Ez az első FISZ-táborom, amelyen egy szépirodalmi szeminárium tagjaként vehetek részt, emellett vendégként meghívást kaptam a második nap esti kerekasztal-beszélgetésére is. Ez az első alkalom, hogy napi ütemezésű tudósításokra vállalkoztam, így magam számára ugyancsak izgalmas kísérletezésnek ígérkezik a beszámolósorozat. A Fiatal Írók Szövetsége által szervezett táborra idén tizedik alkalommal, a megszokottnál két héttel korábban, a tavalyi fővárosi kitérő után ismét Királyréten kerül sor.
Sok minden képes beindítani a szorongást, többek között a számomra még ismeretlen helyszínek megtalálása, így a Királyrétre való eljutás is. A FISZ-tábor szervezőinek precizitása és odafigyelése viszont mérsékelte aggodalmaimat: pontos tájékoztatást adtak Királyrét megközelítésének lehetőségeiről. Karakteremhez illően a korábbi járatokat választottam. A Nyugati pályaudvaron várakozás közben máris kiszúrtam néhány ismerőst, így közösen vettük az irányt észak felé.
A gyerekkori táborozások hangulatát idéző kisvasúttal érkeztünk,
elfoglaltuk szállásainkat, ebben Kiss A. Kriszta navigálására támaszkodhattunk. Néhány perccel később − ekkor már éhes hassal − el is foglaltuk a Kastélyszálló ebédlőjét, ahol Antal Nikolett, a FISZ társelnöke, illetve Tóth-Czifra Júlia, a tábor főszervezője köszöntötte az idén újból Királyrétre költöző táborlakókat. Rövid felvezetőjük azonnal létrehozta azt a nyugodt, barátságos atmoszférát, amely a nap hátralévő részében is a tábor jellemzője maradt. Ismertették a programtervet, amely szerencsére plakátokon és a Facebook-esemény leírásában is elérhető, ugyanis megfigyeléseim szerint az időpontok észben tartásával, a percek és órák követésével többünknek kihívásai adódnak.
Megnyitóbeszédükben bemutatták a szervezőket,
akikhez bátran fordulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal, valamint a szemináriumok vezetőit, a régi és új arcokat. Ebben az évadban líraműhelyt Terék Anna és Turi Tímea, prózaszemináriumot Solymosi Bálint, Szvoren Edina és Zoltán Gábor, műfordító alkalmakat Nádasdy Ádám tart. Mindez kiegészül a PesText fordítóworkshopjával, amelyet Vörös István vezet. A kritikusi ambíciókat dédelgető fiatalok Lapis Józseffel dolgozhattak volna együtt, távolmaradása miatt, immár sokadik alkalommal Károlyi Csaba lépett a kritikaműhely élére, aki délelőttönként szerkesztői ismeretek proszemináriumot is tart az érdeklődőknek.
Terék Anna líraszemináriumába kerültem, egy nyitott, építő kritikákat bátran megfogalmazó, egymás észrevételeire nyitott csapatba. Bár kétszer is megtettük a bemutatkozó kört (másodjára csak a nevek szerveződtek sűrű láncba), az alkalom felénél úgy döntöttünk, felcímkézzük magunkat mind a tizennégyen. Az ismerkedést követően az általunk hozott szövegekkel kezdtünk foglalkozni, és a tervek szerint ez a munkaforma marad a meghatározó a négy nap során, de nyitottnak mutatkoztunk ujjgyakorlatok kipróbálására is.
Intuitív módon, lazán formálódó kooperációra számítok.
A vívódások ellenére benyomásom szerint hamar (fel)oldódtunk, miközben a szöveggondozás közben szó esett a biblikus képek kiforgatásáról, az olvasó mérgelődéséről, barkácsműhely alapításáról és arról, hogy kijjebb kellene menni az univerzumból.
A tábor beszélgetéssorozatának első vendége Mán-Várhegyi Réka volt, akivel Antal Nikolett beszélgetett. A szerző eddigi munkásságára fókuszáló, Vázlat valami máshoz című kötetét bemutató esemény azonban apróbb zökkenőkkel mutatott rá emberi oldalunkra és a természetben létezés kihívásaira. A beszélgetés vendége a diskurzus megkezdése előtt elnézést kért, amiért a kisgyermeke jelenléte miatt etetésekre is sor kerülhet, majd humorosan egy képregényskicc vízióját vázolta fel, amelyben a női karakter (Miss Breast 2022) szövegbuborékjában a „milliók csodálták meg a mellemet” felirat szerepelne. Erre ő maga „az enyémet is” reflexióval kontrázhatna rá. A moderátor Mán-Várhegyi gyermek- és ifjúsági irodalmi írásaira terelte a szót. A szerző debütáló kötete, valamint a Tilos az Á! Könyvek sorozatban megjelent A szupermenők. Szabó Marcellina titkos naplója mellett több antológiában is helyet kaptak fiatalabb korosztályok számára írt szövegei.
A szerző remek címadó készséggel rendelkezik,
hiszen novelláinak részletei vagy címei több esetben is megjelentek az azokat közlő antológiák borítóján. Antal Nikolett ezt követően Mán-Várhegyi térkezelését, a lakótelep iránti „vonzalmat” említette, és Jan Gehl Élhető városok című kötetére hivatkozva vetette fel annak lehetőségét, hogy a brutális építészet brutalizálhatja a városlakókat. Elmondása szerint nem tudja, mit tesznek a lelkünkkel a macskakövek, mindazonáltal foglalkoztatja az összefüggés.
Békásmegyerben, ahová tizennégy évesen került, mintha visszavenné a növényzet az uralmat –
a térség zölden burjánzik, a hajtások megcélozták az első emeleteket. Mán-Várhegyi a beszélgetés vendégszereplőjének mozgolódásaira figyelve fejtegette a panelépületek rugalmatlanságát, eközben a FISZ standjának irányából is érkeztek oldott hangulatról árulkodó mondatfoszlányok, és az első darázstámadások is elindultak a rovarok jelenlétére felkészületlen tudósító ellen. A lakótelepek szűkösségéről Mán-Várhegyi csak Pest megyébe költözését követően gondolkodott el. Válaszát bővítve az életközepi válság kihívásairól tett említést, mely akként kapcsolódik regényeinek térpoétikájához, hogy ebben az életszakaszban sok mindent hajlamos meglátni az ember a szüleivel kapcsolatban. Például, hogy miként predesztinálja őket lakóhelyük, mennyiben hasonlítanak a tér vonásai ahhoz, amivé válni kényszerültek.
Bár elmondása szerint a Boldogtalanság az Auróra-telepen írása közben lecsökkent a különböző problematikákról való aktív gondolkodás, az őt foglalkoztató kérdések észrevétlenül bekúsznak a szövegbe. Nehéz látni a tágabb kérdésköröket, egy méternél messzebbre tekinteni, amikor abban a távolságban vannak a megoldásra váró dolgok.
Antal ezt követően a szereplők menekülésmintázataira hívta fel a figyelmet.
Meglátása szerint észlelhető egy tendencia, miszerint a nők az apró, a „closet”-szerű terekre a kivonulás lehetőségeiként tekintenek. Ennek dilemmái Mán-Várhegyi figurái által is jeleneteződnek. A moderátor ennek mentén a szerző személyes tapasztalataira kérdezett rá, aki messzebbről indította válaszát: igyekszik a megírás folyamatára egyfajta projektként tekinteni.
Az átélést azonban nehezíti a láthatatlan munkából fakadó mentális terhelés,
melyre példaként a rezsi kifizetésének észben tartását és az időnkénti vegán menü hozzávalóinak beszerzését hozta. Abban az értelemben önéletrajzi kötetként gondol a Vázlat valami máshoz című új regényére, hogy egy kisgyermekes anya élethelyzetéből adódóan formálódott a szöveg. Lekövethető ez a szaggatottságon, az egységek dinamikáján. A beszélgetés kizökkentő tényezőinek sora a hirtelen feltámadó fuvallattal bővült, a közönségben helyet foglalók közül azonban néhányan készségesen segítettek felkapkodni a moderátor jegyzetlapjait, amelyek kipróbálták, milyen érzés helyet változtatni. Antal következő kérdése a Vázlat… erős, kortárs problematikákkal szembesítő mondataira vonatkozott, melyek egy reflektálatlan nyelvhasználatra mutatnak rá.
A kötet írója a feminista hátterének alakulásához ment vissza,
önmagunk alárendeltségi viszonyba rendelésének, a frusztráció belsővé tételének felismeréséhez. A hatalmi különbség rendszerprobléma. A feminista kritika megismerésével egy gyanúszemüveget kapott, amelyen keresztül állandóan vizsgálja, van-e egyenlőtlenség a háttérben, magától értetődő-e a fennálló reláció? Kérdés marad, hogyan csináljuk az életet úgy, hogy közben mindenki megvalósítsa önmagát.
Mán-Várhegyi számára kihívást jelentett a „projekt” egyes szám első személyben történő megírása, a magáról való, szükségszerűen mégis eltávolított beszéd. Saját világból szeretett volna építkezni,
ezúttal a közvetlenül elérhető foglalkoztatta, ami persze nem kizárólag róla szól.
A beszédmód tárgyalásához Antal is csatlakozott, aki szerint a Mágneshegy című regény egyik fő dilemmája a Réka nevű szereplő többi megszólalótól eltérő, egyes szám első személyű szólama. Mán-Várhegyi félt ennek a perspektívának az alkalmazásától, éppen ezért léptette működésbe az új regényben. A beszédmód kiválasztása ugyanakkor önmagában nem generál számára feszültséget az identitáshatárok tekintetében, a szereplőkkel való karakterjegyek hasonlósága viszont annál inkább. Amikor ilyen karakterekkel kísérletezik, jellemzően nem helyezi őket kínos jelenetekbe. Több mint tíz évvel ezelőtt egy televíziós napi sorozat szövegkönyvírójaként kapta azt a kritikai észrevételt, hogy nem szenvedtek eléggé a tőle függő szereplők a kellemetlen helyzetek hiánya miatt. Sokáig tipegett lábujjhegyen a megvalósíthatóság körül, ami a személyes látószög megválasztásával megoldódott,
a szöveg közel engedése felszabadulttá tette.
Tapasztalata szerint az ettől kialakuló érzékenység lehetővé teszi, hogy észrevegye, miként kapcsolódnak a hétköznapokban látottak ahhoz, amit éppen ír. Izgalmasan be tudnak csorogni.
Egy részlet felolvasása következett, praktikus és gyorsan kivitelezhető megvalósítással, ugyanis egy véletlenszerűen felütött szakasz hangzott el a moderátor előadásában. Majd ugyanő a recepcióban többször hangsúlyozott mágikus realista vonásokról érdeklődött, hiszen a Mágneshegy Békásmegyere nem azonosítható Békásmegyerként – imaginárius terep.
Mán-Várhegyi a mágikus realista terminus helyett úgy fogalmazott, felfedezte a realitástól való eltérés lehetőségét.
Annak a kérdése viszont foglalkoztatta, hogy hány százalékban lehet a regénye szürreális. Fennállt ugyan annak a lehetősége, hogy a mágikus vonal a sikeres megvalósulást követően átveszi a hatalmat a szöveg felett, de miután egy ponton kinyílt, eltűnt.
A Mágneshegy egy másik fontos aspektusa sem maradt ki a beszélgetésből, mégpedig a kulturális migráció reprezentációja.
A regény tudatosan jeleníti meg a mobilizációt, az értelmiségi létbe helyezkedést egy kevésbé iskolázott közegből.
A jelenséggel Mán-Várhegyi is tud azonosulni, s bár sem a köteteinek olvasójaként, sem a hallgatóság soraiban ülve nem volt érzékelhető, az önkifejezéssel küzdelmet folytat. A gondolatok érvényre juttatásának korlátaival társadalomkutatóként is szembesült, különösen a kisebbségi csoportok helyzetét vizsgálva, de érdekli az értelmiségi predesztináció és a vele járó elvárásrendszerrel történő megküzdés is. Nem magától értetődő, hogyan lehet megérteni mások történetét, a hangadás kérdését pedig komplex problémahalmaznak látja, mind szociológiai tevékenységeket illetően, mind az irodalomban. Úgy tűnik, konstans multifókuszálásra volt szükség ezen az alkalmon, ennek ellenére egy tartalmas, sok szempontot mozgósító párbeszéd bontakozott ki. Persze Mán-Várhegyi kislányának, Verának a kitartásáért is járt a köszönet és a taps.
A vacsoraasztalnál elfogyasztottam mindenmentes kis adagom, majd egy rövid szünetet követően, amíg a tudósítás szakaszait rögzítettem, elkezdődött az első esti kerekasztal-beszélgetés Bán-Horváth Veronika moderálásában. Az idő lehűlt, megszaporodtak a rovarok, ugyanakkor a padokon ülők is. A Miből lesz a FISZ-könyv? című diszkusszió résztvevői, a FISZ szerkesztői betekintést engedtek a könyvkiadás munkafolyamataiba, amelyek nemcsak a publikáció előtt állók számára bizonyulhattak hasznosnak. A FISZ szerteágazó tevékenységei (tehetséggondozás, tábor- és konferenciaszervezés, irodalmi rendezvények megvalósítása) közül
a könyvkiadásra (amely többségében más kiadókkal együttműködésben valósul meg) került a fókusz ebben a bő egy órában.
A moderátor arra kérte a szerkesztőket, hogy röviden ismertessék az általuk koordinált sorozatokat. Gondos Mária Magdolna indította a kört, kiemelte az első könyvekre specializálódott kiadványok pragmatikus szempontjait. A szerkesztői értékítélet alapvetően meghatároz, emellett a FISZ-tagságra is érvényes a korhatár: 45 év alattiak kéziratait fogadják el. Következőként a Hortus Conclusus kötetekért felelős Barlog Károly ismertette az általa szerkesztett sorozatot. Esetükben az a tendencia, hogy már kötettel rendelkező szerzők munkáit közlik. Többségében olyan szerzők nyitnak feléjük, akik számára fontos lehetőség az általuk támogatott játéktér. Végül Balogh Gergőhöz került a mikrofon, aki a Minerva Könyvek szerkesztője, melynek az előző sorozatokhoz képest más a profilja. Szerkesztőtársával, Pataki Viktorral céljuk, hogy szervezzék, tematizálják a tudományos diskurzust.
Válaszába kapaszkodva Bán-Horváth a kooperatív munkaformák irányába fűzte tovább a beszélgetést. Szerkesztőpárosok dolgoznak együtt, megbízatásuk pedig egy adott időszakra szól. A közös tapasztalatok mellett arra a kérdésre is választ kellett adniuk, hogy miért akar az ember FISZ-sorozatszerkesztő lenni? Sirokai Mátyás szerint fontos az elköteleződés az ügy iránt, energiát és fáradságot nem kímélve vágott bele a feladatba, örömmel mondott igent.
Akár a kézirat első mondata után is belekerül a flow-ba,
amelyet a többiek reflexióinak tükrében úgy tűnik, gyakrabban átél. Az ő szavaival élve nagyon lelkes, még három évet követően is. Gondos beszámolt arról, hogy megfogta szerkesztőtársának „araszolós” technikája, vagyis hogy rövid, de rendszeres és intenzív intervallumokban szerkeszt. Elképesztő tudatállapotot és figyelmet nyújt és követel. Számára a „banda” mellett az tölti el örömmel, hogy végigviszik a szerzőket a kiadás folyamatának egészén; a nyomdáig, a papír- és színkódválasztásig, a könyvátvételt rögzítő fotóig. Baloghnak ambivalens a viszonya a sorozatszerkesztéshez, nem „örömszerkesztő”. Egy erős koncepció mentén kezdték meg a munkát: a FISZ egy jól körülhatárolható arcéllel rendelkezik, tudták, milyen irányba alakítanák. Barlog gondolkodott, hogy a flowélményt átélő vagy a kötelességtudó szerkesztők közé sorolja magát – egyikhez sem és mindkettőhöz. A sokrétű feladatok közül kiemelte a szinopszis megírását, amelyet szívesen megtesz. Láthatja egy-egy kézirat eljutását a zérusponttól a formálódáson át a kiadásig.
A kerekasztal-beszélgetés folytatásában Bán-Horváth a folyamat lépéseiről kérdezett. Sirokai lényegre törő tanáccsal indította válaszát, miszerint kéziratokat „küldeni kell”. Kitért a megkeresésekkel kapcsolatos attitűdjükre: senkit nem hagynak érdemi válasz nélkül. Ezzel a célkitűzéssel nagyot vállaltak, de azóta is tartják. Azok számára, akiknek a kötetei kiadását nem tudják vállalni, konstruktív javaslatokat tesznek publikációkat, érdeklődési horizontot, szerkesztési elveket illetően. Miután Bán-Horváth a szerkesztői munkálatok apróbb mozzanatairól tett fel kérdést, Gondos továbbpasszolta a mikrofont Barlognak, mondván, „neki mélyebb hangja van”. A megszólaló a pályázás és az adminisztratív feladatok meglétéről, a paramétereknek való megfelelésről tett említést, amelyek a könyvkiadás sokszor kívülről láthatatlan komponensei. Balogh frappánsan levonta az elhangzottak konklúzióját:
a szerkesztők munkája nemcsak az a csillogás, amit mi látunk.
A Minerva két célkitűzése konferencia-előadások kötetté szervezése, valamint monográfiák kiadása, utóbbiak alapját főként disszertációk nyújtják. Ezekre „rácápáznak”. Ami a munkamódszereket illeti, a Sirokai-Gondos páros tagjai egyaránt foglalkoznak a beérkező szövegekkel, a megjegyzések és megoldások dinamikája pedig addig zajlik a szerzővel, amíg elégedettek nem lesznek. „Addig ütik, amíg kell.” Teret engednek a kísérleti elképzeléseknek, amelyeknek a pályázati struktúra szabadságot nyújt. Amikor Barlog vette át a szerkesztést, a sorozatot a verses- és novellásköteteken túl más műfajokkal is szerették volna tágítani. Megjelent könyveik többsége a mainstream és a magasirodalom határán mozog, azok fogadtatása így izgalommal tölti el. Szerinte kardinális kérdés, hogy egy adott szerző mennyire nyitott a kritikára, de nem sorolja feladatai közé a szerzői hang formálását, hiszen már kiforrott hangú írókkal-költőkkel dolgoznak együtt.
Szó esett a külsős szerkesztők alkalmazásának hasznosságáról is, amely esetükben Sirokai Mátyás személyében, a FISZ Könyvek legutóbbi kiadványait szemlézve pedig Makáry Sebestyén, Nyíri Katalin és Ferencz Anna Kata könyveinél volt aktuális. Ez esetben az utolsó fázismozzanatokat kísérik figyelemmel, a korrektúraváltozatot olvassák. Bán-Horváth zárókérdése egyfajta visszatekintést jelentett a Sirokai-Gondos szerkesztőpáros számára,
felidézte a közreműködésükben kiadott kiadványokat, köztük a „tavalyi nagy négyest”,
amelyek esetében „már megérkeztek szerkesztőként”. Balogh a legutóbbi Irodalom és betegség című tanulmánykötetre mutatott, amely „kézműves kiadvány”, ugyanis Pataki Viktor felelt a borítótervért is. Az akkurátus szerzők pedáns kéziratokat adtak le, a hosszú órák munkájának eredményét jó eredményként értékelte. A FISZ standnál elérhető könyvek ismertetése, és egyben a beszélgetés lezárulása előtt Barlog is beszámolt legutóbbi megjelenéseikről. Bordás Máté kötete a tördelő fantáziáját is megmozgatta, Tocó novelláinak megosztó jellegét kedveli, hogy nehéz meghatározni, provokálni akar, veszekedni az olvasóval, vagy „szimplán hülye”. Speciálisan feszíti meg a húrt és engedi el, szerethető kötet, amelynek szerkesztése során csak az utolsó mondatokat kellett törölni. A beszélgetést követően az ÉN zenekar versmegzenésítéseit hallhatta a közönség, amelyek szövegeit a FISZ-sorozatok darabjaiból válogatták. Az est során a legkülönbözőbb irányokba orientálódott a zeneválogatás, és olyan dalokat is kívülről fújt a csapat, amiket máskor (elmondásunk szerint) nem ismerünk.
Befejezésemet már a tábor második napján, a Kastélyszálló egyik szárnyának szegletében megbújva írom. A lakóhelyiségünk folyosóján nap közben felújítási munkálatok zajlanak, a fúró hangja pedig nem kedvez a gondolatok összerendezésének. A hely azonban adott, úgy a közösségi kapcsolódások, mint a visszahúzódások megvalósítására. Miközben zajlik Károlyi Csaba szerkesztői proszemináriuma, nekilátok és megszerkesztem az ideális karakterszámot meghaladó beszámolót. A leütések száma jól példázza, vannak és lesznek Királyréten történések.
FISZ-tábor 2022 – 1. nap, Szokolya−Királyrét, 2022. július 6.
A fotókat Gondos Mária Magdolna és Szirák Sára készítették.
