„A küllők viszik a fényt az út szívébe.”
De ha csirkeszív, akkor kiszállítom az út szívét
a Trófea Grill étteremből
egy tál levesben.
Csak ki ne löttyenjen,
ahogy az emlékezetből fel-felugranak,
amíg „a küllők viszik a fényt”,
az ilyen Szijj Ferenc-sorok.
De akkor mit szállítok? Leginkább
az irodalom darálékát?
Mint hajléktalan a tétova elhatározást,
hogy megszólít a Dandár utca sarkán,
kizökkent,
pedig látom, hogy dolgozik,
pedig látja, hogy dolgozom,
kér és vár
úgy, ahogy a futár várja a címeket,
amikre kimegy.
Leszállok.
A küllők nyugodtak,
nem hordanak fényt,
egy kétszázason utazik egy sugár,
a tegnapi borravalómból
a Bangla Büfé aromás levegőjén
áthull, át a földig véletlenül.
Aztán előzékenyen az érme után nyúl
éppen az, akinek oda fogom adni,
előtte még viccből a kezembe nyomja.
Többször nem nézek szét. Indulok,
viszem az út
táskában hűlő csirkeszívét.
Borítókép: PxHere