Az Alpok ölelése

Tőle szokatlan alkotással érkezett az idei Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába az Alabama és Monroe, a Szex, mámor, rock’n’roll, valamint a Csodálatos fiú Oscar-jelölt rendezője, Felix van Groeningen. Az állandó alkotótársával, Charlotte Vandermeersch-sel közösen jegyzett Le otto montagne lírai, egyenes vonalvezetésű, gyönyörű film két fiú évtizedeken átívelő barátságáról.

Az egyik reggeli vetítés előtt szóba elegyedtem egy idősebb olasz újságíróval, aki Torino mellett nőtt fel. Megbeszéltük, milyen jól sikerült az előző este a sajtónak bemutatott Le otto montagne, majd kifejtette, hogy van Groeningenék filmje nem csak szép és felemelő, de kifejezetten hiteles is, már ami az észak-olasz „hegyi emberek” ábrázolását illeti. Saját szülőföldjének rajongójaként hosszan és

lelkesen ecsetelte, mennyire a helyén van minden a filmben a viselkedési mintáktól és gesztusoktól kezdve az akcentusokig.

Nem volt okom nem hinni neki, mivel az aprólékos kidolgozottság a Le otto montagne minden pillanatán érződik, az pedig külön jelzésértékű, hogy egy autenticitásra kényes nézőnél is betalált a film. 

Felix van Groeningen és rendezőtársa Paolo Cognetti regényét álmodták vászonra egy komótos tempójú, szerzői buddy movie formájában, mely egy gyermekkortól induló barátság története az Alpok vonulatainak ölelésében. Pietro (Luca Marinelli) és Bruno (Alessandro Borghi) az észak-olasz hegyvidéken ismerkednek meg még kisiskolás korukban. Mivel az elnéptelenedő hegyi falvakban kevés a gyerek, a két fiú sok időt tölt együtt, közösen fedezik fel az őket körülvevő természetet, és hamar szoros barátság alakul ki köztük.

Az apaképekkel kapcsolatos szorongásaik, bár először egymás felé terelik, később eltérő irányokba lökik a két barátot.

A művészlélek Pietro úgy érzi, nem tud megfelelni apja elvárásainak, így inkább elszabadulna a hegyek börtönéből és felfedezné a világot. Az apa nélkül felnövő Bruno viszont a biztonságot találja meg az Alpokban. Igazi hegyi emberré kezd válni, gazdálkodó életmódot folytat, távol a városok zajától. Bruno és Pietro barátsága azonban kiállja az idő próbáját, sőt fiatal felnőttként közösen újítanak fel egy romos, elhagyatott házat a hegyoldalban.

A rendezőpáros szinte az utolsó jelenetig lebegteti annak lehetőségét, hogy egy észak-olasz Túl a barátságont vagy Viharsarkot fogunk látni (utóbbival kifejezetten erős rokonságot mutat a közös házépítés motívuma is),

a Le otto montagne azonban végig a barátság erejéről szól.

Pietro és Bruno életének különböző szakaszai villannak fel mozaikszerű epizódokban a lassan hömpölygő játékidő során. Egyikük kalandvágytól vezérelve bejárja a világot és könyveket ír, hogy így ossza meg gondolatait, a másik pedig családot alapít és kistermelőként dolgozik. A felnőtt élet nehézségeivel fokozatosan szembesülő srácok azonban rendszeresen találkoznak a szülőföldjükön, hogy a hegyi lakot, ezzel együtt barátságukat is építsék.

A Le otto montagne inkább költői közérzetfilmként és karakterdrámaként működik, a narratíva motorját a két komplex figura rezdülései adják, illetve az a remek ritmus, ahogy a rendezőpáros egymásra rímelteti kettejük életútjának egyes állomásait. Így aztán kulcsfontosságú a két főszereplő közötti dinamika. Luca Marinelli és Alessandro Borghi remekül működnek együtt, mindkét karakter hosszú utat jár be,

a színészek pedig minimalista, kifinomult játékkal érzékeltetik a különböző életszakaszokban Pietróra és Brunóra nehezedő dilemmákat.

Amikor kell, teret hagynak egymásnak, de a rendezőpáros gond nélkül tud rájuk külön-külön is erős jeleneteket építeni.

A sokoldalú Ruben Impens (a Titán, a Nyers, valamint a korábbi van Groeningen-munkák operatőre) gyönyörűen megkomponált, festményszerű képekkel dolgozik, ráadásul a jelmezek és a vizuális utómunka is első osztályú, így a hegyvidéki tájból stílusosan kiemelkednek a szereplők színes ruhadarabjai. A Le otto montagne két és fél órája olyan,

mintha egy keserédes nosztalgiával átitatott fotóalbum lapjain haladnánk végig, melyre ráerősít a 4:3-as képarány is.

Utóbbi merész választás, hiszen javarészt külső felvételek uralják a filmet, a csodálatos hegyi táj pedig alapvetően szélesebb képarányért kiált. Van Groeningen és Vandermeersch azonban érezhetően nem akartak tájképpornót készíteni, a szűkített képarány pedig ráerősít a koncentrált színészi jelenlétre is.

A film azonban vizuális letisztultsága és biztos kezű történetvezetése mellett

sajnos néhol túlbeszélt, főleg Pietro szabálytalan időközönként feltűnő narrációja miatt.

Ez egyébként nem rontja számottevően az élményt, mivel az önkifejezésre egyébként is hajlamosabb Pietro karakteréből szervesen következik, hogy érzéseit szavakba önti, de a végeredmény valószínűleg akkor sem lett volna kevesebb, ha a narráció teljesen hiányzik. Ennek ellenére a Le otto montagne meditatív, lassan a bőr alá kúszó filmélmény, mely meghálálja a kitartó nézői figyelmet.

A nyolc hegy (Le otto montagne), 2022. Írta és rendezte: Felix van Groeningen, Charlotte Vandermeersch. Szereplők: Luca Marinelli, Alessandro Borghi, Elena Lietti, Filippo Timi. 75. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, Cannes, 3. nap