A Kistükör című kiállításon körbetekintve gyorsan érzékelhetővé válik a félfiguratív kifejezésmód következetes alkalmazása, a gazdag anyaghasználat, hogy a munkákon más-más alakváltozatban, de vissza-visszatérnek ugyanazok a figurák és motívumok. Fátyol Zoltán vizuális világa a kurrens képzőművészeti kifejezésmódokat alkalmazva, a rurális környezet tárgyi kultúrájára, illetve a prehisztorikus kor örökségére alapozva épített fel egy magánmitológiát.
A debreceni képzőművész gyermekkorát Vámospércsen töltötte, a családi kötelékeken túl azonban később szakmai munkája is idekapcsolta, hiszen a település fennállásának 700. évfordulója alkalmából alakult, immár több mint 30 éve működő Vámospércsi Művésztelep és Grafikai Műhely elhivatott vezetője mind a mai napig. A Vámospércsi Művelődési Ház és Könyvtár épületének falait minden szinten megtöltő gazdag gyűjteményi anyagban, az állandó kiállításon is szép számmal találunk tőle képeket. Az elmúlt évtizedekben alkotómunkájával és a kortárs képzőművészetnek a város életébe történő szervesítésével egyaránt rászolgált, hogy a galériatér a nevét viselje, és az ő egyéni kiállításával kezdje meg működését.
A Fátyol Zoltán Galéria tárlatán a képaláírásokban nem szerepelnek évszámok, így az egységes világépítés miatt a művész munkásságát kevésbé ismerő látogató úgy érezheti, mintha egy rövidebb időszak eredményét szemlélné.
A Kistükör kiállításcím azért finoman jelzi, hogy egy, ha nem is a teljes életművet, de átfogóbb pályaszakaszt érintő összeállítással van dolgunk.
Az utóbbi két és fél évtizedből láthatunk válogatást, még pontosabban a művésztelepi munka részeként született, valamint a hely által inspirált művekből. A címekben idézett, így a képek fő referenciájává avatott helyszínek és tárgyak, illetve a felhasznált anyagok is gyakran Vámospércshez, illetve a szűkebb tájegységhez kötődnek. A munkák jelentős része az arte povera, azaz szegény(es) művészet szellemiségében egyszerű alapanyagokból készült – zsírpapír, géz, fonal- és papírhulladék, feleslegessé vált fém- és fadarabok, kidobásra szánt bútorok felhasználásával.
A huszonöt alkotás közül a legrégibb a Pásztor-oltár (1996) című installáció, amely a galériatér rejtett leágazásában elmélyedésre invitál. A festett régi kisszékre leülve hosszabban is elidőzhetünk egy aszamblázs előtt, amely
rusztikus hatású anyagok ablakkeretre applikálásával állt elő.
A földszínek uralta táblakép alsó felében két egymás felé forduló alak fog közre egy monolitot, amely önmagában is valamiféle ősi rituális helyzetet sugall. Ráadásul a figurák – akárha imádkoznának – kezüket és fejüket az ég felé emelik, a kép felső része irányába, ahol az ablakkeretre függesztve olvashatatlan szövegcsíkokat magába rejtő papírkép lebeg. A falon olvasható azonos című háromsoros a gyászmunka eszközeként pozicionálja az installációt: „A pásztor-oltáron eltűnik az idő / kihűlt tűz hamujában alszik a csont / feketén mindörökre” – mintha csak a testet adnák vissza a fekete földnek.
A Pásztor-oltár cím is valamiféle babonás hit vagy természetvallás irányába mutat,
amelyben az oltár az állattartó ember környezettel való együttműködésének letéteményese. A művet két kisméretű rézkarc fogja közre, A nagy kerék körül (2017) és a Műben a kis cséplőgép (2017) egyaránt a háziasított állatokat is érintő földművelést, a kapcsolódó tárgyi kultúrát és testtechnikákat, tehát a közösségben és a közösségért végzett munkát tematizálja.
Fátyol életművében visszatérő téma a természeti környezethez való viszony, ahogy a közösségi cselekvések, szertartásos helyzetek megragadása is. Aszamblázsai gyakran pszeudovallásos tárgyak, mint amilyen a címével a súlyos faragott kőtáblákra utaló, ám formarendjével éppen a lebegés mozzanatát hangsúlyozó Sztélé (2010). A Tanyasi iskola I. – Lecke emberről és fáról (2008), valamint a Tanyasi iskola II. – Mindig felfelé (2008) esetén pedig – egy-egy helyi raktárból előkerült – iskolai táblán jelennek meg a mitikus történeteket sejtető képi helyzetek.
A nagyobb térbeli viszonyok, mozgásirányok rendje az applikált tárgyak által rajzolódik ki,
és a kijelölt tereket jelzésszerűen megidézett növények, geometrikus formák és a Fátyol-művek visszatérő emberfigurái lakják be.
A Vámospércshez közeli Kék-Kálló-völgyben található Malom-gát a képcímek leggyakrabban ismételt hivatkozási pontja, amely szintén szorosan összefügg a művésztelepen szerzett közösségi élményekkel. A Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozó, különleges élővilágú természetvédelmi terület inspiráló hatását mutatja a redukált jelekkel és finom természeti színekkel dolgozó Ősz a Malom-gáton (2007), a letisztult színvilágú, absztrakt formát középpontba állító Malom-gáti tojás (2004), valamint a tárlat legfrissebb művei, a Malom-gáti kenózisz III (2020) és IV. (2020) esetén az utólagos jelhagyás hiánya a tiszta anyagszerűségre, a papírmű felületi barázdáira tereli a figyelmet. Az utóbbiakat jellemző minimalista kifejezésmód szervesen kapcsolódik Fátyol magánmitologikus világához, hiszen
a felület utalni képes a megművelt talaj kitüremkedéseire, s a címnek köszönhetően az emberi lét természetbe ágyazottságára is,
tehát arra, hogy – akár a teremtésmítoszok, akár az evolúció fényében tekintjük – földből vétettünk, és testünk majd feloldódik, más élet forrásává lesz a termő, burjánzó talajban. A címbe idézett görög kenózisz szó ugyanakkor arra a keresztény tanra is utal, amely szerint Krisztus testi formát öltve lemondott magáról, félretette az Istennel való szemtől szembeni kapcsolatot, hogy szolgai formát vehessen fel, tehát az emberekhez hasonlatossá váljon.
Bár a kereszt forma gyakran visszaköszön a műveken, és az Angyal a Malom-gáton (2008) Isten szárnyas hírnökét is megnevezi, Fátyolnál a szakrális szimbolika eloldódik a zsidó-keresztény ikonográfiától, és egy
sokkal ősibb korokat idéző, ösztönösen a természetivel való kapcsolatot hangsúlyozó magánmitológia részévé válik.
Tény ugyanakkor, hogy ebben a képi világban is hangsúlyt kapnak a kultúra átörökíthetőségét szimbolikusan megjelenítő táblák, könyvek, iratok. Mint arra Friedrich Kittler rávilágított, a miniatürizációs folyamat, amely a hordozható írásművek elterjedését hozta magával, szorosan összefüggött a közösségek életmódjával. A zsidó és az arab nomád népként szent iratokat tisztelt, a görögök esetén pedig akkor vált sürgetővé a hatalmas Isten-szobrokat felvonultató templomok „lecserélése”, amikor megindultak a hajók új kolóniákat alapítani. Másfelől az írás elemi formái kereskedelmi célokat is szolgáltak, és lehetővé tették, hogy a közösségen belüli, illetve közösségek közti csereforgalom egyre hatékonyabb legyen. Ezzel az emberi történelmet meghatározó – mi több: az írott történelmet megnyitó, a mitikus kort pedig berekesztő – gyakorlattal függ össze, hogy
Fátyol művein az írásjelek mellett a számok is képkompozíciós elemmé válnak,
mint az a Tetovált fej egyes számmal (2020) és a Két figura számokkal (2020) esetén látható.
Fátyol Zoltán költészettel is foglalkozik, verstémái vizuális művészeti munkásságával szoros összefüggésben alakulnak, ezért
különösen izgalmas, amikor kép és szöveg dinamikus kölcsönhatására épít.
Egy finom szűrőpapíron „Starbucks Coffee” feliratú nyomdapecsétet hordozó hulladéklap sejlik át. Fátyol erre a felületre, A szomorú hangú kutya (2009) képterébe kézírásos formában idézte be az azonos című verse elejét: „A szomorú hangú [beékelődő emberkép] kutya / minden bizonnyal [beékelődő emberkép] önmaga / ellen fordul, ha emberi értelme / van, de szenvedései akkor valószínű- / leg az elviselhetetlenségig fokozódnak, / mert képességek és eszközök híján / öngyilkossági kísérlete lehetetlen. / / A szomorú hangú kutya kínja emberi, / elnyújtott vonítása humanizált – itt, / ahol az élet sűrűsége átlép egy küszöböt, / minden az már: / megrendítően, / megrettentően az –, / és mindenkit, / aki / hallja, szívén talál.” Az antropomorfizációs kényszert még az emberközpontúság következményeinek belátásakor is leleplező sorok eddig betűhűen követik a versközleményt, ugyanakkor látványos a tördelés szöveg eleji megváltozása, illetve
két helyen az emberi figura tagmondatot megtörő beékelődése bonyolítja az olvasást,
míg máshol az írás épp azért válik nehezen kibetűzhetővé, mert behatol a félfiguratív alakzatokba.
A legalul megjelenő versrészlet esetén más jellegű változások is megfigyelhetők. Míg a versközleményben azt olvassuk, hogy
„A szomorú hangú kutya a kimondhatatlanról / beszél az ember szavainál hasonlíthatatlanul / pontosabban”,
addig a képen a lineáris kibetűzéshez ragaszkodva az jön ki, hogy „A szomorú hangú kutya / a kimondhatatlanról / ember szavainál összehasonlíthat- beszél az / lanul / pontosabban…” Az „össze” kifejezésnek a szóösszetételbe ékelődése mellett a sorok zavarkeltő egymásra torlódása is fontos mozzanat. A képi síkon a térbeli mélység hiánya, illetve a Nap, a növényzet, az ember, a szabadon repülő madár és a körbezárt négylábú redukált megjelenítése, egymás alá rendezése az archaikus ábrázolásmódot idézik. Így az állatvilág domesztikációjának korai gyakorlata válik központi témává, melynek a megszólalni és önmagát elpusztítani képtelen kutya egyszerre haszonélvezője és áldozata.
A zárlatban megmutatkozó nyelvi zavar, illetve értelmezési nehézség tehát jelentésesnek bizonyul,
utalni képes a létformák közti interakciók kockázataira, amely még a sok tízezer éve együtt élő fajok esetén is leküzdhetetlennek mutatkozik.
De valljuk be: a kifejezésképtelenséggel, a megértés nehézségeivel ugyanazt a nyelvet használva is nap mint nap szembesülnünk kell. A vizsgálatok szerint viszont
a kommunikáció szinte minden esetben hordoz rituális jellegzetességeket,
amelyek mintha épp az értelmezési nehézségekkel történő szembesülést volnának hivatottak enyhíteni. Fátyol Zoltán az archaikus gondolkodást a kortárs művészeti belátásokkal szintetizálva vizsgálja a közösségi cselekvés erejét, a kifejezhetőség határait. És amiről nem lehet beszélni, sem pedig képileg megjeleníteni, azt a transzcendencia sejtelmében oldja fel.
Fátyol Zoltán Kistükör című kiállítása a Vámospércsi Művelődési Ház és Könyvtár Fátyol Zoltán Galériájában tekinthető meg 2022. július 8-ig. (Az írás a megnyitószöveg szerkesztett változata.)
A fotókat Áfra János készítette.
