Májusban a Fekete Zaj szervezésében három neves poszt-rock-zenekar adta egymásnak a stafétát a Dürer Kertben. Meghallgattuk, hogyan viszonyulnak egymáshoz a finn, az amerikai és a magyar közeg legjobbjai, és hogy miért kifejezetten indokolt a világszínvonalú jelző a Törzs zenekarra.
Ritkán adatik meg az a lehetőség, hogy egy zenei műfaj reprezentatív keresztmetszetét egyetlen este, egyetlen színpadon, nem mellesleg egy meglehetősen szoros tempójúra vett klubkoncerten kapjuk meg.
Egy ilyen esemény bevállalása elég kockázatos mutatvány
– és nem csak a szervezési részt tekintve. A közönségben akaratlanul is teret engednek ezek a körülmények az ember versengésre kihegyezett alaptermészetének. Bárhogyan is érkezzünk egy olyan koncertsorozatra, ahol három nagyon hasonló zenekar követi egymást szoros váltásban, az este végén úgyis úgy jövünk ki a teremből, hogy azt firtatjuk: vajon melyik volt a legjobb. De legalábbis fejben mindenképpen állítunk egy rangsort arra vonatkozóan, hogy melyik volt az élvezhetőbb, táncolhatóbb, lendületesebb, unalmasabb – és még napestig sorolhatnánk az esetlegesen felmerülő szubjektív szempontokat.
A Dürerben megrendezett Baulta – I Hear Sirens – Törzs közös eseménye akár az „Éves Nemzetközi Poszt-Rock Találkozó” címmel is futhatott volna, tekintve, hogy a műfaj krémjét (vagyis egy részét) hozták egy tető alá a szervezők. Az elvárások nyilvánvalóan magasak voltak: a Baulta finn zenekarként a méltán híres skandináv metál közegből hozta az ízeket, az I Hear Sirens a műfaj amerikai nagyágyújaként magától értetődő módon tette magasra a lécet. A magyar Törzs pedig, még ha általánosan nem is ismert tény, de a hazai könnyűzene azon kevés zenekara közé tartozik, melyek
közegükön belül számottevő nemzetközi ismertségre tettek szert.
(Nem véletlenül!) A Dürer kisterme végül nem lett telt házas, ám az este végére azért kellőképpen sokan lettünk a közönség soraiban – de ne ugorjunk ennyire előre!
Az eseményt a Baulta koncertje nyitotta, a kiírt kezdéshez képest némi csúszással. A terembe belépve azonnal szöget ütött a fejembe az, hogy egy olyan zenei stílus esetében, amelynek nagyon jól állnak a tágas akusztikai terek, valószínűleg előnyösebb lett volna egy nagyobb helyszín, esetleg a kerthelyiség maga, ugyanakkor rétegzene lévén érthető volt ez a helyszínválasztás a szervezők részéről. Ezt igazolni látszott a Baultát övező mérsékelt érdeklődés: a küzdőtéren az emberek 3-4 fős foltokba tömörültek,
néhány magányos poszt-rocker merészkedett csak közelebb a színpadhoz.
Pedig a viszonylagos távolságtartás nem volt indokolt, a finn zenekar egy nagyszerű setlisttel készült, tökéletes bemelegítést adva a továbbiakhoz. Mivel esetükben a két gitár-basszusgitár-dob felállás mellett elég hangsúlyosak a billentyűs rétegek, így félő volt, hogy a szűkös helyen hogyan szuperálnak majd összhangzás tekintetében a hangszerek. Azonban ezt a kétséget egészen hamar eloszlatták,
a hangosítás remek volt,
a zenekar pedig jó arányérzékkel nyúlt a súlyosabb zenei témákat felvonultató dalok mellett a lágyabb szerzeményekhez is.
A rövid átállás után a következő színpadra lépő az este fő produkciójaként emlegetett I Hear Sirens volt. A Baultával közösen európai turnéra indult, egyébként Salt Lake Cityből származó formációra már érzékelhetően többen voltak kíváncsiak, és – talán csak számomra – meglepő módon a közönség is egyre sokszínűbb lett. Ennek oka bizonyára az lehetett, hogy a három zenekar közül az I Hear Sirens volt az, amelyik papíron
a leginkább őrizte a poszt-rock metálgyökereit,
ezt viszont nem igazán sikerült kamatoztatnia az USA képviselőinek.
Ez egyrészt annak volt betudható, hogy a zenekar érzésem szerint nehezen tudott ráhangolódni a közönségre és a fizikai tér adottságaira. Előbbi leginkább az előadás azon vonásában nyilvánult meg, hogy a hangulati csúcspontok csak elenyészően törtek utat maguknak, a lendület pedig dalról dalra egyre inkább alábbhagyott. Ez pedig részint összefüggésben állhatott azzal, hogy a színpadot kevéssé sikerült magukévá tenniük, mint a Baultának.
A súlyos riffek elfáradtak, ahogyan mi is a setlist végére,
és noha nem kifejezetten rossz koncertélményként maradt meg az I Hear Sirens előadása, emlékezetes pontokat sajnos nem tudok felidézni belőle – egy egybefüggő, a fokozás-lenyugvás kettősségében hullámzó, de katarzis nélkül maradt fellépést sikerült összehozniuk.
Ezt az állóvizet kellett az este végén a Törzsnek felkavarnia, ami akár hálátlan feladat is lehetett volna. Azonban a közönség, hiába volt túl akkor már bő kétórányi poszt-rock-hullámzáson, meglepően felpezsdült. Sőt, mire a Törzs színpadra lépett,
addigra a Dürer kisterme majdnem megtelt,
így egyáltalán nem túlzás az, hogy a tripla poszt-rock-szeánsz súlypontja a magyar zenekarra tevődött. Mondhatnánk, hogy hazai pályán borítékolható volt ez a fokozott érdeklődés, de nem csak a hallgatóság hirtelen növekedése okán állítom, hogy a Törzs vitte a prímet.
A srácok a viszonylag rövidre fogott etapot nem vették félvállról, végig nagyon koncentráltan és magabiztosan játszották el a szűk három éve megjelent, egyébként nagyszerűen sikerült Tükör dalait. Ennek eredményeképpen pedig megerősítették azt a megállapítást, amit a koncertre készülve, a zenekarok anyagait átbújva már halkan megjegyeztem:
a három formáció közül messze a Törzs zenéje a legizgalmasabb.
A magyar zenekar a dinamikát tekintve tulajdonképpen a tökéletes ellentétét szolgáltatta az I Hear Sirens előadásának. A figyelmünket egy pillanatra sem eresztették el a dalok, a folyamatos építkezés közben pedig bőven kijutott a csúcspontokból is. És minderre még rá is játszottak egy apróságnak tűnő, de rengeteget számító részlettel: a füstgéppel. Furcsán hangozhat, de volt abban valami megfoghatatlanul varázslatos, ahogyan a működbe burkolózó trió, lemondva a színpadképről és önmaguk láttatásáról, teljesen a fülünkre bízta az élményt.
Az esemény végén persze járt a taps, és noha tény, hogy egy ilyen szűk, összetartó és támogató szcénában, mint a poszt-rock hallgatótábora, nem szokás minőségbéli rangsort állítani, az elismerés mégis javarészt a Törzsnek szólt. Még ha nem is ez a fő célja egy ilyen koncertnek, az biztos, hogy tetemes pozitív hozadékkal nyugtázhatta a zenekar a napot. Mindennek fényében a hazai poszt-rock verhetetlen – és bízzunk benne, hogy ezt nemcsak mi halljuk meg, de a nemzetközi színtéren is sikerül még jobban kihangosítani ezt a sokadjára igazolt álláspontot.
Baulta, I Hear Sirens, Törzs, Budapest, Dürer Kert, 2022. május 19.
A borítófotót Szijj Réka készítette.
