Majdnem negyven év és sok halasztás után csak elkészült a klasszikus repülősfilm, a Top Gun folytatása Maverick alcímmel, ami ismét lenyűgöz akciójeleneteivel, de Tom Cruise hatalmas egója sok minden mást meggátol.
A Top Gun érdekes kulturális jelenség volt annak idején, 1986-os bemutatójakor, hiszen az elemzők egyrészt a Vasmadarak, a Vörös hajnal, a Rambo 2. és a Rocky 4. mellett a reagani neokonzervatív ideológiát legdirektebben képviselő „új hidegháborús filmek” közé sorolták. Másrészt éppen az LMBTQ-közösség érezte még magáénak (vélt) látens homoerotikus jelenetei miatt, avagy Tom Cruise Pete „Maverick” Mitchelljének és társainak izzadt testű röplabdázásokkal fűszerezett bajtársi viszonyát a homoszexualitás fősodorbeli megnyilvánulásaként értelmezték (Tony Scott rendező egyébként megerősítette, hogy a filmformát Bruce Weber meleg fotós fényképei inspirálták). Douglas Kellner és Robin Wood filmteoretikusok fogalmai szerint tehát
Scott klasszikus repülősfilmje egy „inkoherens szöveg” volt, mert magába foglalt egymással ellentétes minőségeket,
a jobboldali és hipermaszkulin háborús erőszakkultúrát és a baloldali, (látens) melegkultúrát, amit a Reagan-rezsim legfeljebb csak megtűrt. Mindenesetre a film izgalmas sztorija, emlékezetes karakterei és a rendezés színvonala miatt hatalmas sikert aratott, így sokan nem is értették egy darabig, miért nem készült hozzá folytatás.

Tom Cruise a kilencvenes évek elején, amikor éppen a Született július 4-én című háborúellenes filmje futott a mozikban, és amikor beköszöntött a látszólagos világbéke a vasfüggöny lebontását követően, azt nyilatkozta, nem érzi megfelelőnek az alkalmat a Top Gun 2-re, habár szerinte az első is csak egy szórakoztató „fantasy” volt, nem háborúra buzdító alkotás. A sors rendkívül keserű iróniája, hogy a folytatás, a Maverick sajnos aktuálisabb, mint valaha, hiszen
mint 1986-ban, úgy ma is kvázi hidegháborús feszültség áll fenn a nyugati világ, a NATO és Oroszország között,
ami az orosz-ukrán háború formájában nyilvánul meg.

A Top Gun: Maverickben persze az ellenség ezúttal még inkább arctalan, mint az első részben, de a környezet és a felségjelzések (havas erdő által ölelt katonai bázis, csupa vörös szimbólummal) azt sugallják, hogy oroszokról van szó. A címszereplő hogy, hogy nem, harminc évvel az első rész eseményeit követően is tesztpilótaként dolgozik, valamiért nem léptették soha elő, pedig már a sztori szerint is a hatvan felé közelít, ahogy a való életben az elképesztő formában levő Tom Cruise is (a sztár nyugodt szívvel letagadhatna harminc évet a korából). Az ok Maverick makacssága, illetve megszállottsága: annyira szerelmes a repülőkbe és a száguldásba, hogy viszolyog az előléptetésekkel járó „irodakukac” státusztól, úgyhogy még arra is képes, hogy egy igen drága prototípust ronccsá zúzzon, mielőtt leállítanák a tesztelését. Felettese ki is adná az útját hősünknek, ha egykori riválisa és bajtársa, az időközben tengernaggyá lett, torokrákkal küzdő Tom Kazansky, vagyis Iceman nem járna közben az érdekében.
Ezért kerül vissza a Top Gun-programba, hogy továbbképezzen profi pilótákat egy igen veszélyes küldetésre:
a már említett ellenség, egy szakadár állam (az orosz-ukrán konfliktus is a Luhanszki és Donyecki Köztársaságok, a szakadár államok létrejöttével éleződött ki a 2010-es években) uránt dúsít, az ehhez használt létesítményt kell lebombázni. A programban részt vesz Bradley „Rooster” Bradshaw hadnagy is, aki annak a Nick „Goose” Bradshaw-nak a fia, aki Maverick legjobb barátja volt, és akinek a haláláért a főhős felelősnek érzi magát. Rooster pedig orrol Maverickre, amiért az az ő védelmében korábban megakadályozta felvételijét a légierőhöz. Úgyhogy mindkét férfinak van mit feldolgoznia a múltból, a kérdés csak az, hogy a kiképzést és a veszélyes küldetést ez nem befolyásolja-e negatívan.

A Top Gun: Mavericket természetesen elsősorban a lélegzetelállító légi felvételei, gépi manőverei miatt érdemes moziban, minél szélesebb vásznon megnézni. A film nyugodt szívvel nevezhető akár propagandisztikus alkotásnak is, hiszen az amerikai haditengerészet, illetve a légierő támogatta nem kevés méregdrága katonai eszközzel, vadászrepülővel a stábot,
a számítógépes effektusok helyett tehát valódi kaszkadőrmutatványokat és repüléseket láthatunk a Top Gun folytatásában.
Pár hónapos kemény tréning előzte meg a forgatást, amit Tom Cruise személyesen vezetett, mivel ő amúgy tényleg pilóta, magángépeket és helikoptereket is tud vezetni. Ezért is minden ízében önreflexív alkotás a Maverick, ami egyszerre bír pozitív és negatív hozományokkal, de erről később. Eltekintve attól, hogy a Top Gun: Maverick az új hidegháborús korszak egyik emblematikus filmje, ami az amerikai csúcstechnológiát és rátermettséget ünnepli, igazi, régi vágású, jó értelemben vett látványfilm, amelyen meglátszik a színészek szakmai felkészültsége, a kemény tréning is. Ezért olyan autentikusak és igazán feszültek az akciójelenetek, pontosabban a végső nagy, körülbelül húsz perces bevetés, ami meglepetéseket ugyan nem okoz, de végig magas színvonalú, a műfajfilmek és a nagybetűs MOZI csúcsa.

Eddig persze el is kell jutni a két és fél órás filmmonstrumban, amelynek
hosszú játékideje egyáltalán nem indokolt, Joseph Kosinski rendező és csapata túlságosan is bő lére eresztették a cselekményt.
Repülésekben persze nincs hiány a nagy finálé előtt sem, a felkészülés akciói legalább olyan lenyűgözőek, mint maga a végső leszámolás. Ám drámai szempontból a Maverick gyengélkedik. A címszereplő és Rooster néhány momentuma persze képes könnyeket csalni a szemekbe azzal, hogy visszaemlékszünk Tom Cruise hőse és Anthony Edwards Goose-a kapcsolatára. Emiatt átélhető a bűntudat, ami Maverick karakterét marcangolja, de ez a konfliktus összességében nincs jól kidolgozva. Ennek elsődleges oka pedig maga Cruise, illetve az ő egója. Érthető, hogy a sztár mára még inkább tisztában van vele, hogy az 1986-os első rész többek között miatta, kisugárzásának köszönhetően működött, őt tehát mindenképp visszavárták a „régi repülősök”, avagy a Top Gun rajongói. Az alcím is jelzi, hogy ez még inkább Maverick sztorija lesz, azonban
a Maverick drámája úgy lett volna az igazi, ha Tom Cruise nagyobb teret enged a fiataloknak,
kiváltképp a rendkívül tehetséges Miles Teller Roosterjének. Ám az ifjú Bradshaw és a Val Kilmer-féle Iceman, Glen Powell által szintén remekül eljátszott „utódja”, Hangman is csak másodhegedűsök, csak asszisztálnak az „öreg rókák” meséjéhez.

Régen a mester-tanítvány kapcsolatokat bemutató filmekben a mester ugyan emlékezetes figura volt, de a tanítványon, az ő fejlődésén és továbblépésén volt a hangsúly.
A Top Gun: Maverickben a mester minduntalan verseng a tanítványaival, nem akarja, nem tudja átadni a stafétabotot,
már csak azért sem, mert mint a nyolcvanas–kilencvenes évek (Christopher Lasch történész kifejezésével élve: „az önimádat korának”) más sztárjai (leginkább Sylvester Stallone és Keanu Reeves), úgy Cruise sem tud vagy akar megöregedni. Távoli felvételek alapján, például az első rész híres röplabdázós jelenetét megismétlő tengerparti rögbimeccsen alig-alig lehet megmondani, hogy a húszas–harmincas éveikben járó színészek között melyik a hatvan felé tartó Tom Cruise.

Félreértés ne essék, itt egyáltalán nem azzal van a gond, hogy kirobbanóan jó formában tartja magát Cruise, sőt példát vehetne róla sok korabeli, aki elhanyagolja testét a kora okán. Dramaturgiai szempontból azonban cseppet sem tesz jót a kifejezetten drámaira hangszerelt, már-már hatásvadász, a néző meghatódottságára utazó Top Gun: Mavericknek, hogy a sztár karakterét ennyire a cselekmény centrumába helyezték, hogy a fiatalokat ennyire tőle tették függővé. Logikus lépés lett volna egy ilyen idősebb mesterkarakter esetében, hogy a végső, nagy leszámolás során átadja a stafétabotot, megengedi az új generáció tagjainak, hogy cselekvő hősökké érjenek, ez azonban nem történik meg.
Tom Cruise filmjében csak Tom Cruise lehet a főhős,
hiszen miatta (és persze a szebb napokat látott, valóban torokrákkal küzdött Val Kilmer miatt) váltanak tízmilliók jegyet a Top Gunra. Nem Miles Tellerért, Glen Powellért vagy a szintén nagyon tehetséges Monica Barbaróért, akinek karakterében, a Top Gun-csapat Phoenix nevű tagjában nagy potenciál volt, de ugyanúgy elszürkült és háttérbe szorult a cselekmény során, ahogy a többi fiatal. Ha legalább a Maverick egy szép hattyúdal lett volna, mint amilyen a Rocky Balboa és a Creed Stallone Rockyja számára, vagy mint a Logan az X-Men-filmek sztárja, Hugh Jackman, illetve karaktere, Rozsomák számára, még akkor sem lenne olyan nagy gond, hogy Cruise nem ereszti a gyeplőt. De a Top Gun folytatása inkább a Rambo 5. párdarabja, amelyben Sly hattyúdal helyett szó szerint szívet tépett ki.

Rooster lehetett volna az új rivális, hiszen Maverickre két okból is neheztel (az édesapja elvesztése és a hős által meghiúsított felvételije miatt), és hasonlóan önfejű őstehetség. Tulajdonképpen a közös sztorijukban önkéntelenül is, de leleplezi magát a Top Gun második része. A roppant értelmetlen, didaktikus, felszínes és giccses párbeszédük során Iceman azt tanácsolja Mavericknek, hogy engedje el végre Roostert, hagyja, hadd álljon a saját lábára, ne óvja-védje őt pótapaként és a Goose iránt érzett bűntudata miatt.
Maverick úgy telepszik rá Rooster életére, ahogy Tom Cruise is rátelepedett a Top Gun: Maverickre és a fiatal hősökre,
akikből éppen azért nem válhat igazi hős vagy drámai karakter, mert Cruise minduntalan ott lebeg felettük (olykor szó szerint is, hiszen nem ritkán föléjük repül, úgy tartja sakkban őket a kiképzés során). Rooster pedig több ennél, hasonlóan forrófejű, mint mestere volt az 1986-os filmben, a Hangmannel való rivalizálása idézhette volna a Maverick kontra Iceman konfliktust. Emellett nagyobb hangsúlyt kaphatott volna az apakomplexus, az ellentmondásos atyai gondoskodás és az elszakadás vágyának feszültsége által meghatározott kapcsolata a főhőssel. Ám Tom Cruise még azt a lehetőséget sem adta meg Miles Teller karakterének, hogy bármilyen őszintén emberi megnyilvánulása legyen az igazi apja felé, Goose-t is csak Maverick viszonylatában emlegeti fel a film. Olyan, mintha Roosternek nem is igazán lett volna köze Goose-hoz, mintha mindig is Maverick lett volna a vér szerinti szülője, akit haláláig csak nevelt az egykori bajtárs.

Mindemellett
nem túl érdekes a már említett Iceman-epizód és a szerelmi szál sem, sőt ez utóbbi a Top Gun: Maverick leggyengébb pontja,
legsablonosabb része. Szegény Val Kilmer egy jelenetben tűnik csak fel, az is egy rendkívül mesterkélt beszélgetés, amit kizárólag a nosztalgia motivált, avagy kellett egy ilyen is, ha már Kilmer volt a másik sztárja a Top Gunnak, hiába, hogy nehezen megy számára a beszéd a torokrák szövődményei miatt. Karakterét legalább méltó módon búcsúztatja el a Maverick. A Jennifer Connely-féle Penny és Maverick románca viszont hiteltelen, összecsapott és nem igazán működik. Félreértés ne essék, Connely ismét jó, sőt 51 évesen ő is bátran letagadhat húsz évet a korából, ám hősnője tipikus hollywoodi nőfigura, még ha próbálták is kicsit elmélyíteni vagy legalább vagánnyá tenni: ezt Cruise egója szintén nem engedte.

Első találkozásuk csak-csak működik, ebben Penny incselkedve megszívatja a kocsmában Mavericket, így annak fizetnie kell a katonák italát. A későbbiekben viszont Jennifer Connelly figurája megmarad egy erős szexuális kisugárzású femme fatale-nak, akivel egy a cél csupán: hogy elnyerje majd őt a férfihős. Talán sokkal érdekesebb lett volna mégis visszahozni valahogy Kelly McGillist, a Maverick szerelmét eredetileg játszó színésznőt, mivel McGillis ma már egyáltalán nem úgy néz ki, mint harminc éve, maga is elismerte, hogy „a korának megfelelően” öregedett, családanya lett és elhagyta a színészi pályát. Mégis izgalmas drámát lehetett volna kihozni abból a feszültségből, hogy
Tom Cruise „örök fiatal” hőse mit kezd a beteg Iceman után a megöregedett és elhízott egykori barátnőjével,
annak fényében, hogy a Top Gun a nyolcvanas évek testkultuszának is egyik emblematikus filmje. Persze kihívás lett volna ezt úgy megoldani, hogy ne érje a filmet a „body shaming” manapság divatos vádja. Egy jobb rendező és egy érzékenyebb forgatókönyv valószínűleg ezt is lehetővé tette volna.
A Top Gun: Maverick persze az, ami az első rész is volt.
Vérbeli repülős akciófilm, amelyben a néző is akkor van elemében, amikor a hősök: ha a vasmadarak a fellegekben repkednek.
Talán jobb is lett volna, ha kizárólag erre koncentrál a Maverick, azaz mer szimpla zsánerfilm lenni, elvégre a John Wickeket és maga módján a Rambo 5-öt is szeretjük. A drámai részek több sebből véreznek, Tom Cruise végső soron sérthetetlen hőse miatt döcögve működnek csak, a szerelmi szál pedig sokat tesz azért, hogy túlnyújtottnak érződjön a Maverick. A rajongóknak mindenképpen kötelező darab, de hogy újranézhető-e többször is, mint az 1986-os első rész? Az már egy másik kérdés.
Top Gun: Maverick, 2022. Rendezte: Joseph Kosinski. Írta: Christopher McQuarrie, Ehren Kruger, Eric Warren Singer. Szereplők: Tom Cruise, Miles Teller, Jennifer Connelly, Glen Powell, Val Kilmer, Jon Hamm, Lewis Pullman, Ed Harris, Monica Barbaro. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
A Top Gun: Maverick a Magyar Filmadatbázison.