Két évvel ezelőtt éppen a Five Finger Death Punch adta az egyik utolsó nagy nemzetközi koncertet a COVID-járvány miatti lezárások előtt. Ráadásul a banda először lépett színpadra itthon, annak ellenére, hogy az alapító gitárosuk magyar származású. A 2020-as koncert pedig joggal érdemelhette ki a népünnepély címkét, hiszen a zenekar a legjobb formáját és a legjobb dalait hozva bizonyította a hazai közönségnek, hogy miért is lehetnek ők napjaink egyik legsikeresebb keményzenei bandája. 2022-ben pedig szinte szó szerint megismételték a korábbi színpadra lépésüket. Az előzenekarok, és persze a setlist is változott valamelyest, de aki mindkét eseményen tiszteletét tette, annak lehetett minimális hiányérzete.
A koncert iránti érdeklődést, úgy látszik, csak minimálisan érintette, hogy az előzetesen beharangozott nyitózenekar, a Hollywood Undead lemondani kényszerült az eseményt. A FFDP azonban önmagában is számít már akkora névnek, hogy még azok is jegyet váltsanak a fellépésükre, akiket amúgy kevésbé érdekel a zenéjük, vagy esetleg látták őket Budapesten 2020-ban. Nem is csoda, hiszen a fesztiválszezon is éppen éledezőben van, és a nagyobb, nemzetközi koncertek is csak egy-két hónapja térhettek vissza a nagy nyilvánosság elé. Ennek megfelelően pedig népes és lelkes tömeg gyülekezett az Aréna előtt. Szerencsére a helyszín sem gördített nagyobb akadályokat a bejutni vágyók elé, így akik a kapunyitás utáni percekben értek oda, azok is gyorsan bejuthattak a Solence kezdő taktusaira.
A svéd zenekar bár 2012 óta együtt van, csak 2019-ben adták ki első lemezüket. A Hollywood Undead helyére beugró első együttes pedig egészen jó pótléknak bizonyulhatott azoknak, akik éppen az amerikai rap-rock csapat miatt látogattak volna ki. Zenéjükben nagy hangsúlyt kap az elektronikus megszólalás. Olyannyira, hogy basszusgitáros nincs is a legénységben, a mélyebb alapozó hangok is a szintetizátorból jönnek. A banda pedig lényegében egy olyan zsáneramalgámot játszik, ami
a közeljövőben az európai fesztiválok egyik kedvenc fellépőjévé teheti őket.
Egyértelműen kihallatszik az Enter Shikari elektro-rock hatása, ugyanakkor náluk jóval kevésbé eklektikus az összkép. Kemény, mélyre hangolt, djentes riffek váltják a poprockos aláfestő gitártémákat, a szinti pedig végig jelen van, akár settenkedő üzemmódban, akár fő dallamhangszerként. A rappelés sem idegen a vokalistától, de elsősorban a könnyed, dallamos éneklés és a popos refrének jellemzik, némi üvöltözéssel kísérve.
A dalok pedig éppen annyira ragadósak és fülbemászóak, hogy egyaránt képesek legyenek megfogni a keményzene híveit és a popzene hallgatóit is. Dalaikban ugyanúgy ott van tehát az említett Enter Shikari mellett a Don Broco, a Muse, a Shattered Skies, de az Imagine Dragons is. Egyformán lőnek tehát sok rétegre, de zenéjük éppen ezért mégsem kockázatmentes. Valahogy mégis sikerül megtalálni azt a balanszot, ahol
inkább tűnnek mindenkinek vonzónak, mintsem taszítónak.
Ahol nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a fellépés során, az sajnos a hangosítás volt. Bár a négyes szépen bemozogta a színpadot és jól irányították a közönség figyelmét, a keverőpult ura nem volt segítségükre. Ugyanakkor az arányaiban már ekkor is szép számmal összesereglett közönség vette a lapot, és sokan élvezték a zenéjüket. Még annak ellenére is, hogy erős a gyanú, a legtöbben csak mostanában hallottak róluk először. Ha sikerül felszínen maradniuk, népszerű jelenséggé is válhatnak európai szinten.
A svédek után a forró hangulaté és a latino nu-metalé volt a főszerep, ugyanis másik beugróként az Ill Niño érkezett. Ha a Linkin Parkot amolyan belépő bandának tekintjük a keményzenék világába, az Ill Niño lehet a valódi híd a durvább dolgok felé. Ugyanaz a dallamosság és darabosság jellemző rájuk, mint a Linkin Parkra,
zenei repertoárjuk azonban a zenekartagok latino etnikumából hozott hatásokkal is kiegészül.
Úgy a dallamok, mint a törzsi perkadobok és a flamencós akusztikus gitárbetétek jóvoltából. Ennek ellenére a zenekar a csúcson is megragadt a jobb B-kategóriás nu-metal/metalcore bandák között. A Ill Niñóról az utóbbi években inkább a balhéik miatt lehetett hallani, mintsem zenei teljesítményük okán. Történt ugyanis, hogy 2019-ben az együttes fele egyszerűen otthagyta az alapítógitárost, Dave Chavarrit, ezután pedig a névbirtoklás körül alakult ki heves vita. A felek 2020-ban egyeztek meg a névhasználatot illetően, ami a dobosnál maradt. A zenekarszakadás nyomán pedig régebbi tagok is visszatértek a kommerszebb nu-metalt latinos dallamokkal vegyítő bandába, valamint érkezett egy új énekes is.
Marcos Leal azonban közel sem annyira karizmatikus frontember,
vagy jellegzetes hang, mint elődje, Cristian Machado (aki kilépő társaival a Lions At the Gates-ben folytatja munkásságát). Viszont az utóbbi években sokat fejlődött, mint ahogy a hangja is mintha kicsit idomult volna Machado dallamaihoz. Az amerikai zenekarnak ez volt az utolsó szereplése a FFDP oldalán, és ennek megfelelően igyekeztek ellátni feladatukat. Rövidke dallistájuk így nem is szorítkozhatott másra, mint a legnépszerűbb dalaikra. Nagy szerepet kaptak a legismertebb lemezük, a Revolution/Revolución darabjai, de a One Nation Undergroundról és a Confessionről is elhangzottak a kötelező tételek.
A 2007 után megjelent lemezek dalai közül semmi sem került elő (némileg érthető módon), de azért a legújabb, még megjelenés előtt álló albumról az egyik ütősebb tételt, a Máscarát előhúzták. Itt érződött igazán, hogy Leal nem rossz énekes, sőt, Machado méltó utódja is lehet, ha nem az ő fényében ítéljük meg. A dal pedig a banda legjobb korszakát idézi, így
megvan a remény egy méltó visszatérésre is.
De volt persze This is War, What You Deserve és How Can I Live is, melyek általában elvárhatóak. A legnagyobb dalaik közül csak a This Times for Real maradt ki. A banda pedig aktív vehemenciával lakta be a színpadot, a hardcore punk zenekarokra jellemző intenzitással és mozgáskultúrával. A hangzás azonban egy kissé kásás maradt, talán az ütőshangszerek dominanciájának is köszönhetően. Hirtelen beugró, meglepetésbandaként azonban nagyjából azt hozták, amit egy ilyen helyzetben lehet. A legnagyobb slágereiket, és egy kellően tüzes megjelenést a vékonyka hangzás ellenére is.
A Five Finger Death Punch színpadra lépését övezte természetesen a legfelfokozottabb várakozás, amit a közönség már az intro alatt sem rejtett véka alá. Ezt követően a zenekar könyörületet nem ismerve vágott bele a koncertbe, ami jó nagy átfedést mutatott a korábbi fellépésükön játszott dalokkal. Ez a lépés egyfelől érthető abból a szempontból, hogy már akkor is a legaktuálisabb slágereikkel, és akkoriban újnak számító tételekkel érkeztek. A lemezhelyzet pedig csak annyiban módosult részükről, hogy idén szeretnék kihozni a legfrissebb albumukat, amiről Budapesten most egy előzetes dal sem került terítékre.
Az intro után érkező Inside Out viszont így is a valaha megírt legerősebb koncertnyitó dalok sorát gyarapítja. Kár, hogy ekkor még az FFDP-t sem segítette a technika ördöge. A hangzás és a problémák azonban viszonylag hamar orvosolva lettek, de az audiovizuális összhatás valahogy így is kicsit alatta maradt a 2020-as koncerten tapasztaltaknak. A zenekar, ha nem is hakni-, de mindenképp
kicsit rutinszerűbb fellépést adott most, mint két évvel ezelőtt.
Persze senki nem tűnt fáradtnak, unottnak, de mintha az ezt megelőző fesztiválkör rányomta volna a bélyegét az itteni fellépésre is. De lehet, hogy csak az a fajta intimitás hiányzott a jelenlétükből, amit 2020-ban egy mini akusztikus blokkban prezentáltak. Meg az is, hogy a repertoárból menetközben kimaradt dalok nagyon hiányoztak a setlistből. És nem is feltétlenül a dalok jelenléte, hanem a darabszám miatt. Mert variációs lehetőségre bőven ad lehetőséget a banda diszkográfiája, így akár ritkábban játszott dalok, vagy elfeledett klasszikusok is beemelődhettek volna a dalcsokorba.
Mindenesetre volt Bad Company feldolgozás, Under and Over It, az elmaradhatatlan és mindig földbe döngölő záródarab, a The Bleeding, vagy az Ill Niñoval közösen prezentált Burn MF. Érzelmesebb oldalról pedig maradtak a rövid acapella betétek (Gone Away, Far From Home) és a bullying hatásairól, elhanyagoltságról szóló Coming Down, ami élőben is képes hozni azt az érzelmi katarzist, aminek szánták. Ugyanakkor a koncerten
a katarzis érzése gyakran alábbhagyott, de végeredményben mégsem maradt el.
A látványt, a showelemeket a minimálon tartották ugyan (Ivan átöltözései, magyar kiszólások, konfettiágyú), de végülis egy igazi metálbuli kerekedett az estéből. Játszhatott volna többet, változatosabban a Five Finger Death Punch, lehetett volna jobb az összhangzás. De mégis az a helyzet, hogy ezzel a válogatott dallistával nehéz mellélőni, és csak azoknak okozhatott valódi csalódást, akik amúgy sem kedvelik a zenekart. Legközelebb azért mégis jobb lenne egy hosszabb és változatosabb setlist főzenekari részről.
Five Finger Death Punch 2022 Tour, 2022. július 5., Budapest, Papp László Sportaréna.
A fotókat Réti Zsolt (Rockstation) készítette.
