Ahogy rengeteg más zenekarét, úgy a My Chemical Romance terveit is rendesen átszabta a Covid-járvány. 2022 májusában azonban végre elrajtolhatott a még 2019-ben bejelentett reunion turné, amire rajongók tömege várt már sok-sok éve. A turné Budapestre is eljutott, a műsoruk pedig nem hagyott kívánnivalót maga után. A hangosítás azonban nem volt mindig a csúcson.
A banda 2013-ban, teljesen váratlanul jelentette be feloszlását. Három évvel az addigi utolsó lemezük után (Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys) még bőven lett volna kraft a zenéjükben, és igény is mutatkozott rá. Hat év pihenő után jelentették be a visszatérést, de a turné valódi indulására a járványhelyzet miatt több mint két évet kellett várniuk a már jócskán kiéheztetett fülű rajongóknak. A magyar közönségnek pedig tizenegyet egy újabb MCR-hangversenyre. Azonban már az új turnéról érkező első koncertfelvételek és fotók alapján is feltűnhetett valami a kíváncsiskodóknak. Mégpedig az, hogy az egykori tinibálványok sem lettek fiatalabbak, és a hajdanán impozánsabb színpadképet, megjelenést
egy sokkal minimalistább, természetesebb rock/punk imidzs váltotta a deszkákon.
A nemrégiben kiadott új dal, a Foundations of Decay pedig a zenekar egy újabb muzikális érési szakaszát mutatja. A korábban jobb híján a pop-punk és (tévesen) emo címkékkel felaggatott banda egy lassabb, komorabban hömpölygő,
szinte melankolikus és metálközeli húrokat zengető dalt prezentált.
Ezen előzmények ismeretében különösen érdekes volt, hogy vajon mire is számíthat a magyar közönség, amely szép számban képviseltette magát a Budapest Parkban. Már egészen a kapunyitástól hosszú sorok vártak a beengedésre, ami szakaszosan apadt ugyan, de újabb és újabb látogatóhullámok érkeztek a Közvágóhíd közelébe.
Így már az előzenekart is komolyabb tömeg várta, a szó szoros értelmében legvegyesebb összetételben. Idősebbek, fiatalok, a zenekarral együtt felnövő harmincasok is szép számban voltak jelen. A brit Barns Courtney melegíthette be az érdeklődők koncertizmait és hangszálait. Ennek érdekében pedig
mindent bevetett zenekarával, amit a régi nagyoktól eltanult.
Az énekes/dalszerző/frontember és kompániája a klasszikus rock, a modern indie folk és brit alternatív rock legjobb elemeit próbálja ötvözni nem különösebben eredeti, de mindenképpen hallgatóbarát és kellemes módon. Öltözködésükben, színpadi jelenlétükben pedig szintén igen változatos képet mutattak. Egyszerre voltak jelen a hetvenes/nyolcvanas évek hajmetáljának és glam rockjának, valamint az alter/indie és kortárs mainstream rappereinek külsőségei.
A kisebb csúszás után kezdődő setjükben pedig
igen nagy hangsúly jutott a közönség hergelésének.
Ha az általuk nyújtott zenei élmény sokaknak nem is volt annyira elsöprő, arra semmiképpen sem lehet panasz, ahogy bemelegítették az embereket. A közös énekeltetések, a látványos gitárnyúzások vagy a leszarom stílusú – kicsit talán túl is tolt – rocksztár-attitűd mindennemű megjelenése igazi show-t varázsolt a fellépésükből.
Különösképpen jól hozta a rocksztár archetípusát az énekes és az érezhetően Jimmy Page, Brian May és Keith Richards emlőin nevelkedett gitáros (mintha egy egészen pofátlan Whole Lotta Love nyúlás is lett volna egy dalban). De még az olyan hatásvadász elemek sem maradhattak ki, mint a crowdsurfing vagy
a dobok szisztematikus felrugdosása.
A csúszás miatt a vártnál kicsit kevesebbet játszó négyes tehát maradéktalanul ellátta a feladatát. A főzenekarétól némileg eltérő, de intenzitásában hasonló zenéjük jó alapot szolgáltatott a folytatáshoz, állandó hiperaktív mozgásuk és a kellő hatást elérő interaktív incselkedésük pedig szépen felcsigázta a közönséget. Még akkor is, ha valaki percekkel a levonulásuk után egy hangot sem tudna felidézni muzsikájukból.
Ezután pedig a My Chemical Romance színpadra lépését nem is várhatta más, mint valódi felfokozott izgalom, amit még a statikusabbnak ható intro is fokozott. A zenekar jellemzően a már említett legújabb dalával kezdi fellépéseit, ami paradox módon egyszerre érthető és vitatható. Érthető abból a szempontból, hogy így nem a buli hevéből vesz vissza a koncert középső részén. Azon oknál fogva pedig vitatható, hogy elsőre kevésbé rántja magával az MCR-élmény a koncertlátogatót. Amennyiben pedig a koncert további alakulását vizsgáljuk, mégiscsak úgy tűnik, hogy a zenekarnak van igaza a setlist elejére helyezett dallal. Mert innentől nem volt megállás,
egymást követték a banda legnagyobb slágerei.
Ami pedig külön öröm volt, hogy meglehetősen arányosan emelték be a nagylemezeik legerősebb tételeit, nagyobb hangsúlyt fektetve a pörgősebb, rockosabb tételekre, néhány lazább momentummal.
A nyitány után egyből a már-már himnusszá nemesedett I’m Not Okay (I Promise) következett, és a repertoárba hosszú idő után idén szórványosan visszakerült It’s Not a Fashion Statement, It’s a Fucking Deathwish. A folyamatosan éneklő közönség a The Famous Last Words első taktusait is kitörő örömmel fogadta, de a The Ghost of You, a Na Na Na vagy a Teenagers sem ültette le a hangulatot. A turné előzményeit ismerve nem volt túl sok nagy meglepetés az amúgy egészen változatos dallistában. A már említett It’s Not a Fashion Statement… vagy a Headfirst for Halos viszont a jelenlegi turnén sem túl sokszor pörgetett dal,
így volt azért csemege is.
Kezdetben nem volt azonban túl kegyes a közönséghez a hangzás. Még a frontember,
Gerard Way is tréfásan megjegyezte, hogy a közönség hangosabb, mint a zenekar.
A szabadtéri koncerteken hatványozottan igaz a helyezkedésre vonatkozó eltérő élményfok, így nyilván itt is más-más helyekről mást lehetett hallani. A kezdeti hangerőproblémák később mintha valamicskét javultak volna, a közösen megélt hangulat pedig képes volt a hiányosságokat kompenzálni.
A My Chemical Romance amúgy igyekezett a leghatékonyabban kihasználni a rendelkezésre álló időt, így, ha volt is jópofa, kötelező jellegű kiszólásokkal tarkított kommunikáció a közönséggel,
mégis inkább a dalokra fókuszáltak.
Erről a tényről pedig a színpadkép és a látványvilág sem terelte el a figyelmet. Gerard Way nemes egyszerűséggel egy hosszú ujjú ingben és egy egészen rövidke gatyóban, no meg bakancsban tolta végig a koncertet. A többiek pedig a klasszikus fekete póló-farmer kombinációban játszottak. Ezzel is érzékeltetik, hogy a színes, koncepciózus és nagyszabású korszakuknak vége, és innentől mindenki nyugodtan koncentrálhat az örömzenélésre. Mert láthatóan a zenekar is nagyon élvezte a játékot. A kíváncsi tömeg méretére tett megjegyzések is inkább árulkodtak őszinte megdöbbenésről, mint számító mesterkéltségről.
A My Chemical Romance régóta várt budapesti koncertje tehát csak azoknak okozhatott igazán csalódást, akik nagyobb hangerőt, vagy a másfél órásnál is hosszabb műsort vártak. Barns Courtney és társai rövidke, de annál hatásosabb bemelegítője jól alapozott meg a későbbieknek. Az MCR pedig
könyörületet nem ismerve adta elő jobbnál jobb dalait,
egy igazi közönségkedvenc dalcsokor formájában. Persze bizonyára mindenki fel tudna sorolni még egy-két dalt, amit szívesen elviselt volna. Mondjuk a This is How I Disappear, vagy ha már volt zongora is, akkor a rock and rollos You Know What They Do To Guys Like Us In Prison. A hangosítás hibádzó részein kívül azonban kár is lenne bármi másba belekötni. Pláne úgy, hogy az élmény összképe és a szépen megidézett tinikor bárkit képes lehetett kárpótolni az apróbb hiányosságokért.
My Chemical Romance Reunion Tour, Budapest Park, 2022. június 7.
A fotókat Bódis Krisztián készítette.
