Túlzok persze, de nagyjából már ezért az egy mondatért érdemes volt elkészíteni A besúgó című sorozatot. Szentgyörgyi Bálint, a széria alkotója és az HBO hihetetlen lehetőség előtt állt, ám sajnos a kedvező előjelek ellenére nem tudtak élni vele. Spoileres kritika az első évadról.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – hangzik a rendszerváltással kapcsolatos egyik legtöbbet idézett mondat, az HBO legújabb magyar sorozata pedig azt a korszakot igyekezett bemutatni, amikor ez a végül meg nem valósuló forradalom szárba szökkenhetett volna. Talán az a legőszintébb, ha rögtön a kritika elején leleplezem magam, és elárulom: igen nagy szimpátiával vártam A besúgó című sorozatot. És nem is csak azért, mert a streaming-szolgáltató korábbi magyar szériái (a Társas játék, a Terápia és az Aranyélet) a maguk kategóriájában mind-mind körökkel előzték a hazai mezőnyt, hanem azért is, mert – és ez már ténykérdés –
a magyar film általánosságban nagyon rosszul áll a múltfeldolgozással.
Alig-alig készült film 1956-ról, a Trianon-traumáról gyakorlatilag egyáltalán nem, de 1848-as mozikban sem dúskálunk. Persze önmagában az, ha készülnek ilyen alkotások, még nem megoldás semmire (néhány jelenleg futó projekt kapcsán azért joggal ráncoljuk a szemöldökünket), de hogy a történelmi fordulópontok méltó módon és a maguk árnyaltságában jelenjenek meg a filmvásznon, talán tekinthető közös érdeknek. Hiszen a játékfilmeknek a filmtörténet kezdete óta óriási szerepük van a múltkonstruálásban, gondoljunk csak a legkézenfekvőbb példára, a western és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatára.
Nem lehetett tehát nem örülni annak a hírnek, amikor kiderült, hogy az HBO remek szereplőgárdával készít sorozatot a rendszerváltás időszakáról. Hiszen ez a korszak talán a korábbiakban említetteknél is elevenebben határozza meg a jelent,
ha meg akarjuk érteni, hogy miben is élünk most, erre a pontra kell elsősorban visszamennünk.
Ebből adódóan talán nem meglepő, hogy magyar mozgókép esetén nagyon ritkán látható vita indult meg a nyilvánosságban a sorozattal kapcsolatban. A legtöbben – részben jogosan – a történelmi hitelességet kérik számon A besúgón, azonban van egy hátránya annak, hogy ez a szempont ennyire hangsúlyos lett a produkciót övező diskurzusban. Mégpedig, hogy éppen a lényegről nem esik szó: A besúgó műalkotásként is inkonzisztens, a saját szabályait is rendre áthágó, kaotikus, a hangját és célközönségét végig kereső produkció. Ennélfogva a legmarginálisabb probléma csupán, hogy a Macskafogó csak 1986-ban került a mozikba, és hogy akkor még nem volt divat a Chicago Bulls-dzseki.
Geri (Váradi Gergely) épp készül Pestre költözni, amikor a vonaton beszervezi őt az Állambiztonság. Imre (Thuróczy Szabolcs) közli vele, hogy
amennyiben nem jelent, a hatalom nem biztosítja tovább az öccse számára létfontosságú gyógyszereket.
Geri egyértelmű utasításokat kap, bizalmi viszonyba kell kerülnie a karizmatikus Száva Zsolttal (Patkós Márton), hogy első kézből tudjon beszámolni az ellenzéki fiatalok megmozdulásairól. Időközben azonban Geri kitör az addig számára viszonylag kényelmesen passzív, elnyomott szerepből, és már nem egyértelmű, hogy ki ellen harcol.
Remek alapötletből indulunk tehát, és szinte látjuk a szemünk előtt, ahogy a hatalom és az egyén viszonyát övező örök dilemmák mellett
megjelenik egy olyan társadalom képe is, ahol a másik ember porba tiprásával lehet előre jutni,
az ebből fakadó szégyentől azonban képtelenség szabadulni. Csakhogy Szentgyörgyi Bálint nem vágyik igazán magasra. A besúgó mély dráma és történelmi-társadalmi látlelet helyett egy gulyáskommunista coming-of-age sztori és izgalmas kémtörténet szeretne lenni. A kegyelemdöfést pedig az adja meg a produkciónak, hogy még ezek tekintetében is maximum félsikernek nevezhető. Előbbinek klisés, utóbbinak meg egyszerűen logikátlan.
Ettől függetlenül ebben az alkotói gesztusban látni a nemes szándékot. Kétségtelen tény, hogy A besúgó mém lett, és bár nem ismerünk korcsoportra lebontott nézettségi adatokat, minden bizonnyal főleg a fiatalok körében népszerű. Ha tehát az volt Szentgyörgyiék célja, hogy a korszakot, és
ennek nyomán a múltról való gondolkodást népszerűvé tegyék, akkor akár még azt is mondhatjuk, hogy sikerrel jártak.
Más kérdés, hogy A besúgó hamisan, reflektálatlanul és elnagyoltan beszél a tárgyalt időszakról. És itt kell visszautalnunk a történelmi hitelességre, ami nem abban a tekintetben gond, hogy milyen dzseki van a szereplőkön és hogy gyártották-e akkor az adott berendezési tárgyat, hanem hogy a sorozat hamis mítoszból építi a saját történetét. Ugyanis kölcsönveszi a ‘80-as évek kellemesen ismerős nosztalgiáját, de ezt a ‘60-as évek diktatúrájának megtorlásaival vegyíti.
Így egyszerre akar beszélni egy omladozó rendszerről, miközben a háttérben a legmonolitabbnak tűnő rezsimet vázolja fel.
Ezek azonban még mindig luxusproblémák egy sorozat esetében.
Az igazi gond, hogy a karakterek és a köztük lévő viszonyok sem működnek. A besúgó kölcsönveszi egy másik népszerű HBO-sorozat, az Eufória felépítését (igaz, Sam Levinsonék pedig a Skinsből inspirálódtak), így minden epizód cold openjében egy-egy újabb karakter személyes motivációját ismerjük meg jobban. Ezekkel a karakterskiccekkel pedig nemcsak az a gond, hogy ilyesformán, pár percben szükségszerűen nagyon felületesek, hanem üzenet tekintetében is rengeteget ártanak a sorozatnak. Azzal ugyanis, hogy minden egyes karakternek van egy nagyon direkt, személyes oka a lázadásra,
A besúgó önkéntelenül is azt üzeni, hogy a rendszer ellen lázadni csak bosszú nyomán lehet,
olyan nincs, hogy valaki egyszerűen nem ért egyet a regnáló hatalommal.
A Demeter Geri-Száva Zsolt párosnak kellene elvinnie a hátán a sorozatot, ez azonban főként előbbi miatt nem tud megvalósulni.
Szentgyörgyi Bálint tulajdonképpen a politikus két archetípusát mutatja meg nekünk.
Száva Zsolt a karizmatikus, lánglelkű, ugyanakkor igen öntelt vezető, aki maga hozza a döntéseit. Kifejezetten ügyes húzás volt a készítőktől, hogy Száva karakterét nem egyértelműen pozitívan ábrázolták. A besúgó ugyanis a csajok és a bulik dacára egy igen pesszimista sorozat, ami nem nagyon hisz abban, hogy ennek az országnak valamikor lehet majd jobb. Száva vezetői attitűdje pontosan azokat a reflexeket mutatja fel, amiket ő maga is számon kér a regnáló vezetésen. Patkós Márton úgy képes végig karizmatikus maradni, hogy a legdidaktikusabb mondatok sem hangzanak hiteltelenül tőle. Neki tényleg elhisszük, ha azt mondja: itt márpedig demokrácia lesz.
Ezzel szemben áll Demeter Geri simulékonysága, ami kezdetben még a személyiségéből fakad, később pedig már a vérszomjat palástolja. Legkevésbé varrható Váradi Gergely nyakába, hogy a hatalmas karakterívet nem sikerül ábrázolnia. Geri ugyanis nyolc rész alatt válik a mindenki által ide-oda rugdosott fiúból számító agresszorrá,
ez pedig túl nagy út egy ilyen rövid első évad esetében.
A karakterábrázolás hibáit kompenzálhatnák a viszonyrendszerek, ám talán már most érezzük, hogy ez bizony egy ördögi kör, hiszen az alulírt karakterek interakciói sem lehetnek hitelesek. Szőke Abigél Juditja és Hermányi Mariann Adélje gyakorlatilag személyiség nélkül asszisztálja végig a történetet, egyetlen funkciójuk, hogy bizonyos pontokon továbblökjék a férfi főszereplőket. Üdítő kivétel viszont a Szász Júlia által remekül megformált Kata, aki meglepően szépen és konzekvensen épül az egész évad során.
A középkorú mellékszereplők tekintetében erősít A besúgó: Mácsai Pál, Gyabronka József, Hajdu Szabolcs és Thuróczy Szabolcs csodálatosan kelti életre a rendszer jellegzetes figuráit. Gyabronka úgy ábrázolja a kisembert, aki semmi mást nem szeretne, csak hogy hagyják békén, hogy azzal nem lehet nem szimpatizálni, míg
Thuróczy egyszerre játssza hús-vér emberként és paródiaként az illetékes elvtársat,
a két réteg pedig remekül működik együtt.
Hajdu Szabolcshoz pedig talán az egész sorozat legerősebb jelenete kötődik, amikor egy diákokkal folytatott vita során a tanár közli:
el lehet zavarni az oroszokat, le lehet váltani az aktuális garnitúrát, de a rendszert magát nem.
Mert az a reflexeinkben, a beidegződéseinkben él tovább. Egészen remek pillanat ez, ami megmutatja, hogy megvolt a lehetőség ebben a sorozatban. De egyszersmind bosszantó is mindez, mert amelyik széria ilyen árnyaltsággal tud beszélni a történelemről, az utána ne mondjon olyanokat, hogy: „egyetlen dologban vagyunk gyengék, és ez pedig a demokrácia”, és ne égessen „magyarok” felkiáltásra szovjet zászlókat.
Remek (helyenként igencsak túlhasznált) zenék, magával ragadó hangulat, izgalmas történet: A besúgó megcélozhatná a könnyed szórakoztatást, ha egyébként nem áradna minden pórusából, hogy komolyabb terveket is szőhetne.
Mindez pedig akkor is fájdalmas, ha egyébként az évad végkicsengése igen erős.
József Attila Tiszta szívvel című versének megzenésített változata szól, miközben a kamera a Parlamentet mutatja. És nincs erkölcsi feloldozás, Geri nem bukik le, minden fenyegetést pszichopátiás nyugalommal hárít el. Mert igen, ebben az országban tényleg azok jutnak előre, akik, ha kell, embert is ölnek. Lehet, hogy Száva Zsoltra lenne szükségünk, de mi bizony Demeter Gerit érdemeljük.
A besúgó, 2022. Alkotó: Szentgyörgyi Bálint. Rendezte: Szentgyörgyi Bálint, Miklauzic Bence, Mátyássy Áron. Szereplők: Váradi Gergely, Patkós Márton, Thuróczy Szabolcs, Lengyel Benjámin, Varga Ádám, Borbély Richárd, Szász Júlia, Szőke Abigél, Márkus Luca, Hermányi Mariann, Gyabronka József, Hajdu Szabolcs, Mácsai Pál. Forgalmazó: HBO Max.
A besúgó a Magyar Filmadatbázison.
