feloldozásról. A remény kilátástalan – ez a blues paradoxona.
Ez az apória, ez a kiúttalanság a gyökere mind a bluesnak,
mind pedig annak, amit az irodalmi hagyományt követve déli gótikának nevezünk. És habár a Stone by Stone közel sem egy hagyományos southern gothic lemez, éppen ennek a lényegiségét ragadja meg a gospel, a spirituálé, a country és a blues eszközeivel. És ez ad értelmet a lemez koncepciójának. Ez teszi érthetővé, miért kötünk ki végül egy hagyományos megszólalású bluesnál (Holler), majd egy Warren Zevont idéző dalnál (Onwards and Upwards): „We bury our heads and turn away, and hope it all works out”.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a Stone by Stone még ha nem is tudja visszaadni azt az elementáris erőt, amit Ian Siegal a koncertjein a színpadról sugároz, a lemez koncepciója nagyon is leképezi a koncertjeinek menetét. A kezdeti, meghangszerelt, zenekarral felvett dalokat követően a felvétel egyre lecsupaszítottabbá válik,
míg nem marad semmi más, mint a történetmesélő bluesénekes egymaga.
Így éppen azt a személyességet élheti át a hallgató, mint a közönség soraiban állva egy fülledt koncert végén. Csak nehogy megfeledkezzen magáról, és bekiabáljon: a majom farka belelóg a whiskybe!
Ian Siegal: Stone by Stone, 2022, Grow Vision Records.
Ian Siegal május 25-én a budapesti Kobuci Kertben, 26-án a Turai Kastélyban, 27-én pedig a somorjai Mozi Clubban mutatja be új lemezét.
A borítókép Katharine Hill fotója.
