A női barátságok irodalmi feldolgozása már önmagában izgalmasnak ígérkezik, azonban Charlotte Wood regénye, a Hétvége összetettebb aspektusokat is érint. Az öregedés tárgykörén belül neuralgikus pontokra, főként a test változásaira, a céltalanság és a magány megélésének mikéntjére helyezi a hangsúlyt. Az ausztrál szerző látszólagos erőfeszítés nélkül képes érzékeltetni, hogy a halál ott van az elhagyatott házban, az agonizáló kutya látványában, ahogyan jelen van a három idős nőnek, a történet főszereplőinek gondolataiban is.
Charlotte Wood nyersen fogalmaz az elmúlás kapcsán, ami naturalista elbeszélésmódhoz közelíti szövegét. Nem kerüli az olyan testtapasztalatok bemutatását sem, mint az amputáció miatt megváltozott test látványa: „A ragtapaszok vonalat alkottak a sípcsontján, de vér nem látszott. Wendy azt mondta a levegőnek: − Ne aggódj, senkinek a kényes ízlését nem sértem meg – és meglóbálta maga mellett egy régi protézis sápadt, zselés gömbjét úgy, hogy Jude is lássa; majd olyan gyakorlottan csapta a helyére az úszódresszbe, hogy oda sem kellett néznie.” (131.)
A Hétvégében megjelenített téma egyébként nem idegen az írótól:
Wood egészségügyi szakemberekkel együttműködve keresi a lehetőségeket arra, hogy irodalmi keretek között, hitelesen dolgozza fel az öregedés összetett folyamatát. Bár a téma (magyar) irodalmon belüli reprezentációja egyelőre vakfoltokkal rendelkezik, az elmúlt évek termését szemlézve látható némi változás, például Tisza Kata munkásságának köszönhetően. Ezek a művek hiánypótlóak, hiszen számos öregedéssel kapcsolatos sztereotípiát képesek lebontani.
A Hétvége, ahogy az a címéből sejthető, időben korlátozott történetet beszél el. A három napra szabott időkeret ellenére mégis eseménydús. Wood nem tesz egyebet, mint megalkot három egymástól mind vagyoni, mind értékrendbeli szempontból különböző, eltérő mentalitású és habitusú hetvenes nőt. A maximalista, kifinomult Jude-ot, a gyerekes Adele-t, illetve Wendyt, aki épp próbálja elengedi öreg kutyáját, Finnt. Az elbeszélő összezárja a három idős asszonyt elhunyt barátnőjük, Sylvie pusztulófélben lévő házában, majd a háttérből figyeli a történéseket.
Bár mindössze egy hétvége áll rendelkezésére, ráérősen halad a cselekmény feltárásával,
késlelteti a csattanót, ezáltal tartja fenn az olvasó figyelmét egészen a regény végéig.
A történet narrátora nem foglal állást egyik karakter mellett sem, csupán közvetíti gondolataikat, érzéseiket. Kívülálló perspektívából, megfigyelőként meséli el a cselekmény mozzanatait, meglehetős aprólékossággal. Az elbeszélő az idős kutya szenvedésének folytonos visszatérésével emlékeztet a könyv központi témájára, az elmúlásra, azáltal, hogy az állat gyötrődését a három szereplővel hozza összefüggésbe. Más megközelítésből a kutya könnyen azonosítható a halál megtestesítőjeként, hiszen Jude az állat szemébe nézve gyakran látja halott önmagát, illetve az öregedés tényét.
Az elbeszélői szólam egyik sajátossága az időjárási viszonyok részletes szemléltetése,
mely számos alkalommal előrevetíti a szereplők hangulatát és a jelenetek kimenetelét. A cselekmény tetőpontja a kilencedik és tizedik fejezet, melyek elején egy közeledő vihar képe kezd kirajzolódni, ezzel baljós előérzetet keltve az olvasóban. Jelentős nézeteltérés bontakozik ki ezt követően a három barát között, miközben csapkodnak a villámok, mennydörgések hallatszanak. Az elbeszélő, még drámaibbá téve a pillanatot, felfed egy évek óta rejtegetett titkot. A zivatar lecsendesülésével lenyugszanak a kedélyek, a probléma megoldódni látszik.
Charlotte Wood olyan univerzális témát tárgyal, amely az idősek jelentős részét érinti, de egyelőre nem artikulálódik társadalmi szintű problémaként. Ellenben izgalmas belegondolni, milyen a fiatalok szemszögéből olvasni a könyvet, milyen érzéseket kelt bennük az öregedést tárgyaló szöveg.
A regény részletekbe menően, olykor radikális megjelenítési módokkal élve írja le az idősödéssel járó problémákat, a test változásait,
ami megrázó lehet az olvasó számára, aki kétségtelenül gondolt már saját elmúlására. „A megfeketedett lábujjlenyomatoktól pedig valami megnevezhetetlen módon a rosszullét kerülgette. Hogy nem bírta Wendy megérteni, hogy az ő korukban semmi nem fontosabb, mint hogy legalább normálisnak nézzen ki az ember. Néha legszívesebben vállon ragadta volna Wendyt, és rákiabált volna, Öreg vagy, senki nem akar ilyesmit látni!” (78.) A Hétvége az idős emberek attitűdjének két végletét reprezentálja. Wendy beletörődött öregségébe, elfogadta, hogy már nem tud létrára mászni derékfájás nélkül, ellenben Adele-lal, aki nem hajlandó tudomást venni éveinek számáról, és korát meghazudtoló módon tornázik.
Napjainkban a külsőségek felértékelődéséről beszélnek a társadalom különböző színterein, arról a tendenciaként megmutatkozó társadalmi elvárásról, hogy ne a korának megfelelően nézzen ki az ember. Ezt megerősíti a hírességektől, a popkultúra celebritásaitól látható példa, az öregedés elleni görcsös igyekezet. A regény hősei gyakran vetnek irigykedő pillantást Sonia Dreyfus, az ünnepelt színésznő fiatalos megjelenésére, de hármuk barátságában is megjelenik a féltékenység. Az elbeszélő igyekszik hangsúlyozni Adele tökéletes kebleit, haját, amelyeket Wendy és Jude szúrós szemmel méregetnek.
Wood nem bagatellizálja el az öregedés problémáját,
nem választ menekülőutat. Nem tagad, hanem bemutat. A könyv egyik tételmondata is ezt érzékelteti: „Hát ebből állt az öregedés? Megszokásból és kifogásokból, meg hogy az ember halálra untatja magát a saját nézeteivel?” (148.)
Az öregedés és a halál mellett legalább olyan hangsúlyosan tematizálódik a barátság is. A három főszereplő évtizedek óta ismeri egymást, olyan barátnők, akik szemtanúi voltak egymás házasságainak, betegségeinek, sikereinek és botlásainak. Mégis elég egy hétvége ahhoz, hogy az évtizedekig lappangó konfliktusok felszínre kerüljenek.
Az olvasó számára az első jelenetek megismerésekor nem feltétlenül egyértelmű, hogy mi kötötte össze őket évtizedekig.
A halott barátnőjük, Sylvie? Wood elbeszélője nagy szerepet tulajdonít neki a regényben, még halála után is meghatározó a három központi karakter számára. Mindhármuknak más miatt volt fontos a személye, viszont ő teremtett kapcsolatot közöttük. Sylvie hiányáról Jude gondolkodik el a regény elején: „Erről például senki nem beszélt: hogy a halál milyen kicsinyessé tudja tenni az embert. Hogy a barátaival újra kell rendezniük a soraikat, tanácstalanul toporogva a távozó után maradt ürességben, és hirtelen senki nem tudja, hogyan is viselkedjen a többiekkel.” (15.)
Ugyanakkor felfigyelhet az olvasó arra, hogy a történet folyamán Sylvie-ről egyetlen negatív gondolat sem jelenik meg. Ez azonban veszélyeket hordoz magában, hiszen torzul az adott személy megítélése.
Voltaképpen tudatosan törekszik arra a narrátor, hogy előnyös színben tüntesse fel az elhunytat,
annak ellenére, hogy kitudódik viszonya legjobb barátnője, Wendy férjével. Ha a regény elején tudjuk meg ezt az információt, más kép rajzolódna ki Sylvie karakteréről. Mintha csak a hozzá fűződő emlékek, kötelességek kötnék a szereplőket egymáshoz, mintha barátságuk egy meglehetősen vékony cérnaszál volna, amely bármelyik pillanatban elszakadhat. A narrátor többször feszegeti ezt a kényes témát, karakterei véleményét mindenkor saját hangja mögé bújtatva, helyettük fogalmaz: „Iszonyatosan fárasztó dolog ez a barátság. Vajon volt idő, amikor őszinték tudtak lenni egymással?” (25.)
Igaz, hogy a regényben csekély számú férfi karakter mutatkozik meg, mégis érdekes megközelítés az ő szemszögükből számot vetni a történésekkel. A cselekmény előrehaladtával tudomást szerzünk Danielről, a nős férfiről, aki negyven éve szeretői viszonyt folytat Jude-dal. Mivel betekintést kapunk a szereplők gondolataiba, így az is napvilágra kerül, hogy az idős asszonyt gyakran foglalkoztatja a dilemma: talán nem elég jó a férfinak. Ha a realitásokat nézzük, a férfinak van egy felesége, aki nem mellesleg a közös gyermekeiknek az anyja. Egy efféle gondolatmenet alapján joggal merül fel Jude-ban Daniel szerelmének megkérdőjelezése. Ugyanakkor érdemes azt is belekalkulálni az összefüggésbe, hogy ha felhőtlen lenne a házassága, akkor nehezen volna indokolható a félrelépés.
Joe Gillespie, a híres művészeti igazgató a másik férfikaraktere a regénynek. Ő és társa, Sonia Dreyfus testesítik meg az előkelőséget, a fentiekben tárgyalt felszínességet.
Feltűnésükkel az kerül szemléltetésre, hogy mennyire befolyásolható az ember,
ha egy nála látszólag magasabb státuszú vagy presztízsű személlyel találkozik: mindent megtesz annak érdekében, hogy a csodált személy nyomába érjen, legalább rövid időre részesülhessen az életéből. A három nő viselkedése rögtön megváltozik Joe és Sonia közelében, igyekeznek a megnyerő oldalukat mutatni, még a mindig slampos Wendy is képes átöltözni, hogy tetszetősebb legyen. Azonban, ahogy ez lenni szokott, nem minden a külső. Wood elbeszélői szándékai tisztán kivehetők a pár szerepeltetésével.
Charlotte Wood regényének idős karakterei ugyan nem az átlagos nyugdíjasok egyhangú életét élik, de nekik is szembe kell nézniük az idő kérlelhetetlen szorításával. A Hétvége kétségkívül újító mű, hiszen az öregedést sztereotípiáktól mentesen, nyers őszinteséggel tematizálja. Ráadásul a benne megfogalmazott társadalomkritika minden befogadó számára érvényesíthető.
Charlotte Wood: Hétvége, ford. Morcsányi Júlia, Budapest, Magvető, 2022.
A borítófotó James Brickwood/The Canberra Times készítette.
