Patricia Lockwood első magyarra fordított könyve, az életrajzi vonatkozásokat tartalmazó Erről nem beszélünk egyben legújabb kötete is. A harminckilenc éves szerző tíz évvel ezelőtt Twitter-felhasználóként kezdte írói pályáját, majd két verseskötet és egy memoár után tavaly jelent meg regénye.
Első könyve 2012-es, de komoly visszhangot csak egy évvel később kapott, amikor Rape Joke (Megerőszakolós vicc, ford. Gáll Attila) című prózaverse virális lett. Az írás a Motherland Fatherland Homelandsexuals (Anyaország, apaország, országszexuálisok – a szerk.) című második verseskötetében is olvasható, amit az Erről nem beszélünkhöz hasonlóan nagyra tart a recepció. Gyakran kiemelik Lockwood „sokkoló” és „szürreális” írásmódját, de szövegeinek mélységét és intelligenciáját is. A The Atlantic kritikusa, Jordan Kisner az utóbbi évtized „egyik legérdekesebb költőjének” tartja. Szokatlan stílusát jól mutatják címadásai is: The Whole World Gets Together and Gangbangs a Deer (Az egész világ egybegyűlik és gruppenszexel egy őzzel – a szerk.), az Is Your Country a He or a She in Your Mouth (Férfi vagy nő a te országod, ford. Mohácsi Balázs) vagy éppen a Bedbugs Conspire to Keep Me from Greatness (Az ágyi poloskák összeesküsznek, hogy visszatartsanak a nagyszerűségtől – a szerk.) – de bármely másikat is megemlíthetnénk.
Jelen könyv borítója remekül sikerült. A bizarr módon megfordított arcú nő mintha David Lynch univerzumából vagy a Brand New Cherry Flavor-ből, egy tükör másik oldaláról tekintene ránk, az egész könyvön szétterjedő dombornyomott repedés pedig telitalálat.
A kétrészes történet főszereplője és elbeszélője Lockwoodhoz hasonlóan író, aki azzal válik híressé a platformon (az internet megfelelője), hogy kiposztolja Twitterre a kérdést: „Lehet egy kutya ikerpár?” (21.) Ezután körbeturnézza a világot, „haszontalan” előadásokat tart a kommunikáció új formáiról olyan embereknek, akiket mindenki leginkább csak a felhasználónevükön ismer.
A kötet egésze – különösen az első fele – pár száz karakter hosszú, Twitter-bejegyzésszerű fragmentumokból áll.
Megjegyzendő, hogy közel sem ez az első internetregény, hiszen Jarett Kobek I Hate the Internet (Utálom az internetet – a szerk.), Lynne Tillman Men and Apparitions (Férfiak és látomások – a szerk.) vagy Hartay Csaba Köszönöm a befogadást! című kötete is megnevezhető ekként, ugyanis vagy az internet (Hartay esetében a Facebook) nyelvi sajátosságait ölti magára a szöveg, vagy épp a cselekmény hátterét biztosítja az online tér (Kobeknél a Twitter).
Lockwood célja nem kevesebb, mint hogy Joyce Ulyssesét alapul véve ábrázolja az ember internettel eggyé vált gondolatfolyamát:
„a tudatfolyamot már rég leigázta egy férfi, aki azt akarta, hogy a felesége mindenhol lefingja. De mi a helyzet azzal a tudatfolyammal, ami nem teljesen a sajátunk? Amiben részt veszünk és hatással is van ránk?” (45.) Erre keresi tehát a könyv a választ, s teszi mindezt a főszereplő tudatában tett utazással, amely állítása szerint egy a Tudattal, a portál összes többi felhasználójának tudatával – „az egész világ egy nagy tudat” (202.). Így a mise en scène a fizikai világ és a platform fúziója, egyben Lockwood autobiografikus főszereplőjének elméje (aki tanúja és elbeszélője e tapasztalatnak).
Az elmemozgás pedig szüntelen közlésekben és reflexiókban nyilvánul meg:
jól nevelt gondolatfolyamhoz illően állandóan beszél és beszél, bemutatva mit látott a protagonista az Instagramon, a TikTokon és más hasonló felületeken, egyetlen nagy feeddé változtatva a regényt. „Kinyitotta a portált, az elme pedig szinte minden kompromisszumra hajlandó volt” – olvashatjuk az első mondatot.
Az elbeszélői stílus olyan, mintha Bukowski lánya a Súlyszivárvány elolvasása után nekiállt volna twitterezni („melyik kávéfőző nem más, mint beleszarni a kávékrisztus szájába”, 14., kiemelés az eredetiben),
a kötet szerkezete pedig azok számára, akik a magyar interneten szocializálódtak, a kétezer-tízes évek Tumblr-bejegyzéseit idézheti.
Lockwood tehetsége nem kérdéses (megéri eredetiben is olvasni a könyveit), azonban az Erről nem beszélünk befogadását több dolog is nehezíti. Először is, hazánkban a Twitter messze nem olyan népszerű szolgáltatás, gyakorlatilag nem folyik rajta diskurzus, és nincs említésre méltó felhasználói bázisa sem. Másodszor – jórészt éppen az utóbbiból adódó kulturális különbségek miatt – a fordított szöveg gyakorta egyszerűen nem működik. (Szándékosan nem fordítást írok, mert Morcsányi Júlia más munkái igazolják szakértelmét.) Mivel a töredékek a sebesen változó nyugati, angol-amerikai internetkultúra kontextusából kerülnek a könyv terébe, több motívum ismeretlen lehet a magyar olvasó számára, így rengeteg utalás marad értelmetlenül a levegőben lógva, ami egészen kínossá tesz egyes szöveghelyeket.
Az eredetiben számos részletet hangos nevetéssel olvashatunk, míg ugyanaz magyarul egyszerűen nem jön át.
Ettől függetlenül lehet a könyvön jól szórakozni, de még fontosabb, hogy amint az oldalak „görgetése” közben egyre mélyebbre süllyedünk a tudatóceánba, úgy válik egyre nyomasztóbbá a Lockwood által nekünk szegezett kérdés: mivé vált ember és világ az elmúlt években?
A fülszöveg szerint a könyv „szerelmes levél a végignetezett éjszakákhoz”, azonban inkább arról van szó, hogy a közösségi médiát állandó reakciókényszerben használó ember hogyan kattan rá, majd fullad bele az unalom és túlterheltség keserűen ironikus koktéljába.
Eljelentéktelenedés, elidegenedés és értékvesztés dilemmái kínozzák a beszélőt,
mondatainak tétje viszont nem kisebb, mint a valóságunk mibenlétére való rákérdezés. Habár sok tekintetben igen különböző művekről van szó, mégis hasonló atmoszférateremtés jellemzi Orwell 1984-ét, Huxley Szép új világát és Lockwood regényét. A nyomasztás mértéke nem sokkal kisebb, mint Orwellnél, a poklot pedig, ahogy Huxley alkotásában, itt is mi hoztuk létre, és attól még, hogy csillámporral szórtuk tele, ugyanúgy pokol maradt.
A portálnak köszönhetően végtelen mennyiségű tartalom és információ áll azonnali rendelkezésre. Annyi sorozat, játék és zene közül lehet választani, hogy nemcsak több életnyi idő tölthető el velük, de a nem túl távoli jövőben jó eséllyel lesznek olyanok, akiknek az egész élete egy tartalmakból álló rabbit hole-ban fog zajlani. Az emberek teljes egzisztenciájukat és kapcsolati hálójukat felköltöztették a portálra, ahol mindig azonnal elérhetőek, és ahonnan fél percenként lőhetik az agyukba a boldogsághormont.
Eddig talán úgy tekintettünk az internetre, mint a fizikai valóság tükrére, de Lockwood kötete felveti, hogy mi van akkor, ha szép lassan az offline valóság válik a portál tükrévé? Az Erről nem beszélünk mentén elgondolkodhatunk arról, hogy mi van, ha a British Museum tiktokjait nézők számára ez lesz a műalkotással való találkozás elsődleges tere (ahol két Vermeer-festményről szóló videó között láthatnak egy floridai férfit, aki a herezacskójával ingerel egy aligátort), és a múzeumba ellátogatva a műtárgy már csak díszlet egy Instagram-storyhoz? Mi van, ha a hírközlés is tartalomszolgáltatássá válik, ami az adott célközönség számára „a megfelelő narratívában” történik, és nem objektív információátadás a célja, hanem érzelmi szükségleteink kielégítése?
Mi történik akkor, ha a sajtóhírek, a műalkotások, a tudományos művek homogenizálódnak,
a befogadásuk pedig kizárólag tartalommegosztó szolgáltatásokon keresztül történik, míg végül nem marad más céljuk, mint a szórakoztatás vagy a stimuláció? Mi történik, ha a fizikai valóság csak illusztráció lesz a portál számára, egy egyszerű mező, amely csak arra vár, hogy az online világ learassa és betakarítsa a terményeit? Minden a feje tetejére áll, akár a könyv borítója, mi pedig hirtelen egy tükör mögött leljük magunkat.
A portál tartalmainak túláradása inflációhoz, értékvesztéshez vezet:
ha minden (azonnal) elérhető, mitől volna bármi különleges? Ebben a túlbőségben pedig, amiben a valóság helyébe fokozatosan annak reprezentációja lép, minden egyes Instagram-kép mögül eltűnik az, amit ábrázol. Az offline valóság helyére fokozatosan annak reprezentációja lép, a másolat pedig, akár a velőt, kiszívja a valóságot a valóságból, felszámolja jelentését, és a rá való reflektálás helyett egyre inkább önmagát kezdi állítani. „A térkép előbbre való a területnél” – mondhatná Jean Baudrillard, a szimulákrum koncepciójára utalva. Lockwood regényében a portál lett a valóság, ám soha nem lesz több az eredeti valóság ígéreténél.
Az ember pedig, ahogy Lockwood írja, egyszerre alkotója és elszenvedője a jelenségnek, amikor vicceset posztol a Twitterre vagy minden nap feltölt egy képet a „golyóiról” (31.) Ebben a világban a TikTok sem más, mint eszköz az ember számára, hogy elvben tartalomkészítőként álljon elő, valójában saját magát alakítsa tartalommá.
Minőségét a kedvelések, megtekintések és követések száma határozza meg,
melyek mutatói közvetlenül a név és a profilkép alatt láthatók. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy kicsoda a másik, hanem arra, hogy mit tud számunkra bemutatni. Értéket pedig az alapján tulajdonítunk neki, hogy mennyire találjuk szórakoztatónak a rendelkezésére álló néhány másodperc alatt. Amint minden más is egyre kevésbé önmaga, úgy lesz az ember egyre kevésbé ember, és egyre inkább szolgáltatás: az online térben nem önmagát éli meg, hanem csak betölti önmaga megjelenítésének funkcióját.
Andy Warhol ezt már tökéletesen bemutatta. A mesterségesen felépített popkulturális ikonokat és eseményeket kiemelte eleve performatív, természetes helyükről, és ironikus reflexióval, a dolog abszurditását megmutatva még mesterségesebb ikon- és eseményjelenségeket hozott létre. A performativitás lényege maga a performansz lett, a narratíva maga az üzenet, az előadás esszenciája pedig nem az előadás tartalma, hanem az, hogy előadás. Bár az ember érzi, hogy amit valóságként aposztrofálva kap, az nem valódi, egyre inkább várja, hogy a valóság szerepét ironikusan magára vevő tartalomszolgáltató illúzióban részesítse őt. (A könyv látóteréből a politika sem maradhat ki: „Az volt a baj, hogy a diktátor nagyon vicces volt.”, 12. – Vajon Donald Trumpra utal Lockwood?) A nézőnek nem valóságra és nem egyszerű cirkuszra van szüksége, hanem a valóság cirkusza kell neki:
a másolat világában nem az igazság, hanem a hamisság az alapvető elvárás.
Ez a cirkusz azonban mégsem tragédia, hanem humoreszk. A másolat valóságának befogadása csakis ironikus lehet, így a valósággá vált másolatot valódi érzelmek nélkül, a valódi reakció másolatával, vállrándítással elintézve éljük meg. A valóság olyan tartalommá vált, amely egyre tartalmatlanabb.
„Miért írtunk most mind így?” (67.) – filozofál Lockwood elbeszélője. Talán azért, mert ha a valóság céltalanná és talajvesztetté válik, akkor alig várhatjuk el többé, hogy a gondolatainknak is célja és értelme legyen. Az ő szavaival: „azért, mert így írt a portál.” (67.) Azonban a valóság ilyen jellegű torzulásának jelensége természetesen nem új, Baudrillard bő huszonöt éve megjelent The Perfect Crime című zseniális esszéfüzérében nálam sokkal szebben és jobban adja át e gondolatokat.
A kötet néhány gyengesége miatt, például hogy túlságosan nagy részét teszik ki posztok és mémek leírásai, felmerül a kérdés, hogy a szerző mennyire ábrázolja szándékosan mindezt, és mennyiben válik könyve akaratlanul is annak részévé, amit bemutat? Hiszen elő szokott fordulni, hogy egy alkotó, miközben aktuális jelenségekre próbál reflektálni (arra, ami van), maga is az aktuálisra törekvés csapdájába esik, emiatt pedig nem feldolgozni fogja a trendet, hanem utána kullogva annak példája lesz.
Nem felülről fog rátekinteni, hanem kiszolgálja azt.
De nem lesz-e az ilyen művészet is az egyre kommerszebb és tartalmatlanabb, a „tartalomvilág” üres tükörképe? Nem volna szebb, ha a műalkotás a jelenségvilágon túlra mutatna és onnan szólítana meg bennünket ahelyett, hogy maga is beleveszne abba?
Érthető a változó kommunikációs világhoz való alkalmazkodásra törekvés, de ha nem történik igazán más, mint több százezer karakternyi internetes bejegyzésszerű töredék könyvbe szerkesztése és regényként való felcímkézése – vagyis a nem-irodalomnak az irodalmi mű terébe emelése, akkor nem sokban különbözik a szöveg egy kiállítótérbe helyezett kerékpártól vagy piszoártól. A The New Yorker vagy a The New York Times cikkei például éppen azt kérik számon a könyvön, hogy nyelvi megszólalásmódja nemigen különbözik az internetétől.
Akár szándékkal, akár sem, az Erről nem beszélünk felveti a már legalább száz éve érvényes kérdést: mi az, ami a művészetet elválasztja a hétköznapi valóságtól? Korábban azonban egy másik kérdés még nem vetődhetett fel:
mi az, ami ma is szavatolja a művészet érvényességét, amikor egyre inkább csak termékként és tartalomként gondolunk rá?
Miként maradhat fenn, ha az e-mailek, üzenetek és feedek közt töltött nap végén más tartalmakat, sorozatokat és videókat nézni sokkal könnyebb, mint elmerülni Rembrandt, Kant, Beethoven, Stendhal vagy Tolsztoj műveiben? (Kissé ironikusan utalva Tamás Gáspár Miklós A válságról az ifjúsághoz című írására.)
A szépirodalomnak azonban nem szükséges alkalmazkodnia az öt vagy harminc másodperces figyelemkerethez. Ha elegünk van az internet felől érkező ingeráradatból, miért akarnánk mondjuk egy offline shabbat idején olyan papíralapú könyvet kézbe venni, ami pontosan ugyanazt az élményt adja?
Nem volna izgalmasabb olyan művészet, ami imitáció helyett saját magát a maga valóságában teremti meg újra és újra? Úgy is feltehető a kérdés, hogy a művészetnek ahhoz, hogy túléljen, nem kellene-e másnak lennie, mint a nem-művészet? Hiszen, érvelhetnénk, pontosan ez az, ami vonzóvá, keresetté és tartós értékké teheti a jövőben is.
Nem véletlenül népszerű például az Egyesült Államokban a „hosszú regények” falását jelentő binge-reading,
ugyanis egy regény számos más előnye mellett képes az olvasót kiemelni a napi rohanásból, és tartósan egyetlen dologra irányítani a figyelmét, amely nyugalmat, enyhülést és menedéket adhat a világ összes információjától. Az ember fizikai lény, akinek igénye van fizikai dolgokra is. Evolúciós szempontból szinte még majmok vagyunk, akik pár év alatt eljutottak az agyagtáblától a nyomtatáson át a streamingig és a közösségi médiáig – nem meglepő, hogy még nem tanultunk meg mértéket tartani. De közben azért küszöbön áll – vagy talán már el is érkezett – az analóg bosszúja is.
A kötetnek nem az a tanulsága, hogy a világunk önmagában rossz.
Hogy kultúránk súlyos visszásságai kerülnek benne bemutatásra, még nem jelent kultúrpesszimizmust – ez csak abban az esetben volna igaz, ha azt gondolnánk, hogy nem áll módunkban változtatni a dolgokon.
Végül szót kell ejtenünk a kötet második részéről, melyben az epizodikusság ugyan megmarad, de a töredékekbe egyre erősebben beleszövődik valami történetféle is. Kiderül, hogy a főszereplő húgának újszülött kislányát Próteusz-szindrómával (tenger-isten!) diagnosztizálták, ami az agy és a fej kóros növekedését okozza. A protagonista élete újra értelemmel ruházódik fel, ahogy Ohióba költözik a húga családjához, hogy segítsen gondját viselni a babának, aki hat hónapig él, mielőtt legyőzi a ritka betegség. A kislány egyszerre szimbolizálhatja a portált és a portál által „agyonnyomott” embert, miközben rövid és tanító ittlétével újra közel hozza egymáshoz az egész családot, akik valódi érzelmeken alapuló, valódi kapcsolatot teremtenek egymással.
Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk, ford. Morcsányi Júlia, Magvető, Budapest, 2022.
A borítófotót Artem Nazarov / The Guardian készítette.