Szűk körben és intim hangulatban került sor az Apokrif Könyvek idén megjelent három darabjának bemutatójára június tizedikén. Noha a másfél órás esemény végére az időjárás viharossá vált, a kinti környezet nem befolyásolta az ELTE főépületének közösségi terében zajló beszélgetést.
A rendezvény nyitóakkordját Fráter Zoltán, az Apokrif felelős szerkesztője adta meg egy rövid felvezetés formájában. Először bemutatta a beszélgetés résztvevőit – a folyóirat oldaláról Mizsur Dánielt, Nyerges Gábor Ádámot és Tamás Pétert, majd a tripla könyvbemutató „főszereplőit”, Taródi Lucát, Tarcsay Zoltánt és Stolcz Ádámot. Fráter nem mulasztotta el kiemelni a 2022-es esztendő jelentőségét a folyóirat (Fiatal Írók Szövetségével közösen) évente meghirdetett pályázatának szempontjából: idén először egyszerre három kötet jelent meg gondozásukban. Ez a rendkívüli alkalom sikeresen behozta a koronavírus okozta lemaradást, ami a tavalyi megjelenés hiányában érhető tetten. Egyúttal beharangozta két további publikáció lehetőségét, amely Varga Bence és Körtesi Márton köteteit érintené.

A bevezetőt követően a szó Tamás Péterhez került, aki „Stolcz Ádámmá lényegült”, mivel a Transz című verseskötet szerzője nem tudott személyesen részt venni a beszélgetésen.
A jelenleg Franciaországban élő költőt Tamás Péter hitelesen tudta képviselni, hiszen részt vett a szerkesztési munkálatokban.
Nyerges Gábor Ádám első hozzá intézett kérdése éppen arra irányult, hogy milyen volt Stolcz szövegeit szerkeszteni. A válasz utalt a szerző vállaltan agresszív színpadi perszónájára, de Tamás Péter hangsúlyozta, milyen gördülékenyen folyt a munka már első kötete (a szintén pályázatnyertes Becsapódás) kapcsán is.
Stolcz Ádám a férfi szubjektum markáns pozicionálásával nyitja verseskötetét – e megállapítás apropót kínált a beszélgetés résztvevői számára a szerepfelvétel értelmezésére.
Tamás Péter szerint a szerző ekkor még szinte a nevetségességig csűrte-csavarta a maszkulin önfitogtatást
(előfordult, hogy ordítva olvasott fel egy-egy szöveget). Ehhez képest a következő kötet megírásának idejére érzékelhetően csillapodott az alkotófolyamat hevessége, ez pedig lehetőséget kínált egy felettébb érdekes strukturális megoldásra. A Transz versanyaga két részre oszlik. Az elkülönülés a tartalomjegyzékben vizuálisan is nyomon követhető: az oldalközépi gerinc két oldalán helyezkednek el a címek, balra a páratlan, jobbra a páros versek. Előbbi csoport a Lélek, utóbbi pedig a Vándorlás címet viseli, mely két szó összeolvasása egyértelmű többlettartalmat juttat érvényre.
Stolcz Ádám nyitottan állt ahhoz, hogy egy-egy mű „jobbra vagy balra menjen”, ily módon egyfajta vándorlás alakult ki a két ciklus között.
Habár az első kötet szólamát „újrahasznosító” darabok (amelyek a Lélek ciklusba kerültek) színre viszik a sztereotip férfi ént, a költő érezhetően megütött egy újfajta hangot is. A korábbitól különböző megszólalásmód alapja, hogy a beszélő „nincs itt”. Megkísérli körbejárni az otthonlét hiányának élményét és annak identitásformáló erejét. Ennek kapcsán az is felmerül, mit jelent magyarnak lenni Párizsban.

Kihasználva a technológia adta lehetőségeket, felvétel formájában „személyesen” is megszólalt a szerző, felolvasta néhány versét. Ezt követően Tamás Péter – saját bevallása szerint „nem művészi, de érthető” – tolmácsolásában szintén elhangzott pár szöveg.
Szerző és szerkesztő bizalmas viszonyát megőrzendő, Nyerges nem érdeklődött műhelytitkok iránt.
Arra azonban kíváncsi volt, hogy a már emlegetett szelídülési folyamaton és a Transz versanyagának átjárhatóságán túl milyen irányba mozdul el Stolcz költészete, tud-e összetett érzelmekkel bánni. Arról is érdeklődött, hogy az egyértelműen gazdag képalkotás mellett mennyire sokrétű a szerző lírája; esetleg „egyslágeres előadó, aki ugyanazt a dalt játssza többször?” Tamás Péter konkrét példákkal illusztrálta válaszát, melyben központi szerep jutott a szóban forgó szövegek erőteljes iróniájának. Bizonyos részletek – mint a lírai én múltjának falról folyó moslékként való ábrázolása – a groteszk felé mutatnak, de a zárlatok némely mozzanata − például a szennyezett olajtócsa képében kibomló fénymetaforika − a magasabb szintre emelés igényét hordozza magában.
Mintha az ironikus aláásás, a látszólagos érzéstelenítés után a költő visszacsempészné lírájába a tragikumot.
Már Stolcz Ádám első kötetéből kiderül, hogy az a bizonyos agresszió valami mélyebb bizonytalanságból fakad. A szerző az első perctől fogva ügyel a kevert hangnemre, noha a groteszk minőség mindvégig dominál. A Transz szerkesztője szerint ezt a stílust az idén megjelent könyv „csúfságában szép” borítója tökéletesen visszaadja. A korábban kifejlesztett költői hang ezúttal új témákról szól. Stolcz mintegy „rápróbálgatja” a már bejáratott megszólalásmódokat olyan frissnek ható kérdésekre, amelyek a hasonló körítés ellenére többlettartalmakat hoznak játékba. A következtetés: az alkotó nem átütésszerűen, de fokozatosan tágítja határait, tapogatózik, vajon mit tud az állatias férfiléten kívül elmondani. Az egyik válasz a külföldön élő magyar ember identitáskeresése.
Nyerges utolsó, a Transzra vonatkozó kérdése arra irányult, hogyan helyezhető el a költő a kortárs trendben, amelytől nyíltan eltér. Emiatt elsőre „felépíthetetlennek”, eladhatatlannak tűnhet a „Stolcz-brand”. Tamás Péter is tisztában van az irodalmi beidegződésekkel, a magyar kánon gyakran humortalan, komoly, bölcseleti magasságaival. Úgy véli, a folyamatosan ironizáló líra főként performatív jellegével tud beilleszkedni a mai tendenciákba. Stolcz már azelőtt kísérletezett a zene és a vers összeházasításával, hogy az divattá vált volna.
Ezenkívül nagy hangsúlyt helyez verseinek előadására, arra, hogyan áll ki és „játssza el” szövegeit.
Az iróniában megvan a lehetőség arra, hogy ne vegyük észre – Stolcz Ádám azonban ellehetetleníti ezt, ugyanis rendkívül ügyesen találja meg a pontot, ahol a paródia nyilvánvaló, de még nem túlzó.
Tény, hogy napjainkban kevés alkotó foglalkozik mélyrehatóan olyan dolgokkal, mint a klasszikus versformák, a rímelés vagy a régi képek új fénytörésbe helyezése. Stolcz viszont számtalan megkopottnak tűnő eszközzel, motívummal dolgozik, amelyeket sikerül üde frissességgel közvetítenie. „Hibapoétikát és bravúrköltészetet akar találkoztatni” úgy, hogy a kettő összhangban legyen – és sikerül is neki.

Stílusos, a szerzők könyvheti dedikálását említő átkötéssel Nyerges átadta a szót Mizsur Dánielnek, aki Taródi Lucát és Egyszer végre fiatalok leszünk című verseskötetét helyezte fókuszba. Az Apokrif Könyvek bírálóbizottságának egyöntetű véleménye szerint Taródi pályaműve több mint alkalmas volt a kiadásra.
A versanyag megközelítőleg „95%-os készenléti” állapotban érkezett be, így nem volt vele túl sok szerkesztői munka.
E magas szintet érzékletesen szemlélteti Tóth Krisztina fülszövegének felütése: „Az első köteteket a szerzők legkésőbb a harmadik kötet után elkezdik szégyellni. Szinte mindig. Taródi Luca nem fogja.”
Miután a szerző felolvasott néhány verset, a címre terelődött a szó: Mizsur Dánielt rendkívül érdekelte a benne megjelenő fordított időviszony, ami összefoglalja a kötet egészének világát. Rákérdezett, hogy a címbeli kijelentés utalhat-e arra, hogy a megjelölt életszakaszt eltévesztettük, és hiányként éljük meg.
Taródi először rövid kitérővel felvázolta a kötet keletkezési körülményeit: a 2020-as karantén idején sokáig nem mehetett haza, ennek következtében pedig tudatosult benne az a jelenség, hogy a húszas éveikben sokan gyökértelennek érzik magukat.
Elmondása szerint a vándorló életmód szabadságot ad, de félelmetes is egyben.
Érzékletes hasonlattal élve olyan, mintha egy szakadék fölött egyensúlyoznánk, ahonnan gyakran leesünk, de ahová mindig visszamászunk – többnyire begipszelve. Ebben a korban jelentkezik először a gyermekévekkel való számvetés igénye, illetve az identitásformálás kérdése is. A kötetben a „belső gyermekről” van szó. Ahogy a kisgyermek rákérdez önmagára, édesanyjától való különválására, az olvasó is kísérletet tesz az önmeghatározásra és gyermeki énjének felfedezésére. Erre leginkább a stabil, apró örömforrások adnak lehetőséget, mint például a fagylalt szeretete, ami túlnyúlik a kisgyermekkoron. Taródi első kötetében ezt az állandóságot ábrázolja, a felnőttkori reflexiók távlatában születik meg a valódi gyermekség.
A személyes indíttatás és tapasztalat miatt adódik a kérdés: megengedi-e a kötet a generációs, esetleg az egzisztenciális-metafizikai olvasatot?
A szerző szerint a privát élmény mellett ezek a dilemmák szintén tetten érhetők a műben. Törekedett arra, hogy a lehető legtöbb ember számára megközelíthető legyen a kötet léttapasztalata. Ami a kollektivitást illeti, Taródi kijelentette: nagyjából mindenki ugyanazokat éli meg gyermekként, csak a csomagolás más. Ami talán manapság elterjedtebb jelenség, az a kiégés és az elkésettség − a gyorsuló világban könnyen lemaradottnak érezhetjük magunkat. A kötet metafizikai vonulatában is megragadható az általánosság. Mind rendelkezünk egy változatlan belső énnel, amely személyiségünk legkifejezőbb összetevője. A szerző számára ez a gyermeki tapasztalat.

Említésre méltó a kötet két – feltűnően széttartó – mottója. Mizsur ezek kapcsolatára is rákérdezett. Míg az első a Galaxisok Huszonöt című dalának egy részlete, a második egy Kovács András Ferenc-idézet. Előbbi a folyamatszerűen jelenlévő egzisztenciális válságokat tematizálja: az egyén kiskorától fogva idegennek érzi néha saját testét, és rácsodálkozik önmagára a tükörben vagy egy fényképen. Kovács András Ferenc ezzel szemben kimondottan egyik kötetének gyermeki létélményén keresztül hatott a szerzőre.
Ki kell emelni, hogy Taródi verseinek pszichológiai távlatát a könnyed humor és az irónia kettőssége ellensúlyozza.
Szeretné, ha a jövőben egészséges mértékben, de fokozódna a szövegeiben ez a tendencia. Első kötetének írása alatt is kísérletezett azzal, hogyan ne veszítse el a tartalom súlyát a humor által – bevallása szerint ez nehéz játék.

Ironikus, hogy a bemutató utolsó egysége Tarcsay Zoltán A befejezhetetlen című regénye körül forgott. A szerző metareflexív mozzanat gyanánt egy felolvasóestről szóló részletet idézett, amely illusztrálta Nyerges azon kijelentését, hogy a könyv számtalan stílust, toposzt és műfajt idéz meg. Bár a mű mindenhez parodisztikusan viszonyul, a szerkesztő a maga módján mégis mérhetetlenül drámainak érzi a három, őrület határán álló főszereplő történetét, akik hihetetlenül irreális helyzetekbe keverednek. Visszautalt a Taródi kapcsán már feszegetett gyökértelenségre, miközben megkérdezte, lélektani regény-e A befejezhetetlen. Tarcsay szerint az is.
A főhősök arra vágynak, hogy valami izgalmas történjen velük, a valóban kalandos dolgokra azonban nincs rálátásuk.
Nyerges szerint a legizgalmasabb Netflix-sorozat egy epizódjának első húsz percében sincs annyi akció, mint Tarcsaynál egy oldalon. Ennek fényében a cselekmény rövid kivonata unalmas kalandregényt sejtetne. Az igazi különlegességet pont a meg nem történt, de a megtörténés lehetőségét hordozó kalandok adják.
Tarcsay bevallotta, hogy mély hatást tett rá Joyce Ulyssese, melynek lényege, hogy „nem történik benne semmi”.
A műfajiság kérdéséhez visszatérve felmerült A befejezhetetlen bölcsészregény-olvasata, holott elvileg már túl vagyunk az „irodalomról szóló irodalmon”. Tarcsayt azonban soha nem befolyásolta a divat. A regény szatírájában erőteljesen megjelenik saját tapasztalatainak a lenyomata.

A címből fakadóan elkerülhetetlen volt a befejezés kérdése. A szerző szeretné azt hinni, van kerek lezárása művének – noha ő maga nyitott lenne egy trilógiára. A körkörösség és a szövegben szimbólumként többször visszatérő spirál sokkal inkább a történet önértelmezésének mechanikáját tükrözi.
Kedvcsinálóként Nyerges „vizsgáztatta a szerzőt”: megkérte, gyűjtse össze az összes, a könyvében megidézett zsánert. A nyilvánvalóan befejezhetetlen felsorolás a kalandregénnyel indult, amelyre néhány Szerb Antal ihlette misztikus szál épül, mindezt pedig a romantikus vígjáték egészíti ki. Eközben a teljes szövegen a szatirikus hangnem uralkodik, de a horror és a tudományos fantasztikum sem hiányzik. A közönség ilyen jellegű megzavarása után a könyvbemutatót méltó módon zárta Tarcsay újabb felolvasása.
Apokrif Könyvek hármas bemutató (Stolcz, Tarcsay, Taródi), Budapest, Műhely Egyetem Café, 2022. június 10.
A fotókat Gergő Dénes és Paulusz Kristóf készítették.