A 2022-es Velencei Képzőművészeti Biennálén Keresztes Zsófia képzőművész és Zsikla Mónika kurátor képviseli hazánkat a Giardiniban 1908-ban, harmadik nemzeti pavilonként épült Magyar Pavilonban. A Ludwig Múzeum által kiírt pályázaton nyertes kiállítás Az álmok után: merek dacolni a károkkal címet kapta, mely a kurátori koncepció értelmében az identitáskeresés stációival foglalkozik, és négy nagyobb egységben járja körül a múlt és a jelen ambivalens viszonyát a jövőhöz, illetve a szubjektum önazonosságának, az identitás feltérképezésének állomásait.
A tárlat egyik alapvetése az Arthur Schopenhauer nevéhez köthető sündisznó-dilemmához nyúlik vissza. Az ember – lévén társadalmi lény – képtelen egyedül élni, ezért folyamatosan keres másokat, akikkel megoszthatja gondolatait, érzéseit és szeretetét, viszont minél közelebb kerül a másikhoz, annál valószínűbb, hogy kölcsönösen megsebzik egymást.
Két nehéz év után úgy tűnik, hogy az 59. Képzőművészeti Biennále visszatér a rendes kerékvágásba.
(2020-ban a pandémia okán elmaradt a Biennále, az így páratlan évre került 2021-es Építészeti Biennálén pedig nem minden ország képviseltette magát, vagy ha a kiállítás meg is épült, akkor a művészek nem jöttek el minden esetben személyesen, illetve volt, ahol csak QR-kódokkal ellátott, virtuális kiállítás jött létre.)
KULTer.hu: Az idei képzőművészeti Biennále főkurátori posztjára felkért Cecila Alemani Az álmok teje/Álomtej (The Milk of Dreams/Il latte dei sogni) címet választotta a kiállításnak. Az Álomtej Leonora Carrington egyik könyvétől kölcsönzi a címét, amelyben a szürrealista művész egy olyan mágikus világot ír le, ahol az élet a képzelet szűrőjén keresztül folyamatosan átalakul, egy olyan világot, ahol mindenki szabadon átváltozhat azzá, akivé csak akar. Ugyanakkor a mű egy olyan évszázad allegóriája is, amely elviselhetetlen nyomást helyezett az egyénre. Carringtont magát számkivetetté tette, elmegyógyintézetbe zárta, de ő így is rendelkezett annyi erővel, hogy rejtélyekkel teli, izgalmas énje elkerülje a koherens identitás kialakításának korlátait. Amikor születéséről kérdezték, Carrington például azt válaszolta, hogy ő maga anyja és egy gép találkozásából származik. A kiállítás fő témái a poszthumán állapot, egyén és technológia kapcsolata, az emberi test átalakulása és viszonya a környezetéhez, Földünkhöz. A koncepció tehát tágra szabja az értelmezési keretet. A példák között nekem talán az a lehetőség áll a legközelebb a ti kiállításotokhoz, amit a feminista gondolkodó és aktivista Silvia Federici a „világ újra varázsossá tételé”-nek hív, amely a bennszülött tradíciókat vegyíti a személyes mitológiákkal, hasonlatosan ahhoz, amit Leonora Carrington gondol. A főkurátori tematikában, vagy ahhoz képest hol helyeznétek el a Magyar Pavilon kiállítást?
Az idősorrendeket tekintve érdekes helyzet állt elő, ugyanis a mi pályázati anyagunk 2020 decemberében született meg, és amikor a főkurátori tematika és az 59. Velencei Biennále központi címe kiderült, akkor mi már fél éve dolgoztunk a projektünk kivitelezésén. Így nehéz kérdés, hogy mihez képest, mit és hova pozicionálnánk. Amikor Zsófival elkezdtünk együtt dolgozni a pályázati anyag összeállításán, akkor a kiállítás tematikájának „kitalálása” úgy kezdődött, hogy elkezdtem Zsófit arról faggatni, hogy
mik azok a teoretikus és esztétikai vetületű dolgok, amelyek őt foglalkoztatják,
és amelyek annyira fontosak számára, hogy egy Velencei Biennále-kiállításba is tovább vihetnénk vagy integrálhatnánk őket. Ekkor kerültek elő olyan fogalmak és elméletek, mint a hidrofeminizmus, az empátia és a részvét, a közösséghez történő kapcsolódás, vagy akár a digitális kannibalizmus. Napokon keresztül, hosszú órákon át beszélgettünk ezekről, és amikor csokorba szedtük az alapgondolatokat, akkor elkezdtük az ötleteinket a terekhez igazítani. A Giardini di Castellóban található magyar nemzeti pavilonnak nagyon speciálisan, tengely/tükörszimmetrikusan szerkesztett a kiállítótér-rendszere, és
az fontos törekvés volt számunkra, hogy a kiállítás organikusan illeszkedjen a kiállítótér adottságaihoz és párbeszédben álljon vele.
A tematikus illeszkedésre visszatérve pedig még az a párhuzam is érdekes lehet, hogy a főkurátor, Cecilia Alemani által választott kiállításcím mellett nekünk is volt irodalmi referenciánk, Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, amelynek egyetlen mozzanatát asszociatív kiindulópontként használtuk. Viszont fontos megemlíteni, hogy a kiállítás nem parafrazeálja a regény cselekményét, hanem egy teljesen önálló gondolatmenetet épít fel és jár végig.
KULTer.hu: A kiállításhoz nagyon kevés szöveg tartozik, mintha a műtárgyak erős vizualitása ledobná magáról a narratív keretet és a verbalitásba fordíthatóságot. Ennek némileg ellentmondva, a schopenhaueri gondolatmeneten túl a kurátori koncepció a velencei kiállítás asszociatív kiindulópontját egy, ahogyan említetted, nagyon ismert és Olaszországhoz kötődő mű, Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és holdvilág című regényének egy mozzanatához köti. Melyik ez a mozzanat és miért éppen egy ilyen kultművet jelöltetek ki narratív referenciapontként?
Zsófi szobrainak a vizualitása annyira erős, hogy narratív kíséret nélkül is beég a nézők retinájába. A saját pályámon kurátorként is lever a víz az olyan kiállításoktól, amelyek szövegcentrikusak ahelyett, hogy műcentrikusak lennének (itt most nem elsősorban a fogalmi és konceptuális kiállításokra gondolok).
Zsófival mindketten egyetértettünk abban, hogy nem szeretnénk narratív aláfestéssel túlmagyarázni a kiállítást.
Fontos, hogy a néző kapjon néhány gondolati mankót, aminek segítségével elindulhat a kiállítótérbe, de a lényegi törekvésünk az volt, hogy a tereken áthaladva, minden látogatónak meglegyen a saját „utazása”. A schopenhaueri gondolatmenet „teoretikusságát” a Szerb Antal-regény kiemelt mozzanatával mintegy feloldani igyekeztünk.
A narratív referenciaként kiemelt rész a regény elejéről származik, és azt a konkrét pillanatot idéztük fel, amikor a főhős, Mihály Velencébe érkezik nászútra. Az első reggelen egyedül, a felesége mellől szinte megszökve megy át Ravennába megnézni a híres mozaikokat, amelyek felidézték a múltját, és az Ulpius testvérekkel töltött karácsony estéjét, amikor a hatalmas művészettörténeti albumokat lapozgatva, reprodukciókon nézegették a ravennai mozaikokat. A pillanatban, amikor házas emberként ott állt a mozaikok előtt, azzal a felismeréssel szembesült, hogy a konszolidált, polgári házasélet nem fog működni számára addig, amíg végig nem járja a múltjának és az identitásának a stációit, és a katartikus felismerés után útnak indult. A pavilon fedetlen belső udvarának oltárával egy ehhez hasonló, szembesítő, vagy ha úgy tetszik,
katartikus pillanatot szerettünk volna „megidézni” a nézőben.
Összességében ennyiben kapcsolódunk csupán az Utas és holdvilághoz.
KULTer.hu: A műveken végigtekintve, a pályázat elnyerésétől kezdve a kiállításig hatalmas munkát kellett elvégezni, hiszen a szobrok kifejezetten a kiállításra készültek el. Mennyire speciális a helyszín egy olyan művésznek, aki mozaikokkal dolgozik? Érdekességképpen: Káldi Kata restaurátor éppen a kiállítás installálásakor javította a pavilon mögött a Szent Imre herceget és Kupa vezért ábrázoló mozaikoszlopot. Mintha az egész város így lenne kirakva, apró darabonként. Első ránézésre a nemi szimbólumok nagyon erősen és körülhatárolhatóan jelennek meg, azonban a kiállítás végére érve és a részleteket megfigyelve a valóság ezen szelete is szertefoszlik, és sokszor visszaugrik valami nemi szerepek előtti, kollektív eredőbe. Sokan kiemelik, hogy hosszú idő óta újra női kiállító lesz a Magyar Pavilonban. Az általatok teremtett világban van ennek jelentősége?
A kollektív vonatkozás (is) fontos volt számunkra, amire egyrészt utalnak a kiállítótérben szétfutó és a szobrokat egymással összekötő lánckötegek is. Másrészt az
a nagy kollektív eredő, amire utalsz szintén tudatosan jelenik meg az egész kiállításban.
De a női princípium hangsúlyozása nem igazán volt elsődleges számunkra. Sőt, az angol prezentációk során több alkalommal is érdekes helyzeteket szült, amikor az apszis és az egész kiállítás központi szobráról beszéltünk, aminek Zsófia a The Blind nevet adta, és amikor azt hangsúlyoztuk, hogy ez a központi szobor szüli meg a pavilon összes többi szobrát, de annak ellenére, hogy ő a szülő (megszülő) pozíciójában van, a női- és a férfinemet jelölő he és she névmások is érvényesek és vonatkoztathatók rá.
Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítása az 59. Velencei Biennále magyar pavilonjában tekinthető meg 2022. április 23. és november 27. között. Ezt követően pedig Budapesten a Ludwig Múzeumban is látható lesz.
A borítókép forrása: humenonline.hu
