Több mint húsz éve dolgozik a Déri Múzeumban, 2011 óta az intézmény fotótörténészeként viseli gondját a Fotótárnak. A Holnemváros – Debrecen régi képeken és kortárs műveken az első művészeti tárlat, amelyen kurátorként dolgozott. Szabó Anna Violával a MODEM-ben megtekinthető kiállításról beszélgettünk, amely ugyan a város története helyett a Fotótár gyűjteményére koncentrál, de felhívja a figyelmet Debrecen múltjának fontos összefüggéseire is.
KULTer.hu: A MODEM kerthelyiségében ülünk, az imént ért véget egy tárlatvezetés. A kiállításon ezúttal a Streets of Debrecen című tematikus fotóprojekt alkotója, az Isten átnyúl a farmeron című regény szerzője, Löki Viktor kalauzolta végig a résztvevőket Lakner Lajossal, a Déri Múzeum tudományos igazgatóhelyettesével és irodalmi tárának vezetőjével. Mindketten hangsúlyozták debreceni érintettségüket, és feltették azt a kérdést is, hogy a viszonyulást a városhoz befolyásolja-e, ha valaki Lökihez hasonlóan ide született, vagy éppen betelepült, mint Lakner. Te debreceni születésű vagy, kurátortársad, Don Tamás viszont budapesti, ezért is kérdezem, hogy szerinted volt-e jelentősége a fentebb említett különbségtételnek például a kurátori munka szempontjából.
A kiállításmegnyitó óta többször hallottam, hogy a látogatók élnek ezzel a megkülönböztetéssel, amiből arra következtetek, hogy a tárlat tulajdonképpen nem, vagy csak nagyon nehezen értelmezhető azok számára, akik nem debreceniek. Egyébként Tamás és köztem is voltak olyan véleményeltérések, amelyek az érintettségünk különbségeire vezethetők vissza. Debreceni születésűként én ugyanis a szelekció során esetenként egészen mást láttam fontosnak, mint Tamás. Ő a befogadás szempontjából is úgy kezelte a képeket, mintha azok művészeti alkotások lennének, viszont
számomra ezek elsősorban nem esztétikai értékeket képviselnek, én történeti dokumentumként tekintek rájuk.
Így fokozottan figyeltem például arra, hogy a fényképészet debreceni intézményesüléséhez kapcsolódó anyagok is helyet kapjanak a tárlaton. Illetve nekem talán fontosabb volt az is, hogy olyan helyszíneket is érintsünk, amelyek ma már nem tűnnek lényegesnek, de a várostörténet szempontjából valami lényegeset árulnak el.
KULTer.hu: Milyen volt a közös munka?
A Fotótár digitalizált képanyaga kb. 150.000 kép, a kiállítás szempontjából ennek körülbelül a fele volt releváns. Első lépésként ebből válogattam ki mintegy ezer darabot. Aztán Tamással közösen szelektáltunk, lecsökkentettük először 300-ra, majd 90-re a darabszámot. A szelekciós szempontjaink a munka fázisától függően változtak. Jól tudtunk együttműködni, nem volt köztünk vita, hiszen mindketten azt akartuk, hogy a képeknek története legyen. Ő arra ügyelt, hogy „cselekményes” fotók kerüljenek egymás mellé, amelyek elmesélnek valamit, én pedig a történetiségükre összpontosítottam, vagyis arra, hogy ne „csak” meséljenek, hanem történeti jelentőségük is legyen.
KULTer.hu: A Fotótár vezetőjeként elégedett vagy a képek mennyiségével?
Egy korábbi elképzelésünk szerint 60 képet állítottunk volna ki, de ezt a mennyiséget végül mindketten kevésnek éreztük. Szerintem még ez a kilencven kép is kevés, viszont ha a gyűjteményhez viszonyítom őket, akkor azt kell mondjam,
egy meglehetősen esszenciális válogatást sikerült összeállítanunk.
Ezek valóban jó fotók, és a tárlat kontextusában úgy bizonyulnak alkalmasnak a történetmesélésre, hogy az mindkettőnk megközelítésében eredményesnek tekinthető.
KULTer.hu: A történetközpontúságra való törekvés tette szükségessé azt is, hogy ilyen sok szöveggel dolgozzatok?
Eredetileg képregényes elrendezésben gondolkodtunk. Szerettük volna láthatóvá tenni az egyes fotók kapcsolódásait, ezáltal pedig útvonalakat hozni létre egyik képtől a másikig. Ez a megoldás még több szöveget kívánt volna, és bár most is sok olvasási feladatot kapnak a látogatók, úgy vélem,
sikerült kialakítani olyan hiátusokat, amelyeket feltölthetnek a saját történeteikkel.
A történet- és a szövegközpontúság ellenére azt viszont el akartuk kerülni, hogy várostörténeti kiállítást hozzunk létre, ezt egyébként az imént részletezett szelekciós eljárások miatt sem igazán tudtuk volna megtenni. A Holnemváros tehát a városi képeken keresztül a Fotótár gyűjteményét mutatja be, nem pedig Debrecen konkrét történetét, ahogyan a felkért képzőművészek sem kifejezetten a városra reflektálnak, hanem magára a gyűjteményre.
KULTer.hu: Feltételezem, a gyűjtemény bemutatására más mód is kínálkozott, például a Hortobágyról készült képekből is dolgozhattatok volna. Miért döntöttetek mégis városi fotók mellett?
Mert a városi képekkel úgy tudjuk bemutatni a gyűjteményt, hogy a debreceni fényképészet kezdetétől járunk be egy olyan ívet, amely átfogja a Fotótár képanyagát. A városkép változása a műtermes fényképészet kezdetétől, az 1860-as évektől bemutatható így, még ha a 19. században nagyobb hiátusokkal is, de a múzeum megnyitásától az 1970-es évekig ez a dokumentáció viszonylag folytonosnak mondható. Azok a fényképek, amelyeket a város első és máig legnagyobb hatású múzeumőre, Zoltai Lajos készített és gyűjtött, kiemelt feladatának tekintve a város arculatváltozásainak rögzítését, egy máshonnan ma már megismerhetetlen Debrecent őriztek meg. Az utódaitól is ilyen képeket igyekeztünk válogatni.
KULTer.hu: A kronológiát tehát elvetettétek, ehelyett motívumokra, mintázatokra koncentrál a tárlat. Milyen összefüggések mutatkoztak meg a számotokra?
A linearitást azért is akartuk elvetni, mert maga a gyűjtemény sem tudatos gyűjtés eredményeként állt össze. Ez egy adattári anyag, tehát azt fényképezték bele, amire éppen szükség volt. Zoltai törekvéseit leszámítva nem tudatos szándékoknak megfelelően gyarapodott, sőt jellemzően hagyatékokkal bővült. Tehát, hogyha a gyűjteményről akarunk beszélni a kiállítással, akkor a kiállítás nem lehet lineáris, hiszen maga a gyűjtemény sem az. Ezért a motívumok is csak akkor mutatkoztak meg előttünk, amikor már nagyjából megvoltunk a válogatással.
Elkezdtük felrakni a képeket a falra, és az installáció során kialakultak a csomópontok.
Érdekes, hogy ennek következtében mégis állítunk valamit a városról. Az építkezéseket és bontásokat rögzítő felvételeket, valamint azt a rengeteg fotót szemlélve, amelyek Debrecent egyetlen hatalmas piacnak mutatják, a látogatók akár arra a következtetésre is juthatnak, hogy ez a város soha nem tudott megállapodni, mert amikor már éppen megszilárdult volna az arculata, ismét elkezdődtek az átalakítások.
KULTer.hu: A Holnemváros bizonyos értelemben megnyitja a Fotótárat, amiért egyedülállónak számít, hiszen meglehetősen ritka a gyűjtemények ilyen jellegű, művészeti szempontból is releváns felhasználása. Voltak-e útmutató szándékaitok a tárlattal?
Nem, nem voltak ilyen célkitűzéseink, de személy szerint én nagyon örülnék neki, ha szerveződnének hasonló tárlatok. A fotótárakba került anyagok ilyen jellegű felhasználása tényleg nem számít általános gyakorlatnak, csak egy példát tudok mondani hasonló kezdeményezésre: a Mai Manó Házban tíz évvel ezelőtt rendeztek egy olyan kiállítást, amely a vidéki múzeumok rejtett kincseinek bemutatását tűzte ki célul. Az adattári képek egy részének online közzétételén egyébként már dolgozunk, így talán hamarosan lehetővé válik legalább az otthoni nézegetésük.
KULTer.hu: A beszélgetésünk elején utaltál a visszajelzésekre. Mondhatjuk, hogy felfigyelt a tárlatra a debreceni közönség?
Bizonyos értelemben igen, az viszont egyértelműen látszik, hogy várostörténeti szempontok határozzák meg a látogatók előfeltevéseit. A legtöbben nosztalgiázni jönnek, ők még ismerik a városi tereket a fényképeken látható állapotukban. Ez egy nagyon nagy dolog, de az igazat megvallva én sokkal több fiatalt vártam. Arra számítottam, hogy megérkeznek majd azok is, akik már egy más arculatú és építészetű térben nevelkedtek. A fiatalabb generációk hiánya azért is fájó, mert
fontos lenne, hogy az építészeti örökség felszámolódását ne csak az idősebbek érezzék veszteségnek,
hogy a történetek révén azok is személyesebben kapcsolódhassanak a múlthoz, akik számára a város már nem feltétlenül jelenik meg úgy, ahogyan a kiállításon. Naponta éljük meg ezeket a tereket, sokak számára mégsem válik reflektálttá, hogy milyen történetiséggel bírnak. Nem tekintik az emlékezet szempontjából megőrzendőnek a város valódi arcát, mert az a mindennapi élettevékenységünk közben lassan annyira láthatatlanná válik, hogy a legtöbben már nem is azt érzik valódinak. A megőrzendő városkép mintha a Nagyállomástól a Nagytemplomig tartana, és ami ezen kívül esik, alig számít valamit.
KULTer.hu: Hat képzőművésszel dolgoztatok együtt. Felkérésetekre Barakonyi Szabolcs, Bede Kincső, Chilf Mária, Fátyol Viola, Kocsi Olga és Koltay Dorottya Szonja rezonált a tárlatra. Miért pont őket kértétek fel?
A művészek kiválasztása, felkérése és a türelmes kapcsolattartás Tamás érdeme, a felkérés szempontja pedig nyilván a fényképes emlékezettel való játék kiemelt fontossága volt a művészek korábbi alkotásaiban, illetve az erre való készség meglátása. A művészek képekkel kapcsolatos kéréseit, a műtárgyválogatás, szövegírás háttérmunkáját azonban én végeztem. Minden alkotóval megismerkedtem személyesen, csak Szonja nem jött el utólag, külön is átnézni a képanyagot, mint a többiek, neki én kerestem ki a videomunkájához háttérnek használt fényképeket az intenciói alapján, az ő koncepciójához ez így elegendő volt. Az elkészült munkák e szoros munkakapcsolat mellett is
nagy meglepetéseket hoztak, váratlan összefüggésekre világítottak rá, valóban új fénybe állították a gyűjteményt
azáltal, ahogy egy ismeretlen korpuszban megtalálták a személyes érintettségüket.
KULTer.hu: Ez az első művészeti tárlat, amelyen kurátorként dolgoztál. Gazdagodtál-e olyan tapasztalatokkal, amelyek a városhoz vagy a saját hivatásodhoz való viszonyod újragondolására késztettek?
Fátyol Violának az ereklyetartókba helyezett régi Gondy-képek mellett látható egy fotója a kiállításon, amelynek Lakner Lajos azt a címet adta, hogy A helytörténész magányossága. Ez és Olga Zoltaira fókuszáló munkái a múzeumi gyűjtemények láthatatlan mechanizmusát emelik középpontba, ebből a szempontból is személyesen érintenek. Mindkettő egyfajta emlékmű, a múlthoz való viszony jelenvalóvá tétele. Azért is tudok azonosulni velük, mert
az én Debrecenem a Fotótár fekete-fehér képeiben található,
és a Holnemváros munkálatai megnyitották a városnak azt az oldalát is, amely rejtve volt előttem, átélhetővé tették számomra Debrecent egy eddig ismeretlen, más elevenségben.
A Holnemváros című kiállítás a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban látható 2022. március 5. és június 5. között.
A borítóképet Vigh Levente készítette.
