Bár a felébredés nem ment egyszerűen, a reggeli koffeinadagok segítettek felélénkíteni a táborozókat: folytatódott a kreatív asszociációk sora, és megszaporodott a fárasztó szóviccek és az ironizáló hozzászólások száma. Ha fragmentumokkal kellene szemléltetnem a tizedik FISZ-tábor második napját, meg nem írt versekre, irodalmi mintákra és a kortárs folyóiratkultúra égető kérdéseire utalnék.
Tudósítói feladataim miatt a Károlyi Csaba által tartott első szerkesztői proszemináriumról lemaradtam, de célkitűzésem a következő napokban belehallgatni az ott folyó munkába. Terék Anna líraműhelyén a nyitóalkalomhoz képest talán még produktívabbá vált a közös gondolkodás. Repkedtek a kommentek, új jelentésrétegekre irányult a figyelem, pontos korrektori észrevételek születtek. Én is lelkesen jegyzeteltem a szövegeimre adott reflexiókat. Azért is hasznosnak bizonyul egymás verseinek megismerése, mert olyan szép, korábban ismeretlen terminusokkal bővülhet szókészletünk, mint a faoltással kapcsolatos dajkaalany kifejezés. Eljátszottunk azzal a koncepcióval is, hogy milyen megírni egy vers meg nem valósulását.
Délután Balajthy Ágnes irodalomtörténész, kritikus beszélgetett Závada Pállal − az életmű-bemutatót a Závada-kötetektől eltérően az elején kezdték. 1986-ban jelent meg a szerző Kulákprés című szociográfiája, mely műfaj kérdését Balajthy forró témaként értékelte, hiszen számos fiatal szerzőt megmozgat.
A Tótkomlósról származó író a prózafordulat idején még nem gondolkozott szépirodalmi publikációról.
Az foglalkoztatta, hogy miként lehet leírni olyan, technológia által betagozott, társadalomként működő konstellációkat, mint az acélgyár. A beszélgetést továbbfűzve Balajthy kiemelte Závada szövegeinek érzékenységét a nyelv és a hatalom összefüggéseire. A kulák szó terheltségére is reflektáltak. Závada a nyolcvanas évekbeli megpróbáltatásokról, súlyos ügyekről és a megítélés ellehetetlenüléséről is beszélt.
Ezt követően Balajthy szépírói inspirációról, a Jadviga párnája mögötti ihletettségről kérdezte a szerzőt, hiszen az irodalomban kevéssé reprezentált szlovák közösség színrevitele mellett a személyes érdekeltség – mint Esterházy esetében a deklasszálódott arisztokrata múlt – is működtethette az érdeklődést. Závadának a munkafolyamat beindításához azok a felkutatott történetek szolgáltak alapul, amelyek kimaradtak a szociográfiájából.
A számára hozzáférhetőből indult ki, amibe be tudta gyökereztetni a forráselemeket.
Sajtótörténeti kitekintésre is sor került, Balajthy nyíltan és nyitottan érdeklődött a Nők Lapjában publikált utánközlésekről, a kommercializálódás szubverzív zöngéjéről, azonban Závadának ezek a publikációk nem okoztak különösebb dilemmát, hiszen a már megjelent Jadvigából kerültek nyomtatásra válogatott szakaszok.
Lineárisan haladva a Závada-korpuszban, a soron következő kötetek mind történelmi és családregények. Bár nem egyértelmű a folytonosság, a recepció gyakran Mikszáthhoz kapcsolja őket. Závada nem választott ideáltípusokat, ugyanakkor az olyan művek, mint a Bovaryné, az Anna Karenina vagy az Iszony meghatározó előzmények számára – éppen ezért nem olvassa újra őket. Nyelvi minták kölcsönzésével azonban élt:
Gárdonyinál talált olyan fordulatokat, melyek az általa alkotott karakterek észjárását követik.
Sokat merít a tényirodalomból, helytörténeti munkákból, fotókból is. Rátért az alkotói folyamat apróbb fázisaira, a hangtalálás kérdésére is: teljesen áttranszformálja a jeleneteket a szám és személy megváltoztatása, az „én” és a „mi” cseréje. Balajthy szerint a kollektív beszédmód Závada névjegyévé vált, ugyanakkor ennek a névmásnak a használata szükségszerűen kirekeszt másokat.
Závada regényei a 20. század koordinátái között rendezik be téridejüket, mely száz évben megnőtt az archiválás jelentősége. A fénykép motívumként, szövegszervező erőként, tematikusan egyaránt fontos (Természetes fény stb.). Balajthy ezúttal Závada fotográfiához való attitűdjére volt kíváncsi, aki azonban nem fotóz, mindössze „nézegetős” viszonyt ápol az elsősorban fekete-fehér képekkel. A fotográfus makacsul ragaszkodik a szerepléshez:
előfordult, már több fejezet készen volt, amikor Závada rájött, ismét megírt egy fényképészt.
A karakter felléptetésének motiváltságát az adhatja, hogy kapcsolati hálójából következve hamar hírekhez jut, így mozgalmas figurának számít.
Az új könyvre terelődött a szó, amelyben bár nem dominánsan, de megjelennek a filmesek. A főszereplő Apfelbaum Ádám konstans mód fotók közelében van. Balajthy váratlan húzásként értékelte, hogy bár a temporális jegyek és a helyszín illeszkedik az életmű eddigi darabjainak láncolatába, de verses regény formában, Madách-átiratként valósult meg. Závada elmondta,
egy felkérés apropójából született színdarabtöredéket gondolt tovább,
és bíbelődött a drámai jambus követésével. Folytatni akarta a madáchi játékszabályok szerinti írást, ugyanakkor asszociációkat, utalásokat alkalmazott az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin címen megjelent műben.
A narrátor folyamatosan kommentálja az elbeszélői tevékenységet, melyre így életrajzi elemek szőtteseként tekinthetünk. Balajthy úgy fogalmazott, emléket állít a verses regény − nemcsak a történelmi eseményeknek, hanem egy baráti-irodalmi közegnek is. Závada elsősorban a Nagyváradhoz kötődő Réz Pálra utalt, aki a Holmi főszerkesztőjeként és magánemberként is fontos személy a számára. Balajthy a fiatalabb generációk szempontjából is fontosnak tartja, hogy a most megjelent műben kirajzolódik egy közeg. A relációt megfordítva Závada fiatal (próza)irodalomra való rálátásáról érdeklődött. Az író ettől a kérdéstől tartott, és a nevek említésétől való tartózkodás ellenére elárulta, hullámszerűen szokott olvasni, odafigyelni és tanulni.
Az esti beszélgetés az ON/OFF dupla kerekasztal print és online folyóiratokkal címet viselte, melynek második etapjában vendégként is részt vehettem. A szekciókat Zelei Dávid és Szirák Sára moderálták, akik már az első szavakkal bensőséges, barátságos hangulatot hoztak létre. Prominens vidéki folyóiratok szerkesztői szólaltak meg az elkövetkező órában, Szirák Péter a debreceni illetőségű Alföld, Mohácsi Balázs a pécsi Jelenkor, és Kollár Árpád a szegedi Tiszatáj képviseletében. Zelei szinte válasszá szelídülő kérdésében a lokalitáshoz való viszonyról kérdezte a meghívottakat, illetve azokra a jellegadó kódokra volt kíváncsi, amelyek alapján beazonosíthatóak a folyóiratok.
Kollár a „vidéki” megnevezéshez való viszonyát egy anekdotával szemléltette.
Onnan indította válaszát, hogy nagyapja galambász volt. Az idegen példányokat hívták vidékinek, és a többi madár kireptetésével próbálták becsatornázni őket – csapattaggá váltak vagy mentek a levesbe. Ami az arculatokat illeti, a felálláson végigtekintve a színskála mentén azonosította a lapokat: van a fehér, a sárga, és a (valahogy kinéző) tarka folyóirat. Komolyra fordítva a szót, nem lát lényegbeli különbséget a kortárs folyóiratprofilok között, míg a kilencvenes években sokkal jobban körülhatárolható volt a lapok karaktere.
Amitől talán más a Tiszatáj, az a tematikus koncepcióikban érhető tetten.
A regionális megvillantására a helyi közegben erőteljes érdeklődés mutatkozik, de a vajdasági és az erdélyi magyar irodalomra is figyelnek. Mohácsi vette át a szót, aki szerint markáns hagyománytudata van a Jelenkornak, amelyet vállaltan folytatnak. A másik következetesség a szerkesztéstechnikájukra vonatkozik: mivel nincsenek náluk rovatok, mindenki elolvas mindent. Ez egy bizonyos fokú műhelymunkát eredményez, melynek során olyan szövegekkel is foglalkoznak, amelyek nem illeszkednek szorosan az érdeklődési horizontjukhoz. Szirák Péter az Alföld fontosabb történeti állomásainak ismertetésével nyitotta válaszát, konklúzióként pedig azt fogalmazta meg a nagy múltú folyóirat identitását illetően, hogy az átalakulások lapja. Kiemelte, vannak átfedések a folyóiratok szerzői között, hiszen nem őrzik az irodalom határait.
Unikális intézményként beszélt az Alföld Stúdióról, amely egy szabad szeminárium fiatal irodalmárok számára.
Egyfajta teremtett lokalitást képzel el, amennyiben nem helyet adni, hanem azt kialakítani kell.
Következő kérdésében Zelei kiemelte, mindhárom település egyetemváros. Van tehát egy potenciális fiatal szerzőgárda, amelyre építhetnek, fontos misszióvá válhat a pályaindítás. Mohácsi szerint a Jelenkor számára a helyi érdekeltségnél fontosabb a közlésre kerülő anyagok minősége, viszont biztos abban, hogy a kiemelkedő pécsi hallgatókkal találkozni fognak a szerkesztőségben. A tehetséggondozás korlátaira is reflektált: amikor megy a havi „daráló”, nem egyszerű olyan színvonalas műhelyet működtetni, mint például a Hévíz és a Műút. Kollár is hangsúlyozta, erős az áramlás az egyetemek és a helyi folyóiratok között. Működésük élő műhelymunkát ad, nem csak presztízskérdés.
Zelei felidézte a 2000-es évek végének feltételezéseit az online platformok térhódítását és a printek ellehetetlenülését illetően, jelenleg viszont
egyfajta munkamegosztásként, együttműködésként tekint az ON/OFF kettősségre.
Ehhez kapcsolódott az est másik moderátora, Szirák Sára, aki szerint immár brandekről beszélhetünk, és a több évtizedes múlttal rendelkező folyóiratok online térbe való átállási lehetőségei érdekelték. Az Alföld szerkesztősége ragaszkodik a nyomtatott formátumhoz, mely mellett érvként az analóg archívumok kiszámítható tartóssága, illetve a – főként tanulmányfogyasztók – számára optimális olvasmányélmény szól. A print megvalósulás azért is fontos, mert „részben az örökkévalóságnak dolgoznak.” A Lapis József főszerkesztésével működő Alföld Online a folyóirattal minimális átfedéssel működik. Az arculat esetében pedig nem törekedtek „olcsó népszerűségre”, megmaradtak a fekete-fehér designnál.
Ez a színvilág a grafikák vonatkozásában különösen üdvösnek bizonyul.
Mohácsi beszámolt arról, hogy hosszasan folyó vita, megmaradjon-e a Jelenkor régóta meglévő megjelenése. Online felületükre rövid szavatossági idejű írások érkeznek, és abban a térben vizuálisan is több mindenre képesek. A Tiszatáj digitális platformja szintén a gyors reakcióra, a gyorsan fogyó szövegekre van kihegyezve. A nem egészen fél éve megújult, „ráncfelvarráson átesett” oldalon primer szövegeket is hoznak, de a folyóirat-megjelenésekből is szemléznek. Míg a print erősen szövegcentrikus, az online felület a társművészetek szempontjából bizonyul izgalmasnak és hoz olvasottságot. Kollár az átfutási időre is kitért, hiszen jelentős különbség van a két közléslehetőség között. Míg a folyóiratszerkesztők bevárják a szövegeket, hogy egy adott koncepció mentén rendezhessék el azokat, addig a platform gyorsasága előnyös lehet a türelmetlen szerzők számára.
A zárszóhoz közeledve, de azt még el nem érve Szirák Péter a szcéna drámai kérdésére, az intézményrendszer működésére is kitért. Ahogyan arról a délutáni kritikaszemináriumon is említést tett,
Magyarországon bizonyos értelemben szokatlan folyóiratkultúra működik,
hiszen a legtöbb helyen a kritikai írások lapok mellékleteiben kapnak helyet. Az eredetileg eszközjellegű orgánumok a rendszerváltás után alakították ki önállóságukat, amelyet a finanszírozás törékenységének dacára fenntartanak. Kollár szóban aláhúzta az elmondottakat, és kiegészítette a folyóiratok egyik jelentőségével: az első hordozói az irodalomnak, amelyeket újraindítani nagyon nehéz. Mohácsi – az utolsó szó jogán – a financiális támogatásokat érintette. Szerinte nagy szükség volna arányosabb elosztásra, a minőség értékelésére, az anyagi stabilitás megteremtésére. Végül azzal zárta hozzászólását, és a kerekasztalt, hogy ők bizony „kolbászfolyóirat”, a nagyapja pedig tűzoltó volt.
Rövid átállást követően megkezdődött a digitális térben működő lapok diszkussziója. A moderátorok jól működő felállása maradt, a kérdezettek pedig Vincze Bence, az f21.hu alapító-főszerkesztője, Valuska László, a Könyves Magazin főszerkesztője voltak, a KULTer.hu képviseletében pedig én szólaltam fel a litKULT rovat szerkesztőjeként. Megkettőződni sajnos ezúttal sem tudtam, így a memóriámra hagyatkozva számolok be az elhangzottakról. Zelei elsőként a portálok célkitűzéseire volt kíváncsi, s már az első válaszokból kiderült, különböző irányvonalakat tartunk követésre érdemesnek.
Az f21 és a KULTer a tehetséggondozást, a fiatal szerzők mentorálását, első publikációhoz segítését érzi feladatának,
amelyet előbbi oldal egy kiterjedt mentorhálózat működtetésével, több mint 110 szerző foglalkoztatásával és támogatásával, valamint pályázatok kiírásával igyekszik megvalósítani. Míg utóbbi az egyetemi hallgatókkal való szoros együttműködés mellett olyan kezdeményezésekkel igyekszik ezt elősegíteni, mint a 2018-ban alapított KULTer stART-díj. A Könyves Magazin más szempontokat érvényesítve, piaci logika mentén, projektekben gondolkodva szerveződik. A kerekasztalon olyan kurrens, a szerkesztőségek számára is aktuális problematikák merültek fel, mint az anyagi háttér megteremtése, valamint a hírek szempontjából különösen lényeges hirtelen reakciók, és a felületek között folyó gyorsasági verseny. Bár hosszasan lehetett volna még tanácskozni, az időkeret lejárt, a beszélgetést rövidre kellett zárni. Ahogyan ezt a beszámolót is, várnak a további műhelyek, szervezett és szervezetlen programok.
FISZ-tábor 2022 − 2. nap, Szokolya−Királyrét, 2022. július 7.
A fotókat Szirák Sára és Gondos Mária Magdolna készítették.
