A patkányfogó
Azt mondja Tata, hogy patkány van a ház körül. Én még sohasem láttam patkányt. Talán még a macska is fél tőle, mert nagyobb az egérnél, és nem pofozhatja a mancsával, ahogy az egeret szokta. Mindenesetre nem bízzuk a macskára, hogy megfogja. Tata csapdákat állít a fészerben, fémből készült ketreceket, amiben kampóra tűzi a szalonnát. Ha bemászik a patkány, és elkezdi rángatni, rácsapódik az ajtó, és nem tud kijönni.
Két csapda van a fészerben, egyik a bejárat mellett, másik az ablak alatt. Tata patkányfogónak hívja őket. Minden nap megnézem, fogtunk-e patkányt. Hétvégén már reggel ellenőrzöm, hét közben csak délután, miután hazajövök az iskolából, viszont a ketrec hetek óta üresen áll. Időnként megfordul a fejemben, talán nem is lehet a csapdákkal semmit se fogni, lemondok róla, hogy valaha is patkányt látok, aztán megborzongok a gondolattól, hogy egyszer mégis ott lesz.
Végül nem én találtam rá, hanem Tata. Rajtam kívül senkit sem izgatott a dolog, hívtam a nővéremet, hogy nézzük meg, de nem volt rá ideje, mert fogalmazást kellett írnia. Mindig cserbenhagy. Az öcsémet nem is hívtam, mert túl kicsi még, biztosan megijedne. Kimegyek az udvarra, keresem Tatát, hátha együtt mehetünk a fészerbe, de nincs senki az udvaron, nem hallok semmi mozgást. Félénken elindulok a fészer felé, innen pillantom meg Tatát, a lugasban áll háttal nekem, és egy vasrudat tart a jobb kezében. Megfordul, a másik kezében meglátom a patkányfogót. Nem merem megszólítani, mindig csak hallgatunk, akkor is, amikor tavasszal órákig nézem, ahogy ássa a friss földet a kertben.
Arrébb megy, egészen a lugas végéig, egy ládára teszi a patkányfogót: én is közelebb megyek, és elbújok egy szőlőtőke mögé. Nem hiszem, hogy elküldene, mégis jobbnak látom, ha elrejtőzöm. A szőlő nem takar el teljesen, de most ennyi is elég. Visszatartom a lélegzetem, közben hallom a szívemet, ahogy egyre gyorsabban kezd verni. Tata komótos mozdulatokkal készülődik. Ugyanazt a kék köpenyt hordja, amivel a szomszédban szokott disznót vágni. Engem soha nem vitt magával, hogy lássam a spriccelő vért és halljam az állat visítását. Most nem éles kés van nála, hanem hegyes rúd. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy el kellene szaladnom, de a lábamból kimegy az erő, megbabonázva nézem tovább, ahogy a patkány rémülten szaladgál, nem tud szabadulni, mert folyton nekicsapódik a ketrec falának.
Tata felemeli a vasrudat, és megcélozza a patkányt; hiába próbálja megszúrni, az állat folyton elkerüli a rúd hegyes végét, a ketrec végébe menekül. Levegőhöz jutok, Tata pedig morog magában, szitkozódik, hogy nem sikerül. Pár méterre állok tőle, de nem foglalkozik velem, csak a sarokba szorított állattal. Forgatja a rudat, próbálja úgy irányítani, hogy meg tudja szúrni, hirtelen felemeli, az állat felé fordítja, majd döf. A patkány nyüszít, Tata pedig újra szitkozódik. Nem folyik vér, csak pár csepp, miközben többször megszúrja a vergődő patkányt. Indulnék felé, de csak egy lépést teszek meg. Vagy annyit sem. Lenyelem a kiáltást, a szívem egyre hangosabban kalapál a torkomban.
Hiába hatolt át a rúd a testén, még mindig él. Látom a vércsíkot, ahogy az állat vonszolja magát a ketrecben. Tata dühösen felemeli a patkányfogót, a vasrudat pedig a földbe szúrja. A kert végében van egy nagy dézsa, tele vízzel, oda indul és viszi a ketrecbe zárt testet. Belemeríti a dézsába, miközben egészen ráhajol, és mozdulatlanul áll egy ideig. Dermedten nézem, ahogy kiemeli a patkányfogót a vízből. Már nincs sehol vér, lemosta a víz, a patkány ernyedt teste ide-oda csúszkál.
Miközben elhalad mellettem a ketrecet lóbálva, Tata egy pillanatra kifejezéstelen szemekkel rám néz, mintha nem látna. A hallgatása szorítja a mellkasomat, hátrébb lépek a lugasban, a szőlőtőke mögé, és egy ideig nézem a sárga leveleket, ahogy rájuk süt a nap.
Borítókép: Unsplash
