Robert Eggers legutóbbi alkotásával újabb műfajt formált a saját képére, és noha Az északi sem az átlagos moziközönséget, sem a rendező rajongóit nem fogja maradéktalanul lenyűgözni, Eggers egyedi látásmódja ezúttal is megkérdőjelezhetetlen.
Amleth (Alexander Skarsgård) Aurvandil viking király (Ethan Hawke) első számú örökösének számít, egészen addig, amíg a fiú nagybátyja, Fjölnir (Claes Bang) meg nem öli Aurvandilt, és el nem bitorolja a trónt. Amleth szerencsésen megmenekül, és keleten válik könyörtelen harcossá, de mire elfeledné múltját, lehetőséget kap arra, hogy rabszolga-álruhában visszatérjen családjához, és megtorolja apja halálát.
Mire számítsunk, amikor az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb horrorjával és egy műfajilag besorolhatatlan, fekete-fehér lázálommal berobbanó függetlenfilmes fenegyerek nagyköltségvetésű történelmi kalandfilmbe vágja a (viking) fejszéjét? Bár Robert Eggers író-rendezőtől tényleg idegennek tűnik a ’80-as, ’90-es évek kardozós-szandálos akciófilmjeit megidéző alapötlet, Az északi valójában sokkal közelebb áll A boszorkányhoz és A világítótoronyhoz, mint az műfajából adódna.
Egy monomániás, pszichedelikus rémálommal van dolgunk, amelyet velejéig átitat a skandináv miszticizmus,
és ezen keresztül a film előszeretettel nyúl a horror eszközeihez is. (Igaz, ilyenkor elsősorban nem a nézőre hat, hanem szereplőinek babonáit használja fel saját maguk ellen.) Persze felépítésében hűen követi a megfelelő toposzokat (elvégre mégiscsak a Hamlet-mítosz viking eredetijével van dolgunk), de a széles tömegek ízléséhez való idomulás cseppet sem jellemző a látottakra, és nem csak azért, mert hősei jóformán gyakrabban indulnak sámándobok vezette hallucinatív utazásokra, mint csatába.
Eggers egyszerre igyekszik mindenből a legtöbbet kihozni, ugyanakkor nem lefeküdni a nézői elvárásoknak.
Spielberget is megszégyenítő egysnitteseiben elképesztő tudatossággal fűz össze parádés kompozíciókat és komplex jelenetkoreográfiákat,
ami jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy egy pillanatra se tudjunk kiszakadni ezúttal is igencsak disszonáns atmoszférájából (amelyre Robin Carolan és Sebastian Gainsborough baljóslatú, zsigeri aláfestő zenéje is ráerősít) és toxikus karaktereinek bűvköréből. Hozzá kell tenni, hogy – talán Nicole Kidmant leszámítva – az összes színész akkora karizmával prezentálja figuráját, hogy az még könyörtelen indulataik tudatában is megbabonáz.
Ironikus módon a rendezői stílus éppen az akciójeleneteket hagyja cserben, ahol a vágásnélküliség jellemzően a dinamika hiányaként is manifesztálódik, és a kaszkadőrmutatványok kényszerű kompromisszumait is nyilvánvalóvá teszi. Természetesen Az északi eleve messze áll attól, hogy a zsáner rajongóit kiszolgálja, hiszen még hipererőszakossága sem a kéjes hatáskeltésben mutatkozik meg. Ha Eggersnek úgy tetszik, a legbrutálisabb momentumokat csak a címszereplőt alakító Alexander Skarsgård reakcióiból tükröződve láttatja, hiszen
a lényeg az, hogy értsük a közeg brutalitását, és nem az, hogy explicit át is éljük azt.
Az északi ugyanis éppen azon hős- és bosszúmítosz dekonstrukciója, amelynek képében a játékidő jelentős részében tündököl. Vitriolos, már-már komikumba hajlóan abszurd cinizmussal rombolja porig a korabeli férfiideál köré emelt pátoszt és hőse dicsőséges küldetését, hogy a végén csak egy szánalmas mánia maradjon, amelyet egyedül az önmaga transzcendens voltába vetett hit fűt. Hamar világossá válik az is, hogy a szereplők gondolatvilágát meghatározó spiritualitás képében sem a valóságtól elemelkedő zsánermotívumokat láthatunk, hanem pusztán az életüknek értelmet adó világmagyarázatok ábrázolását.
Az északit már csak ezért is jóval bonyolultabb elhelyezni a filmes koordinátarendszerben annál, hogy kaján vigyorral kihúzza a talajt azon nézők lába alól, akik a poszter és az előzetes láttán a Vikingek és Az utolsó királyság szellemi örökösét várták. Egy síkon ugyanis a műfaj hagyományaihoz hűen, előképeire alaposan rálicitálva jeleníti meg és teljesíti be hőse útját, ugyanakkor ezt a játékidő előrehaladtával egyre inkább
úgy keretezi, hogy észrevegyük benne a tragikus, önsorsrontó megszállottságot is.
(Megkockáztatom, még kissé későn is vált ahhoz, hogy igazán megtalálja benne a számítását az is, akit a félmeztelen, vérmocskos vikingek bosszúszomja önmagában még nem nyűgöz le.) Márpedig a legnagyobb bravúrok egyike, amikor egy alkotásban egyszerre találjuk meg egy klasszikus motívumrendszer csúcsra járatott kidolgozását és annak éles kritikáját is.
Az északi tehát semmiképpen nem olyan szélsőséges, és némileg nem is annyira kompromisszummentes vízió, mint A boszorkány vagy A világítótorony, és jellemzően éppen ott bicsaklik meg, ahol egy hangyányit közelebb mozdulna a kommerszhez. Ugyanakkor semmilyen szinten nem köti gúzsba megfelelési kényszer, az utolsó képkockáig határozottan és tudatosan képviseli alkotója elképzeléseit, ez pedig rendkívül izgalmas és egyedülálló művé emeli a jelenlegi mozis palettán.
Az északi (The Northman), 2022. Rendezte: Robert Eggers. Írta: Sjón, Robert Eggers. Szereplők: Alexander Skarsgård, Nicole Kidman, Ethan Hawk, Claes Bang, Anya Taylor-Joy, Willem Dafoe. Forgalmazza: UIP-Dunafilm.
Az északi a Magyar Filmadatbázison.
